Zene füleimnek...

Még mindig szerelem számomra ennek a csapatnak a zenéje. :) Imádom a zenei alapot, Chrigel harsh vokálját, hörgését, és úgy ahogy van, mindent, ami Eluveitie. :)
A Spirit elnevezésű albumuk 2006 nyarán jelent meg, a svájci csapat első full-lenght stúdiólemezeként.
Mindenképpen nagyon erős kezdés volt a csapat karrierje szempontjából, viszont valahogy ezek a néha-néha felcsendülő háttérvokálok a lemezen nagyon kevésnek tűntek. :/ A csapat jelenlegi női szólóvokálosa, Anna Murphy az album megjelenését követően csatlakozott, így őt még nem hallhatjuk ezen a korongon - ezt én kicsit hiányoltam is; azért mégiscsak jobban szeretem azokat az Eluveitie-felvételeket, ahol már Anna is vokálozik... :( Ettől eltekintve viszont a zenei alap, amit az Eluveitie zseniális zenészei készítenek a dalaikhoz, egyszerűen mestermunka...

Tracklist:

01. Spirit
02. Uis Elveti
03. Your Gaulish War
04. Of Fire, Wind & Wisdom
05. Aidû
06. The Song of Life
07. Tegernakô
08. Siraxta
09. The Dance of Victory
10. The Endless Knot
11. AnDro

Igazán nagy kedvencem nem lett az albumról, viszont mindegyik dalt szeretem hallgatni, úgy álle. :) A lemez záródala pl. nagyon tetszik, hiába se ének, se hörgés nincs benne, egyedül a hangszerek és a zenei effektek egyvelege - mégis ez annyira jó. *-* De hogy mégiscsak kiemeljek egyet ajánlóként, és ami szerintem a legsokszínűbb, legjobb dal az egész lemezen (kevéssel megelőzve nálam a "Uis Elveti"-t), az a: 

Eluveitie - Tegernakô

Osztályzat: 10/7

Most ez a bejegyzésem is iszonyat rövid lesz és lényegretörő, mert ez a lemez sem áll vlmi közel hozzám, így túl sokat nem is tudok róla írni... :/
(Még így az elején gyorsan eltérek a tárgytól és jelentem: a Nickelback frontembere, Chad Kroeger és Avril Lavigne - akivel 1 hónap együttjárás után jegyezték el egymást alig egy éve - múlt hónapban, július elsején össze is házasodtak. Hát, ez gyors volt... Azért sok boldogságot nekik, és tartson ez most tovább, mint Avril előző házassága a Sum41-os Deryck Whibley-vel...)
A Silver Side Up a kanadai Nickelback harmadik stúdiókorongja. 2001. szeptember 11-én jelent meg (szomorú egybeesés, hogy épp aznap, amikor New Yorkban a terrortámadás is történt). 
Egyes vélemények szerint (Allmusic) követi a lemez azt a "sötét, magas oktánszámú rock" nyomvonalat, amit az első két lemezzel kitapostak. Hát, rocknak rock, és szeretem a Nickelback-et továbbra is, de annyira nagyon kevés a kiemelkedő szám ezen a lemezen... :/ Kár érte.

Tracklist:

01. Never Again
02. How You Remind Me
03. Woke Up This Morning
04. Too Bad
05. Just for
06. Hollywood
07. Money Bought
08. Where Do I Hide
09. Hangnail
10. Good Times Gone

Hát, az eddig hallgatott Nickelback-albumok közül talán ez a leggyengébb eddig, már ami a kiemelkedő dalok mennyiségét és milyenségét illeti... :/ Vacilláltam a Too Bad és eközött, de aztán mégiscsak ez győzött, mint a lemez legjobb dala:

Nickelback - How You Remind Me

Osztályzat: 10/6

A Paramore 2004-ben alakult, az alapítótagok közül ma már csak Hayley Williams (szólóvokálos, billentyűs) és Jeremy Davis (basszusgitáros) játszik a zenekarban, a többiek az évek folyamán lemorzsolódtak. Jelenleg a 2007-ben csatlakozott Taylor York (szóló- és ritmusgitáros) személyével alkot triót a csapat. Érdekesség, hogy mivel a kezdetek óta velük zenélő Zac Farro dobos 2010-ben kilépett a csapatból, jelenleg állandó dobos nélkül működnek.
Az "All We Know is Falling" a banda bemutatkozó lemeze. Érdekesség, hogy Hayley ekkor még csak 16 éves volt - mégis, a hangja azóta sem változott egy csöppet sem, pedig már lassan 10 éve, hogy megjelent ez a lemez...
Kezdetben nem kapott nagy promóciót a csapat, lépésről lépésre építették hírnevüket - ám ez nem tűnt túl hatásos módszernek. Az ismertséget a "Riot!" című albumuk hozta meg számukra, melynek kiadása utána egycsapásra keresetté vált első lemezük is.
A borítóról Hayley azt nyilatkozta, hogy az árnyék szimbolizálja, hogy Jeremy elhagyta a csapatot (ez a távozás egyébként nem volt hosszú életű, és Jeremy már rögtön bánta is, ezért aztán hamarosan ismét visszatalált a zenekarhoz). A távozása nagy hatással volt a csapatra, és az album címét is ez ihlette.
Az album összes dalát Hayley írta (némelyiket a dobos Zac Farro-val karöltve).

Tracklist:

01. All We Know
02. Pressure
03. Emergency
04. Brighter
05. Here We Go Again
06. Never Let This Go
07. Whoa
08. Conspiracy
09. Franklin
10. My Heart

Most nagyon nem leszek népszerű ezzel a bejegyzésemmel, mert igazából nekem semmit sem jelent ez a lemez... Meg lehet hallgatni, de konkrétan semmi érzelmet nem váltott ki belőlem. Nem szerettem meg egy dalt sem, és nem is utáltam egyiket sem... Teljesen semleges... :/ (Nem úgy, mint a későbbi Riot! albumuk esetén, mert az már egészen jól sikerült. De még így is azt gondolom, hogy a Paramore az egyik olyan zenekar napjainkban, ami elképesztően túl van értékelve...)
Úgyhogy gyorsan le is zárom ezt a bejegyzést. Amiket kijelöltem, azok sem igazán kedvenceim, csak még így is ezek a legösszeszedettebb dalok a lemezen, a többi nekem csak olyan jam-elgetésnek tűnik... 
Ha már egyet ki kell választanom, akkor legyen ez:

Paramore - Pressure 

Annyira átlagos, és annyira nem nyújt semmi újat, hogy nem tudok ennél többet adni rá...
Osztályzat: 10/5,5

A Light Me Up mostanában az egyik legszívesebben hallgatott albumom. Ennek egyik oka, hogy a csapat énekesnőjének, Taylor Momsennek imádom a hangját, és igazából a stílusát is. Taylor elég sokrétű személyiség: amellett, hogy énekel, színészkedik és modellkedik is. Modell karrierje már kétéves korában kezdetét vette, szülői indíttatásra. Taylor ezt egyáltalán nem élvezte gyerekkorában: ahogyan ő nyilatkozott, emiatt nem voltak barátai sem, állandóan dolgozott és nem volt igazi élete. Érdekes, ennek ellenére még mindig modellkedik... Filmes karriert is befutott: sokaknak ismerős lehet, pl. a Grincs c. filmből (kislány korában ő játszotta Cindy Lou-t, ami egyébként egy zenés szerep volt), valamint évekkel később a Gossip Girl-ben kapta meg Jenny Humphrey szerepét. A sorozatot állítólag azért hagyta ott, mert szeretett volna zenei karrierjére koncentrálni: ahogyan ő is mondta, sokáig színészkedett, megszerette, mert színészkedni könnyű, de a zene sokkal személyesebb - és talán már épp ez hiányzott neki. Mindenesetre a bemutatkozó lemeze, a Light Me Up kifejezetten szuperül sikerült.
No de hogy ne csak Taylor-ról essen szó: a The Pretty Reckless nevezetű formáció 2009 óta él. Eredetileg a The Reckless nevet vették fel, de jogi problémák miatt kénytelenek voltak megváltoztatni. Zenéjükre állítólag leginkább a Beatles, az Oasis és a Nirvana zenéje volt hatással, személyileg pedig Kurt Cobain és Joan Jett. Az alapító tagok közül már csak Taylor van a csapatban (aki az énekesnői poszt mellett ritmusgitáron is játszik), jelenlegi zenésztársai 2010-ben csatlakoztak: Ben Phillips (szólógitár, háttérvokál), Mark Damon (basszusgitár), Jamie Perkins (dob).
Legelőször a My Medicine-t hallottam tőlük, és bár a videója borzalmas, a zenét azért szeretem (lecsúszott k...ák vonaglanak benne, és hasonlók... hát lehet, hogy megy a számhoz, de komolyan, gusztustalan és igénytelen... -.-). Aztán meg az Under the Watert, bár ez már későbbi dal, ezen a lemezen nem is szerepel, mindenesetre nagyon szeretem.

Tracklist:

01. My Medicine
02. Since You're Gone
03. Make Me Wanna Die
04. Light Me Up
05. Just Tonight
06. Miss Nothing
07. Goin' Down
08. Nothing left to Lose
09. Factory Girl
10. You

A hangzás elképesztő: dögös, kicsit őrült, valószínűleg tényleg Taylor személyiségét tükrözi. :) 
Leginkább három kedvencet tudnék róla kiemelni: a "Make Me Wanna Die"-t, a "Just Tonight"-ot és a lemez záródalát, a "You"-t, ami a maga akusztikus voltában egyszerűen tökéletes. Viszont mindent összevetve, nálam ez az abszolút lemezkedvenc:

The Pretty Reckless - Just Tonight

Osztályzat: 10/9

Kezdjük is az augusztust a Simple Plan második albumával - csak mert már régóta ismerem ezt a lemezt, és eddig még mindig kimaradt, úgyhogy pótolom is...
Talán még mindenki emlékszik a Simple Plan nevű francia-kanadai punkpop zenekarra, akik annak idején tömegek kedvencei voltak, és tinédzserek ezrei nőttek fel a zenéjükön.
Hát, én valahogy kimaradtam ebből a rajongásból; ahogyan pl. anno Blink 182-t sem hallgattam, Good Charlotte-ot viszont igen, és hát valljuk be, hogy a két csapat zenéje nem gyengén hasonlít...Talán az sem véletlen, hogy anno, a Simple Plan első lemezére felkerült egy-egy közös szám a Blink énekesével és a GC-s Joel-el is.
No de nézzük gyorsan a számlistát, aztán folytatom...

Tracklist:

01. Shut Up!
02. Welcome to My Life
03. Perfect World
04. Thank You
05. Me Against the World
06. Crazy
07. Jump
08. Everytime
09. Promise
10. One
11. Untitled (How Could This Happen to Me?)
12. Perfect

Hű, már nem is emlékszem pontosan, talán legelőször rádióban hallottam a "Shut Up!"-ot, de igazán sosem foglalkoztatott ennek az öt srácnak a zenéje... :/ Dallamos, pörgős, lightos, és felejthető...
Az áttörés nálam igazából akkor következett be, mikor valahol a neten pár éve belefutottam az Untitled-be. Ha Simple Plan, akkor nálam ez a befutó tőlük. Imádom, ahogy ötvözték a saját zenéjüket ezzel a kicsit szimfonikusabb, lírikusabb zenei alappal, és azért a mondanivalója sem utolsó...

Simple Plan - Untitled (How Could This Happen to Me?)

Osztályzat: 10/6,5