Valószínűleg több részletben fogom megírni ezt az ajánlót (bár ebből ti semmit nem fogtok észlelni :D), mert most épp este 9 van, reggel meg muszáj vagyok korán kelni, hogy loholjak a buszhoz: bizony, ismét tanulásra adtam a fejem, tanfolyamra járok, hogy begyűjtsek egy harmadik végzettséget/ szakképzettséget is. Valahol ez azért elég szomorú, hogy ilyen világot élünk, mikor 2 végzettség (ebből az egyik diploma...) sem elegendő ahhoz, hogy elhelyezkedjen az ember - pláne vidéken...
...ezután a kis kitérő után vissza is kanyarodnék most az Amorphis lemezéhez. Két évvel a Circle után a zenekar elkészítette 12. stúdiólemezét is. Elöljáróban már annyit elmondhatok, hogy náluk a mennyiség egyáltalán nem megy a minőség rovására: megkockáztatom, hogy ez az egyik legjobb Amorphis lemez, amit az utóbbi időben hallottam.
Megjelent: 2015. szeptember 4.
Tagok:
Tomi Joutsen (vokál)
Esa Holopainen (szólógitár)
Tomi Koivusaari (ritmusgitár)
Niclas Etelävuori (basszusgitár)
Santeri Kallio (billentyűk)
Jan Rechberger (dobok)
Tracklist:
01. Under the Red Cloud
02. The Four Wise Ones
03. Bad Blood
04. The Skull
05. Death of a King
06. Sacrifice
07. Dark Path
08. Enemy at the Gates
09. Tree of Ages
10. White Night
11. Come the Spring (Bonus Track)
12. Winter's Sleep (Bonus Track)
Tényleg rég volt már szerencsém ennyire jó Amorphis-lemezhez. Eddig az etalon a Silent Waters volt nálam, arra anno 9*-ot adtam (amit szorosan követett a Skyforger, 8,5*-gal). Annyira vártam már valami ilyesmit tőlük, az ezt megelőző Circle albumuk engem nem győzött meg. Atombiztosan hozták a kötelezőt, de semmi extra.
Na ugyanezt már nem tudom elmondani az Under the Red Cloud-ról (szerencsére). *-* Kéremszépen, én le lettem nyűgözve!
A hallgatóságot már az Under the Red Cloud is kellően meg tudja fogni rögtön a lemez elején, bár ezt ennek ellenére is inkább az utóbbi idők tipikus Amorphis-dalai közé sorolnám. Ami miatt mégis többre tartom, az a dal intrójában (is) hallható gitárriff, ami már-már eposzi magaslatokra emeli ezt a dalt.
A The Four Wise Ones-szal egészen fura a viszonyom, mert mindaddig nem mozgatott meg bennem különösebben semmit, míg el nem érkeztünk a dal második percéhez. Talán már írnom sem kell, hogy a kelta zeneiség milyen közel áll hozzám (jó párszor leírtam már a blogon korábban is :D), így egyértelműen ez a hangszerelés is belopta magát a szívembe. ^^ Az már tényleg csak hab volt a tortán, mikor felcsendült 2:43 körül Aleah Stanbridge hangja (aki egyébként a Trees of Eternity nevezetű metálbanda énekesnője, és ezen a lemezen több dalban is segédkezett, mint pl. a White Night-ban). Katartikus.
Hasonló hangszerelés miatt szeretem a Tree of Ages-t. Végtelenül fülbemászó dal, úgy ahogy van. :)
A Bad Blood-ot sem tudom nemszeretni,elsődlegesen az intro és a bridge miatt, ami abszolút telitalálat, csak azt sajnálom, hogy a refrénre belassul és kicsit elkezdünk unatkozni, pedig olyan jó ritmusosan indít... Komolyan megbocsájtanám neki, ha feleennyire lenne énekcentrikus ez a dal, a zenei alap ugyanis annyira dallamos, hogy clean vokál szinte fölösleges is lenne bele (oké, tudom hogy kell, mert a hörgés+ének váltakozása az Amorphis védjegye, csak hát akkor is... több hörgés és kevesebb ének szerintem ütősebb lett volna).
Legelőször a Death of a King-et hallottam a lemezről (az új dalok közül elsőként is ezt tette közzé a csapat), és nagyon tetszett ez a keleties dallamvilág, imádtam a ritmusát is! ^^ Hihetetlen, hogy csupán csak ennyi kis pikantéria egy zenében mennyire fel tudja dobni az egész dalt. :) Na nem mintha önmagában nem állná meg a helyét, de így azért mégiscsak sokkal különlegesebb. Ezután naná, hogy tűkön ülve vártam az új lemezt... :D
És mint kiderült, nem is hiába, mert bár nem lett abszolút favoritom, de tény, hogy nagyon megszerettem az új dalokat. :)
Egyértelmű kedvencem a lemezről (na jó, szóba jöhetett volna még a címadó dal is, de ez azért mégiscsak jobban hozzám nőtt):
Amorphis - Death of a King
10/8,5
Kommentek