Miután nemrég írtam a Scars on Broadwayről - alias a System of a Down gitáros/énekesének és dobosának, Daron Malakiannak és John Dolmayannak a zenekaráról, itt az ideje, hogy végre górcső alá vegyem egy blogposzt formájában a SOAD-énekes, Serj Tankian első szólólemezét is, amit a csapat hosszú hiátusának kezdeti szakaszában készített, és 2007. október 22-én jelent meg.
Az album nagyrészt Serj saját munkájának nevezhető, közreműködő előadók viszont szép számmal feltűntek kisebb-nagyobb szerepek erejéig. Mint pl. a dob kapcsán SOAD-os kollégája John Dolmayan, vagy Bryan "Brain" Mantia (aki dolgozott többek között a Guns N' Roses-szel és a Primus-szal), húros szekció vonatkozásában pedig Dan Monti gitáros (aki olyan neves csapatok munkájában működött közre, mint a Slayer, Metallica vagy a Guns N' Roses) és Antonio Pontarelli hegedűművész.
Tracklist:
01. Empty Walls
02. The Unthinking Majority
03. Money
04. Feed Us
05. Saving Us
06. Sky is Over
07. Baby
08. Honking Antelope
09. Lie Lie Lie
10. Praise the Lord and Pass the Ammunition
11. Beethoven's Cunt
12. Elect the Dead
Serj legcsekélyebb mértékben sem változott a SOAD-ban nyújtott teljesítményéhez képest: meghallgatva ezt a lemezt, ugyanolyan őrült zseninek tartom, akinek ez a stílus olyan szinten fekszik, hogy élmény hallgatni, az agymenésének minden másodpercét. Dallamos, érzelmes, néha megőrülős, néha már skizofrénbe hajló (fogalmam sincs, hány különböző stílusú előadó bújt el benne, mert minden pillanatban más arcát mutatja). Biztos vagyok abban, hogy ez a pasas soha nem tudna olyat csinálni, amit én teljesen elutasítanék, hogy "ez csöppet sem tetszik". Ki merem jelenteni, hogy rajongok a stílusáért, ezért a különös elegyért, amit kapunk tőle minden egyes alkalommal, és rajongok a hangjáért is, amivel mesterien képes játszani, és élőben is stúdióminőségben tudja lenyomni a koncerteket is - ilyen előadó pedig nem sok van, műfajtól függetlenül (sajnos).
Ezzel a lemezzel, vagy legalábbis Serj szólódalaival úgy általánosságban nem most találkoztam először: anno, megboldogult VIVA-tvnéző koromban hallottam az Empty Walls-t (akkor még azt hiszem, System-et sem hallgattam). A klipjét nagyon sokat játszották, és mivel akkoriban még nem igazán mozgolódtam a rock világában, így számomra ez a kecskeszakállas, bohókás ürge eléggé fura is volt, a zenéjével együtt, szoknom kellett... :)
A cd-t jóideje hallgatom már, szinte mindegyik dalt imádok (lásd: a 12 trackből mindössze 4-et hagytam ki a jelölésből... :D ez azért már elég beszédes így önmagában is...), napokig, szinte csak ezeket hallgattam újra, és újra... és nem, nem unom... :D
Arra viszont rá kellett jönnöm, hogy bár az Empty Walls is egy szuper dal, közel sem ez a legjobb (legalábbis szerintem). A lemez hallgatása során a Lie Lie Lie-t kapcsoltam be legelőször - igen, én ilyen "összevissza" hallgatós vagyok legtöbbször, nem sorban haladok, bár úgy kéne... Egyből megfogott ez az ártatlannak tűnő "lá-lá"-zás (és "láj-láj"-zás), amit egy örmény-amerikai operaénekesnő, Ani Maldjian közreműködésével vettek fel. Egyik legnagyobb kedvencem az albumról mindenképpen ez, annak ellenére, hogy elég elmebeteg nóta, tekintve, hogy mi mindent összehord a szövegben - tegyük hozzá, elég súlyos dolgokat, mint vérfertőzés, és egy öngyilkosságnak álcázott gyilkosság. Egy drámát vetít elénk, két testvér vérfertőző viszonyáról; miután szeretőkké váltak, a fiú szerint számukra nem maradt más választás, mint a halál. A lány leveti magát egy szikláról, testvére viszont ahelyett, hogy utána ugrana, csak áll ott, és mosolyog, látva szerelme halálát... és hozzá ez a "lá-lá"-zás végig, ami meg ad egy boldog, gondtalan felhangot ennek az egésznek - kész téboly. Készült video is hozzá, ez is eléggé árulkodó (sokmindent bele lehet persze magyarázni, de én a leírtaknál maradok inkább)... Már csak emiatt is átnevezném ezt a lemezt "Dalok a zárt osztályról" címre...
A másik nagy-nagy kedvenc a "Money". Hogy én ezt mennyire...! *-* Itt most meg is állnék kicsit: 2010-ben készült a lemeznek egy másik változata is, amelynek zenei alapját az Auckland Filharmonikusok szolgáltatták. Maga a koncert képileg is rögzítésre és kiadásra került, ahol felvették ezt a verziót, szerintem zseniális így is, a Money c. dal pl. így szól ebben a változatban (a gitáros srác az énekével jócskán hozzáad az előadáshoz, igazán jól szólnak így együtt Serj-dzsel). A dal jelentése egész egyszerű: a kapzsi világ láttán szörnyülködik a szerző, hogy mindent a pénz irányít, mindenki azt hajszolja és képes bármit megtenni a pénzért - ez az, ami a legfőbb gondot okozza napjainkban. A zenei megoldásait is imádom, úgy ahogy van.
A "Sky is Over"-t szintén nagyon megszerettem (ami egyébként egy videoklipes dal), ez is politikai témákat boncolgat - sok pályatársához hasonlóan, Serj dalainak is gyakori témája ez.
A "Feed Us" is kiemelendő, a refrénje zeneileg is különösen fogós, a "Baby" hasonlóan. A "The Unthinking Majority"-ben leginkább a bridge-része tetszett meg. Az előzőekhez viszonyítva ez már sokkal "vadulósabb", zaklatottabb, lázadósabb. Ismét megkapjuk a figyelmeztetést Serj-től, hogy nyissuk ki a szemünket, mert körülöttünk valójában semmi sincs rendben a világban.
Serj tökéletesen bizonyította ezzel a lemezével, hogy van élet a System of a Down után is, különösen nincs rászorulva senkire ahhoz, hogy nagyot alkosson. Hiszem, hogy ez a lemeze sem kifejezetten a SOAD miatt lett ennyire kedvelt (már csak azért is, mert bár tény, hogy tetten érhetőek System-hatások is a dalokban, de ez azért merőben más, mint amit a SOAD idején játszottak), bár ne legyünk naivak, egyértelműen sokkal könnyebb valamit egy már befutott, bevált dolog kapcsán eladni, így neki is nyilván könnyebb dolga volt így, mintha egy no name, ismeretlen előadó lett volna.
A véleményemet pedig továbbra is fenntartom, amit Daronék lemeze kapcsán már hangoztattam: ha mégse adnának ki közösen több SOAD-albumot, hanem csak a szólózást folytatnák, én már azzal is teljesen elégedett lennék, mert nekem bizony ez a korong is igencsak elnyerte a tetszésemet.
Nehéz is egyet kiemelni a sok jobbnál jobb dal közül, de nálam különösen a Lie Lie Lie és a Money lett a nyerő, ezek közül pedig aztán ez lett most a befutó:
Serj Tankian - Lie Lie Lie
Hangyányival elmaradt SOAD-os kollégái albuma mögött, a Scars on Broadway zenéjével jobban tudtam azonosulni, közelebb áll hozzám az a stílus. De nyilván Serj mégiscsak Serj, lehet rá bármit mondani, de a tehetsége és hozzáértése megkérdőjelezhetetlen, valójában imádtam az ő lemezét is, majdnem minden dalt, szóval nem is kérdéses, hogy ennyit minimum megérdemel ő is:
Kommentek