Néhány hete találkoztam először CyHra zenéjével, mégpedig a Heartrage c. dalukból készült videójuk kapcsán - szokás szerint a heti zenei listámra keresgéltem újdonságokat, mikor belebotlottam. Csak úgy bekapcsoltam, hogy míg pakolászok, meghallgatom, hogy ez mi és mi tud - és már első hallásra rém ismerős volt az énekes srác hangja... Gondoltam - tisztára olyan, mint az Amaranthe exénekese, Jake E. Aztán belenéztem a videóba is, és bebizonyosodott a sejtésem... :) Történt ugyanis, hogy Jake E 2016 végén ideiglenesen otthagyta az Amaranthe-et, szünetre volt szüksége, 2017-ben pedig döntésre jutott: véglegesen szakít egykori csapatával. Döntését úgy magyarázta, hogy a zenekar elkezdett egy - szerinte - nagyon nem jó irányba menni, ezzel már nem tudott azonosulni, ráadásul kezdett háttérbe szorulni a szerepe is, kezdte feleslegesnek, háttérénekesnek érezni magát a csapatban, így pedig képtelen volt maradni. Az énekes hivatalos oldalán kiadott közleményében elmondta, hogy nagyon büszke a zenekarral elért sikerekre, és hálás a rajongóiknak is - viszont szomorkodásra sincs ok, hamarosan ismét visszatér egy jó hírrel. Ez meg is történt: az volt a jó hír, hogy a CyHra zenekar keretein belül tovább folytatja énekesi karrierjét, méghozzá ismerős arcokkal karöltve. Társult hozzá két egykori In Flames-tag: a 2010-ben kilépett gitáros, Jesper Strömblad és a 2016-ban a távozás mezejére lépett basszusgitáros, Peter Iwers. Jesper gitárostársa Euge Valovirta lett, aki korábban (egészen tavalyig) a Shining (szintén svéd nemeztiségű) black metal csapat gitárosa volt. A dobos pozíció betöltésére pedig az ex-Annihilator-dobost - aki jelenleg a Luca Turilli's Rhapsody zenekar dobosa is - Alex Landenburg-ot is sikerült kölcsönkérniük. Csupa tapasztalt zenésszel a fedélzeten szinte borítékolható volt, hogy nem lesz ez a vállalkozás sem bukásra ítélve; a nagy kérdés csak az volt, hogy mégis mekkora sikerre számíthatnak így, a nagy elődök árnyékában kullogva, mennyire számítanak majd húzónévnek így külön-külön is, és a tehetségük vajon predesztinálja-e őket arra, hogy meg tudják ismételni a korábbi zenekaraikkal elért sikereiket...
Megjelent: 2017.10.20.
Tagok:
Joacim "Jake E" Lundberg (szólóének)
Jesper Strömblad (gitár)
Euge Valovirta (gitár)
Peter Iwers (basszusgitár)
Alex Landenburg (dobok)
Tracklist:
01. Karma
02. Heartrage
03. Here to Save You
04. Muted Life
05. Closure
06. Letter to Myself
07. Dark Clarity
08. Holding Your Breath
09. Rescue Ride
10. Black Wings
11. Inside a Lullaby
12. Dead to Me
Mivel évekig éltek és zenéltek a korábbi zenekaraikban, így kár is lenne tagadni, hogy némileg mindegyikük hozta a maga örökségét az előző zenekarából. Talán emiatt is sikerült végül ilyen izgalmas, sokszínű anyagot lerakniuk az asztalra. :) A felsorolt csapatok közül nekem még csak az Amaranthe-hez és az In Flames-hez volt szerencsém, és azt kell mondjam, ténylegesen hasonlít, az elektronikus effekteket és utómunkálatot ezúttal sem tudták elhagyni - bár én úgy gondolom, hogy nem is biztos, hogy indokolt lett volna, én pl. teljesen jól elvagyok ezzel így is, nem érzem, hogy átestek volna a ló túlsó oldalára.
Emellett azt is vegyük figyelemben, hogy mennyire nem lehetett ez egyszerű számukra, elvégre most konkrétan újra kellett kezdeniük mindent, összecsiszolódni, megtalálni a közönségüket, egy új karriert indítani. Az elképzelés is kész volt: modern, ugyanakkor súlyos anyagot akartak készíteni, szerintem ez is abszolút sikerült.
Attól, mert gyakorlatilag jelen van az In Flames kétötöde, még ne számítson senki valami természetfeletti zsenialitású, korszakalkotó dalokra, vagy önmagukat nagyon komolyan vevő zenészekre, akik csak "oldszkúl pjúr" metált hajlandóak játszani, és innentől kezdve fújolni fognak mindenféle modern technikára... Úgy érzem, itt sem izmozni akarnak ők, egyszerűen csak örömzenélni, abban a stílusban, ami leginkább jól esik nekik. Nagy divat fröcsögni az Amaranthe-ra, hogy milyen populáris sz*r az, amit ők nyomatnak, és köze nincs a metálhoz. Én pl. ezt őszintén lesz*rom (soha nem is érdekelt...), hogy mi mennyire metál, ha bejön. Az Amaranthe pedig nagyon is bejött, szeretem őket, Jake E-t is szerettem benne, és valószínűleg a CyHra-ra is vevő leszek a továbbiakban is, és igen, leginkább őmiatta, mert továbbra is fenntartom, hogy egy zenekarban az egyik legnagyobb húzóerő az énekes. Jelenleg is leginkább miatta kezdtem hallgatni az albumot, engem személy szerint a többi zenész nem is hozott volna lázba, tökmindegy, honnan jöttek...
Nem feltétlen kell elutasítani a zenében minden modernséget, és csak a régi, begyepesedett metál vonalon menni tovább... Nem zavar, hogy a CyHra is inkább a rádióbarátabb témákra, hangzásra helyezte a hangsúlyt, szerintem így is tökéletesen működik a dolog, nem kell ahhoz hörögni, meg egysíkúvá válni... Soha nem is értettem azokat, akik emiatt kikezdenek egy zenekart, és mocskolódnak... Tény, hogy "popmetált" játszó zenekarokkal már Dunát lehetne rekeszteni - és hangsúlyozom: szerintem a CyHra még ebbe a kategóriába se illik bele, némi egyediség azért van bennük, és mindenképpen van létjogosultságuk... - szemben a ténylegesen "12 egy tucat" csapatokkal, akiket én sem szívesen hallgatok. De szerencsére: nem muszáj hallgatni sem őket, sem mást ebből a stílusból, bőven van trasht meg black metált játszó zenekar, meg más olyan, ami ragaszkodik a metalzene gyökereihez, és nem hajlandó újítani. Semmi sem kötelező...
No de visszakanyarodva, és rátérve magukra a dalokra: a két beharangozó, amihez videó is készült (a Karma és a Heartrage) nem nyűgözött le maradéktalanul, de még így is maradtak olyan dalok a lemezen, amiket szívesen hallgattam, és valószínűleg sokáig fogok is még. :) Az egyik ilyen nagy kedvenc a Holding Your Breath. Lassan építkezik, és leginkább effektekkel dolgozik, de aztán a refrénben robbant, és úgy befészkeli magát a hallójáratokba, hogy aztán csak ezt dúdolgatom... :) (Aki nagyon ragaszkodik a gitárszólókhoz, annak is meglesz az öröme, ugyanis 2:15-től az is van benne... Meg aztán úgy 2:56-tól is. Csak mondom.)
A Muted Life is ezen a vonalon halad, hangulatilag, stílusilag, építkezésileg is nagyon hasonló, talán ez volt az első, amit megszerettem az album dalai közül. A lemez címadó dala, a Letter To Myself már egy sokkal dinamikusabb dal, és talán ez emlékeztet legjobban az Amaranthe-ra (főleg a refrén; és ezért is lep meg, hogy még a fikázóknak is tetszett ez a dal... Miért? Mikor kb. kiköpött Amaranthe-nóta... :D Vagy csak azért jó, mert nem az Amaranthe neve alatt jelent meg, ha ők lennének az előadók, már egy sz*r lenne, ugye? Szánalmas az ilyen...) A Dark Clarity is ezt a tempósabb témát vezeti tovább, 2:35-től pedig ismét kedveznek a gitárszólók szerelmeseinek. És igazából tényleg szinte mindegyik dalról tudnék valami jót mondani, van amelyik inkább a lírikusabb irányba ment el, némi szimfonikus effekttel és piánóval, mint az Inside A Lullaby, ami filmzenének is simán beillene, valami heroikus, nagyívű jelenetbe - de hasonlóan érdekes pillanatokat hoz a Dead To Me is, ami rögtön egy rap-betéttel indít, majd egy füstös-rekedtes énekkel folytatja a sort, gyakorlatilag az albumon leginkább kedvelt építkezési móddal itt is a refrénre nyílik ki zeneileg is igazán ez a történet (és talán tényleg csak ezt lehet egyedüliként a szemükre vetni, mint egysíkúságot, vagy zavaró tényezőt, hogy elég sok daluk építkezik zeneileg ugyanúgy). Én ezt a dalukat is nagyon szerettem egyébként.
Szóóval, szerintem igenis egy jó lemez lett ez. Nem mondom, hogy minden nap ezt akarom hallgatni, és éjjel-nappal, és CSAK ezt. De kellemesen technikás és dallamos, mindenből pont a megfelelő mennyiséget adagolták bele a srácok, én ezzel így teljesen jól elvagyok. Úgyhogy: hajrá tovább ezen az úton! :)
Nagyon fontolgattam, hogy melyiket kellene kiemelnem, végül ennél tettem le a voksomat. Választhattam volna a két klippes daluk közül is, de nekem egyik sem tetszett annyira nagyon... Inkább a Muted Life vagy a Holding Your Breath... De ezek meg persze nincsenek legálisan elérhetővé téve... Úgyhogy marad ez:
CyHra - Letter To Myself
Eddig megjelent klippes dalok:
10/7
Bővebben a zenekarról:
Kommentek