Zene füleimnek...

Sikerült 1972-ből is egy klasszikusnak számító lemezt kiválasztanom, szintén egy brit csapattól. A Deep Purple neve bár ismerősen cseng, mégsem tudtam semmit sem a csapatról, csak annyit, hogy egykor tagja volt (méghozzá alapítótagja) Ritchie Blackmore, akiről a Blackmore's Night-lemez kapcsán már írtam. Blackmore mellett (aki gitárosként vett részt a csapat életében) még Ian Gillan (vokálos, aki a Black Sabbathban is énekelt), Roger Glover (basszusgitáros), Ian Paice (dobos) és Jon Lord (orgonista) képezték a Deep Purple "magját" és legendás felállását, bár csak 1969 nyarától működtek ők öten így együtt; azelőtt az 1968-as megalakuláskor még Nick Simper töltötte be a basszeros posztját, az énekesük pedig Rod Evans volt.
Bár sikerült világhírnévre szert tenniük, és maradandót alkotniuk (elég, ha csak a "Smoke on the Water" legendás nyitó-riffjére gondolunk; ugye, ismerős? :) ), mégis 1976-ban feloszlott a zenekar. 1984-ben álltak ismét össze, de nem bizonyult hosszú életűnek ez az újrakezdés sem (legalábbis ebben a felállásban), tagcserék következtek, napjainkra pedig a "híres ötösből" már csak hárman maradtak a csapatban: Gillan, Glover és Paice (Jon Lord 2012-ben halt meg: előbb hasnyálmirigyrákkal kezelték, aztán tüdőembóliát kapott. 71 éves volt).
Mindenesetre úgy tűnik, a zenélés iránti kedvük töretlen (csak halkan jegyzem meg, hogy egyébként a tagok zöme már közel 70 éves, úgyhogy még úgy pluszban is bámulatosak), továbbra is készítik az új dalokat, és dobják piacra az albumokat: eddig 19 nagylemezük jelent meg, legutóbbi 2013-ban. A Machine Head a 6. stúdiókorongjuk, és tagadhatatlanul az egyik legsikeresebb is.

Tracklist:

01. Highway Star
02. Maybe I'm a Leo
03. Pictures of Home
04. Never Before
05. Smoke on the Water
06. Lazy
07. Space Truckin'

Bár a csapat tagjai hevesen tagadják, és ragaszkodnak a "hard rock" műfaji besoroláshoz, mégis szó ami szó, tényleg eléggé heavy metalos lett ez a lemez, emellett érződik rajta nem gyengén blues és klasszikus zenei befolyásoltság is.
Már az album rögzítése is elég kalandosra sikeredett: az énekesük májgyulladása miatt nemcsak a helyszínt kellett megváltoztatniuk, de még az amerikai turnéjukat is meg kellett szakítaniuk. Érdekesség, hogy a csapat legismertebb dala, a "Smoke on the Water" zenei alapja "Title No. 1"-ként lett rögzítve; későbbi címét Roger Glover "álmodta meg": egy nap úgy ébredt, hogy ezt a négy szót emlegette hangosan. Ezután Gillan a cím alapján megírta a dal szövegét, és létrejött a Deep Purple kétségkívül egyik leghíresebb dala. :)
Az album felvételei (mivel Gillan betegeskedése miatt módosítani voltak kénytelenek az eredeti tervüket) egy svájci hotelben készültek el. Mivel már egy korábbi helyről kitették őket, mert a lakosok panaszkodtak a zajra, így, tanulva a hibájukból, ebben a hotelben már trükköztek kicsit: hangszigetelésre a bútorokat és matracokat használtak. Hát, mindenképpen megérte a bajlódást, mert miután nagy nehezen megjelentették a korongot, a közönség és a kritikusok egyaránt imádták, és "minden idők egyik legalapvetőbb hard rock albumának" bélyegezték (sőt, még Ozzy Osbourne 10 kedvenc lemeze között is szerepelt, ez pedig elég nagy elismerés egy pályatárstól :) ).
Nem gondoltam volna, hogy így járok, de mégis: már a legjobb dalok számlistán való kijelölgetésénél is bajban voltam. :) Most hallottam így kompletten egyben ezt a lemezt először, és annyira tetszenek ezek a számok, hogy őrület! :)) Bocsi, de számomra a Deep Purple simán veri a Black Sabbath-ot, amit annyira istenítenek... A számlista is szívem szerint tiszta piros lenne... :D Szuper dalok, nem is értem, miért nem hallgattam én ezt eddig...

A nagy kedvenc a lemezről (némi töprengés után, mert kedvenc még a 3. és az 5. is):

Deep Purple - Highway Star

Osztályzat: 10/8

1971-ből a The Who elnevezésű brit csapat 5. nagylemezét választottam. Nagyon ciki, de én most ismertem meg az együttes zenéjét, korábban még csak nem is hallottam róluk... :$ Ez már csak azért is gáz, mert a The Beatles és a Rolling Stones mellett a The Who volt a korszak legismertebb, legnagyobb hatású angol rockcsapata.
Amúgy több dal is ismerős volt erről az albumról: kezdve a "Behind Blue Eyes" c. szerzeménnyel, amit én konkrétan a Limp Bizkit feldolgozásában ismertem eddig (és őszintén: azt sem tudtam, hogy ez csak feldolgozás... o.O). Aztán ahogyan elkezdtem az elejéről hallgatni a korongot, már rögtön a kezdő dal, a "Baba O'Riley" is meglepett, ez ugyanis a CSI c. sorozat theme-zenéje (ahogyan a "Won't Get Fooled Again"-ből is vannak átemelve a sorozatba és a theme-be bizonyos effektek/dalrészletek).
A The Who gyökerei 1964-re nyúlnak vissza, amikor is az ugyanabba az iskolába járó és már együtt zenélgető Pete Townshend (gitáros) és John Entwistle (basszeros) duójához csatlakozott énekesként Roger Daltrey, majd a tökéletes dobost is megtalálták Keith Moon személyében. Kezdetben The Detours néven futottak, de kiderült, hogy ilyen néven már működik egy csapat, így kénytelenek voltak megváltoztatni nevüket The Who-ra.
Egy koncert alkalmával Townshend véletlenül eltörte a gitárjának a nyakát (túl alacsony volt a mennyezet), és feldühödve azon, hogy a közönség ezt milyen viccesnek találja, szét is verte a gitárt, aztán egy másikkal folytatta a zenélést. Ezután szinte védjegyévé vált a csapatnak, hogy a koncertjeiken garantáltan széttörtek néhány hangszert (nem értem, egy zenész hogy képes hangszert törni...). Ki akartak valamivel tűnni a többi csapat közül; hát ezzel sikerült...
A "Who's Next"-et 1971 nyarán adták ki, és a csapat legsikeresebb albumának bizonyult, hazájukban listavezető lett. A lemez jelentősége azért is nagy, mert a The Who rockdalokban használt szintetizátort: ilyen effektek használatára egészen addig nem volt példa rock-berkekben.

Tracklist:

01. Baba O'Riley
02. Bargain
03. Love Ain't for Keeping
04. My Wife
05. The Song is Over
06. Getting in Tune
07. Going Mobile
08. Behind Blue Eyes
09. Won't Get Fooled Again

A The Who sem épp a visszafogottságáról volt híres, elég ha megnézzük a borítót (a fotó egyébként egy szénbányánál készült), rajta a négy csapattag, vizelés után... :D Már ez is csöppet polgárpukkasztó (bár állítólag akkor épp nem kellett nekik, így csak vizet locsoltak az építmény falára, hogy úgy tűnjön, mintha. No comment... :D ).
No de el is érkezett végre az idő, hogy linkeljem a szerintem legjobb dalt az albumról. Erre eléggé nagy eséllyel indult a "Bargain", nagyon megszerettem ezt a számot, nem tudom úgy meghallgatni, hogy ne dúdolásszam. :) Aztán itt van még a "Baba O'Riley", bár ennek az elején ezt a "szinti-szólamot" már kissé unalmasnak találom, majdnem 1 percen keresztül, hamarabb is bekapcsolódhattak volna azzal a zongorával... 
...viszont ami a legközelebb áll hozzám, és amit leginkább szeretek a lemezről:

The Who - Behind Blue Eyes

Osztályzat: 10/7,5

Már tavaly is készültem rá, most viszont már nem akarom tovább halogatni, úgyhogy be is jelentem: útjára indítok egy új rovatot a blogomon, amelyben is a '70-es évektől kezdve napjainkig minden évből fogok hozni egy albumot, amit ajánlani fogok. :) Biztosan lesz olyan album, ami egy-egy körből ki fog maradni, de úgy tervezem, hogy a jövőben majd többször is végig fogok menni az éveken, szóval ami pl. 1988-ból vagy 1992-ből kimaradt, az majd sorra kerül a következő fordulóban. :) Nem is mindig az év legnagyobb sikeralbumáról fogok blogolni, hanem ami épp elém kerül, vagy úgy érzem, érdemel pár jó vagy nem túl jó szót. Az ide kapcsolódó posztokat a címkék között "TimeTravel1" néven fogjátok tudni visszakeresni. 
Kezdem is az első 10-es blokkot a '70-es évekkel, onnan is elsőként 1970-ből a híres-hírhedt Black Sabbath Paranoid-jával.
A Black Sabbath 1968-ban, idestova 45 évvel ezelőtt alakult. Az angol heavy metal csapat alapítótagjai között volt Ozzy Osbourne énekes, Tony Iommi gitáros, Geezer Butler basszeros és Bill Ward dobos. Kezdetben heavy blues rock csapatként működtek, "Earth" néven, leginkább okkult (természetfölötti és szellemvilággal kapcsolatos) témákat ötvöztek horror-inspirálta szövegekkel és lehangolt (vagy "mélyre hangolt") gitárral adták elő a dalaikat.
A "Paranoid" album még az eredeti felállásban készült el, a csapat második nagylemezeként. A tagok viszont az évek/évtizedek során gyakran cserélődtek: legendás tagcsere az énekesváltáskor történt. Ozzy 1979-ben elhagyta a csapatot (pontosabban "kitették" onnan) már-már mértéktelen drogfogyasztása miatt, így a 9. és 10. nagylemezüket már Ronnie James Dio frontemberrel készítette el a zenekar. Ám ő sem maradt sokáig: a 11., Born Again c. albumuk már Ian Gillian vokáljával készült el, és ezután sem mondható állandónak a banda felállása: töltött még be náluk énekesi posztot Glenn Hughes, Ray Gillen és (Ozzy után leghosszabb ideig, 9 éven át) Tony Martin. Az énekes mellett többször változott a basszeros és a dobos személye is, egyedül a gitáros, Tony Iommi tagja a kezdetektől a Black Sabbath-nak.
Ozzy 1997-ben tért vissza véglegesen a zenekarba, aminek jelenleg is tagja (amellett, hogy szólókarrierjét is építgeti: 1980-tól kezdve napjainkig már 11 lemeze jelent meg).

Tracklist:

01. War Pigs
02. Paranoid
03. Planet Caravan
04. Iron Man
05. Electric Funeral
06. Hand of Doom
07. Rat Salad
08. Fairies Wear Boots

Nem véletlenül választottam ezt az albumot már így kezdésnek: az ezen található "Iron Man" és a "Paranoid" tagadhatatlanul a metal-világ legendás dalai közé sorolhatók. Miután a csapat első lemezét a kritikusok zöme lehúzta (viszont a lemezeladások arra engedtek következtetni, hogy igenis igény van a Black Sabbath sötét, dühös zenéjére, így) ismét stúdióba vonultak, hogy elkészítsék a következő albumukat, melynek a "War Pigs" címet szánták kezdetben (utalva a vietnami háborúra). A kiadójuk azonban elvetette az ötletet, félve a szinte garantált negatív visszhangoktól, így lett "Paranoid" a lemez címe. Érdekessége, hogy a dal, ami után az album a nevét kapta, a stúdiózás utolsó pillanatában született meg, kevesebb, mint félóra alatt: állítólag mintegy töltelékdalként íródott, mivel hiányzott még egy dal, hogy teljes legyen a lemez, így a gitáros elkezdett játszogatni, és végeredményül egy olyan dal született, ami mind a mai napig méltó címadója a lemeznek, és az egyik legismertebb, legközkedveltebb Black Sabbath sláger mind közül.
A világsikert is lényegében ez az album hozta meg a bandának, bár egy ilyen energikus, különc és féktelen frontember mellett nem is tudtak volna észrevétlenek maradni - elég, ha csak a híres 1982-es koncertjükre gondolunk, amikor is egy rajongó a közönségből egy élő denevért dobott a színpadra, aminek Ozzy leharapta a fejét. Elmondása szerint azt hitte, hogy egy műanyag denevért tart a kezében. Ez az eset azóta is legendás, és számtalan paródia is készült belőle különböző formában, mint pl. : https://m.blog.hu/cs/csomagolas/image/vicces_horv%C3%A1th%20rozi.jpg :))
Rátérve a zenékre: a híres "War Pigs", "Iron Man" és "Paranoid" mellett is lehet még találni a lemezen kevésbé ismert, de jól sikerült dalokat. Számomra maximálisan ilyen a "Planet Caravan", ami egy lazulgatós nóta, de én szeretem. :) Az "Electric Funeral"-ban leginkább az elején hallható riffet szeretem, és az ének rész valahogy nekem nagyon Billy Talent-es, már csak gyorsabbnak kéne lennie a dalnak, és még jobban hajazna a BT-re. Talán Ozzy-tól leste el a Billy Talent-énekes Ben a sorok utolsó szavainak "megtört" kiejtés-technikáját, amit ő is gyakran használ a dalaikban? :)
A lényeg a lényeg, igaz, sokszor meg kellett hallgatnom az albumot, hogy azt írhassam rá, hogy egészen jó, viszont most már tényleg azt mondom, hogy jogosan vannak/voltak oda érte, bár az sem titok, hogy annyira azért nem nyert meg magának.
Bár az "Iron Man" nyitószólamai és a leghíresebb riffje überelhetetlen, mert akárki akárhol meghallja, egyből tudja, mi ez - mindennek ellenére ami szerintem a legjobb dal a lemezről, az a:

Black Sabbath - Paranoid

Osztályzat: 10/7

Az év második lemezajánlójának szintén egy tavalyi szerzeményt választottam: sajnos már ez sem fért bele a 2013-as évembe, blog szempontból, egyébként viszont sokat hallgattam a tavaly december 10.-én megjelent Darabokat.
Őszintén bevallva, számomra kicsit ez a lemez csalódás volt: először kijött ugyebár tavaly év elején a Pipacs EP, 3 dallal (Másodpercek és decibelek, Pipacs, Egy napra), amit egyébként a srácok hivatalos oldaláról le is lehet/lehetett tölteni legálisan (mégpedig itt: http://vadfruttik.hu/ landingpage/ Hát nem jó fejek? :) ). Aztán októberben megjelent a "Válaszok nélkül" videoklipje, a nagylemez decemberi megjelenése előtt pár nappal pedig a "Szemben a nappal" c. szerzemény elérhetővé tételével kedveskedtek a rajongóiknak. A probléma csak az, hogy ezzel teljesen lelőtték a poént jó előre, és tulajdonképpen az összes kiemelkedően szuper dalt megkaptuk még a lemez előtt... Pedig úúúgy vártam már a decembert... Erre... :(

"Nincsenek válaszaim,
én is befelé lesek;
odabent se látok mást,
csak kérdéseket..."
(Válaszok nélkül)

Tracklist:

01. Darabokban
02. Válaszok nélkül
03. Szemben a nappal
04. Sebek
05. Másodpercek és decibelek
06. Pipacs
07. Éjszaka
08. Kollázs
09. Orgonák
10. Egy napra

Viszont! még mielőtt a torkomnak ugrana bárki is: nem azt mondom, hogy ez egy rossz lemez, csak annyit akartam ezzel, hogy nekem továbbra is a Fénystopposok az eddigi legnagyobb kedvenc. Ettől nem lett kevesebb, vagy rosszabb ez a lemez sem, csak mondom: az a gond, hogy a nagylemezen (számomra) nem igazán maradt már olyan dal, ami úgy igazán megfogna...
Engem először a "Másodpercek és decibelek", majd a "Válaszok nélkül", aztán a "Szemben a nappal" szippantott be totálisan. Utóbbinál annyira erős a refrén (de nem csak a refrén), hogy nincs mese, muszáj szeretni. Ezeket nem is sikerült egyetlen dalnak sem túlszárnyalnia. Na jó, az "Orgonák" azért elég közel járt hozzá. Ezt idézhetném úgy, ahogy van, annyira gyönyörűen vannak a gondolatok, képek megfogalmazva, hogy szinte beleborzong az ember (a "szinte" el is hagyható...).

"Magam leszek a zúzmara,
a hóval olvadok.
Elillanok, akár a tél,
akár a sóhajok.

Néha jó, néha rossz, néha nem.
Néha nem foglalkoztat semmi sem.
Végül minden végső helyére kerül,
maradok - ott, ahol voltam - egyedül.
Beborítva sugarakkal,
szemben állok a Nappal."
(Szemben a nappal)

"Nem szeretem a popzenét. Nem szeretem, ha valami nem elég zajos, vagy elég torz, vagy ha valami túl könnyen befogadható. Úgyhogy a dalok is ilyenek lettek - vagy szerkezetükben, vagy szövegükben, vagy hangszerelésükben.” - nyilatkozta a zenekar énekese, Likó Marcell. Hát, kedves Marci, volt a Fénystopposok lemezeteken is poposabb zeneiségű dal (pl. "Béke presszó"), és jelzem: azokat is imádtam. Persze mindenki olyan zenét csinál, ami leginkább önmagának, a zenésznek tetszik. Számomra mindenesetre ez most a megszokottnál is torzabbra sikerült. Valamit mindvégig hiányoltam, vagy másabbat vártam... Marci hangját persze továbbra is szeretem, a hangzás továbbra is elsőosztályú, és a szövegek látomásszerűsége is teljesen kiforrottá vált már, remekül tudnak a szövegek által láttatni. Irracionális köntösbe bújtatott racionalitásuk még mindig megdöbbent, túl a negyedik Fruttik-lemezen is: látszólag totál értelmetlennek tűnnek a szövegek, éltető atomrobbanásról meg üvegszilánktengerről, de ha elgondolkodik az ember, máris értelmet nyer minden (ebben is igaza volt Marcinak a fenti kis idézetben: nem lehet túl könnyen megemészteni ezeket a dalokat, semmilyen téren sem. Többször kell hallani, agyalgatni picit, de néha határozottan szüksége is van erre az embernek. Legalábbis nekem mindenképpen.) Kérem szépen, ezek nem dalszövegek, ez bizony modern költészet! Számomra egyértelműen a VF az alter-zene királyai, minden tekintetben. Pont.

Én akkor szeretem legjobban a Fruttikat, ha valami igazán mélyről zenélnek. Ha egyaránt üt a szöveg és a zene. Ha megvan a harmónia. Ha fáj. És ez fájt. Eléggé...

Vad Fruttik - Szemben a nappal

Osztályzat: 10/8

Indítsuk is a 2014-et a Skillet-tel. :) Valamiért már a megjelenés óta halogattam ezt a lemezt, kedvem sem nagyon volt a Skillet-hez, aztán most, kevéssel szilveszter előtt gondoltam egyet, és elővettem, hogy belehallgatok már (amiket eddig linkeltek ismerősök az albumról, nem igazán nyerte el egyik sem a tetszésemet). Kapásból bele is futottam a "Fire and Fury" c. dalukba, ami nyomban meg is tetszett, nem gyengén. Egyből meg is fogadtam, hogy ez lesz az a lemez, amivel nyitni fogom az új évet a blogomon. Azóta már oda-vissza végighallgattam a lemezt, jó sokszor, szóval megérett arra az idő, hogy végre ajánlani is tudjam. Tényleg. :)
A Rise az egyik legelismertebb keresztény rock csapat, a Skillet kilencedik stúdiólemeze. 2013 júniusában került a boltok polcaira, alig fél év alatt közel 200 ezer példányban kelt már el.
Ez az első lemez, amin Seth Morrisont hallhatjuk szólógitáron a basszeros-vokálos John Cooper, a ritmusgitáros-billentyűs-háttérvokálos Korey Cooper és a dobos-vokálos Jen Ledger mellett. Seth egyébként Ben Kasica-t váltotta a Skillet csapatában: Kasica 10 év után vált ki a csapatból.
A lemezről a "Sick of it" c. dal látott legelőször napvilágot, a SoundCloud-on majd az iTunes-on is. Ezután single-ként megjelent az "American Noise", másodikként pedig a címadó "Rise" is.

Tracklist:

01. Rise
02. Sick of it
03. Good to be Alive
04. Not gonna Die
05. Circus for a Psycho
06. American Noise
07. Madness in Me
08. Salvation
09. Fire and Fury
10. My Religion
11. Hard to Find
12. What I Believe
13. Battle Cry (Deluxe Edition Bonus Track)
14. Everything goes Black (Deluxe Edition Bonus Track)
15. Freakshow (Deluxe Edition Bonus Track)

Le szeretném szögezni, hogy szerény véleményem szerint Jen egy kincs ennek a csapatnak: szuper hangja van, teljesen feldobja a dalokat; nélküle valahogy sokkal unalmasabbak lennének a Skillet dalai. Jobban szeretem azokat a dalokat, ahol a háttérvokálnál több énekbetét jut neki (a helyükben én több szerepet szánnék ennek a tehetséges leányzónak). John rekedtes, karcosabb hangjával párosítva meg pláne iszonyat jól szól ez a tiszta, éles női hang. És élőben sem sokkal rosszabbak ám, mint felvételen: https://www.youtube.com/watch?v=zO0qrIHOUZA
Nem is húzom tovább az időt, rátérek az albumkedvencre: több dal között is vacilláltam. Egyik a Freakshow, ami bónuszként került rá az album deluxe-verziójába. Imádom a dal pörgését, ritmusát, nagyon ki lett találva. Visszafelé haladva, a My Religion annyira másabb annál, mint amit már megszoktunk a Skillettől, hogy muszáj voltam bevenni a legjobbak közé ezt is. :) A Fire and Fury (mint ahogy már az elején említettem) nagyon megtetszett már elsőre (nem titok, hogy ehhez jócskán köze van Jen vokál-részeinek, ahogyan a Salvation esetében is. A Not gonna Die egy tipikus Skillet-dal, hangszerelésileg, zenei felépítést tekintve is; abszolút egyik kedvencem. Egészen jól sikerült a címadó Rise is, bár ez azért annyira mégsem tetszik...
Mindent összegezve, a legeslegjobb dal a lemezen, szerintem (kevéssel körözve le a Not gonna die-t és a Freakshow-t): 

Skillet - Fire and Fury

Eddig magasan ezt a lemezt tartom a Skillet eddigi legjobbjának, persze csak az általam eddig hallgatottak közül - mert hát ki tudja, miféle kincsek rejtőznek még a többi lemezükön: bátran merem ígérni, hogy hamarosan megtudjuk; igyekszem még idén az összes korábbi, eddig kimaradt albumukról blogolni. :)

Osztályzat: 10/9