Zene füleimnek...

Ejj, erről most nem sok jót fogok írni... :S Nekem túlzottan kezdetleges az egész... Talán azért is, mert a megalakulásuk után mindössze három hónappal készítették el a lemezt. Ez a nagy sietség a minőség rovására ment, úgy érzem...
Alakulásuk ideje 2001-re tehető: állítólag a szeptember 11-ei terrortámadás hatására határozta el Gerard Way, a banda énekes-frontembere, hogy zenekart alapít. Az albumon hallható "Skylines and turnstiles" is Way érzéseit mondja el a tragédiával kapcsolatban. Nevüket Irvine Welsh könyvéből, az "Ecstasy: Three Tales of Chemical Romance"-ből vették; nem meglepő a banda viszonya a könyvekkel, mivel Gerard öccse, a basszusgitáros Mikey bandává alakulásukat megelőzően könyvtárban dolgozott, Gerard pedig képregényíró és animátor volt. Dolgozott egy vámpír képregényen is, amit sosem sikerült befejeznie, és elmondása szerint ez az oka annak is, hogy a banda dalszövegeiben gyakran jellennek meg vámpírok.
Zenéjükben, szövegeikben, albumborítóikon és klipjeikben is az irányadó műfaj a horror.
Az album a megjelenést követően ingyenesen letölthető volt, és rajongói bázisukat a MCR-es fiúk főként a MySpace-en építették ki.

Tracklist:

01. Romance
02. Honey, this Mirror isn't big enough for the two of us
03. Vampires will never hurt You
04. Drowning Lessons
05. Our Lady of Sorrows
06. Headfirst for Halos
07. Skylines and Turnstiles
08. Early Sunsets over Monroeville
09. This is the best Day ever
10. Cubicles
11. Demolition Lovers

Az album legjobbja:
Nagyon nehezen találtam ilyet, sajnos...
My Chemical Romance - Honey, this Mirror isn't big enough for the two of us

Osztályzat: 10/5

Az Evanescence-szel és a Linkin Parkkal kb. azonos időben hozott össze a véletlen (sors, vagy nevezzük bárminek...). Anno a Bring me to life klipjét is német zenecsatornákon láttam először, és mit ne mondjak: ez is szerelem volt első hallásra - annyi különbséggel, hogy míg a Linkin Park inkább a rock felé orientált engem, addig az Evanescence erősen az ütősebb metál felé húzott. Aztán én valamiért mégis az LP mellett tettem le a voksomat. Hát, ma már valószínűleg Evanescence fan lettem volna inkább, látva, hogy mi lett az LP-ből...
Az Evanescence is abban a kategóriában van nálam, hogy legszívesebben nem mondanék róla semmi ajánlószöveget, csak az illető fülébe önteném a zenéjüket. Nem elég, hogy az énekesnő, Amy Lee Hartzler elképesztően gyönyörű (még így, csajos szemmel nézve is, őszintén, mindenféle rosszmájúság nélkül), a hangja is legalább annyira lenyűgöző. Nem tévedek, ha azt mondom, hogy az Evanescence legfontosabb ütőkártyája ennek a lánynak a torkában leledzik - mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Amy Lee élőben is bárkit képes lesöpörni a színpadról, ha énekelni kezd, hisz ő az, akinek nem csak albumokon szól jól a hangja.
Amy nem csak a hangi adottságokban jeleskedik: jónéhány dalt ő maga írt a lemezre (mint pl. a Bring me to life vagy a Hello - ez utóbbi Amy Lee testvérének állít emléket). Azonban a banda talán legkiemelkedőbb szövegírója mégis Ben Moody gitáros, akit Amy mellett szintén alapítótagként tartunk számon: Amy és Ben '94-ben találkoztak egy ifjúsági táborban.
Valljuk be: a Fallen-nél ütősebb kezdetet (és ilyen tartós visszhangot) egyetlen banda sem kívánhatna magának. Már maga az eladott lemezek száma is igen horribilis: 2009 közepe tájára az eladott mennyiség már világszerte több mint 15 millió példány volt.
Meglepő? Nem hiszem. :)

Tracklist:

01. Going under
02. Bring me to Life (feat. Paul McCoy)
03. Everybody's fool
04. My Immortal
05. Haunted
06. Tourniquet
07. Imaginary
08. Taking over Me
09. Hello
10. My last Breath
11. Whisper

Hangsúlyozom, hogy tényleg csak a legkiemelkedőtt trackeket jelöltem ki, ugyanis ritka alkalmak egyike a mostani is, amikor kivétel nélkül mindegyik dalt imádom az albumról.
Ezek után már az értékelés sem lesz meglepetés. :)

Album-legjobbnak azért is választottam ezt, mert ez adta a kezdő lökést, és nagyon sokáig kedvenc dalom volt úgy általában is (nah meg persze azért az sem hátrány, hogy a 12 Stones énekesével, Paul McCoy-jal közösen készült a dal...) :
Evanescence - Bring me to Life

Osztályzat: 10/10

A Head Automaticával is még anno kilencedikes koromban sikerült megismerkednem: néhány zenéjüket megkaptam egyik osztálytárstól egy válogatáslemezen. Eleinte nem igazán tetszett, nem is hallgattam. Aztán úgy fél éve előkerült, mikor kerestem zenét, hogy rátöltsem az mp3-asomra. És olyan szinten rákaptam, hogy a "Beating heart baby" a csengőhangom már jó ideje... :D
Aki kemény, zúzós zenére számít, az nem jó helyen kopogtat. Viszonylag nyugodt album ez, bár akad rajta egynéhány egész pörgős darab is (mint pl. a már említett Beating heart baby, ami az album legnyüzsgőbb dalának számít).
A bandát az énekes Daryl Palumbo alapította 2004-ben, aki azelőtt a Glassjaw nevű zenekar frontembere volt. A Head Automatica bizonyos értelemben egyfajta Glassjaw-kiegészítésként jött létre, mert egynémely dal, elképzelés nem fért bele a Glassjaw zenei világába, koncepciójába, így ezeket a Head Automatica hivatott bemutatni.
A Popaganda elnevezésű album a banda második lemezeként 2006 júniusában látott napvilágot. Az album producere Howard Benson volt, aki az alternatív zene olyan kiválóságaival dolgozott már, mint pl. a P.O.D. vagy a Cold.
A banda 2006-ban többek között turnézott az Avange Sevenfold-dal és a Coheed and Cambriával is - megjegyzem: utóbbi kettőt is szívesen hallgatom. :))
Úgy összeségében azonban nem sikerült lenyűgöznie a Head Automaticának.. :S Nem érzem őket olyan kivételes tehetségeknek, vagy hogy sikerülne maradandót alkotniuk. A zenéjük kellemes, jól el lehet ütni vele az időt, de semmi extra. Sajnos.

Tracklist:

01. Graduation Day
02. Laughing at You
03. Lying through your teeth
04. Nowhere fast
05. Scandalous
06. Curious
07. God
08. Shot in the Back
09. Million dollar decision
10. She's not it
11. Egyptian Musk
12. Cannibal Girl
13. K Horse
14. Beating Heart Baby

A legjobb:
Kicsit hosszas töprengés után:
Head Automatica - Laughing at You
(Sajnos, csak Guitar Hero-s videót találtam hozzá.)

Osztályzat: 10/6

Épp pszichológia-tanulás közben hallgattam az albumot (furcsa szituáció Amorphis hallgatásra, de ha az ember fősulis + ráadásul kollégista és muszáj mással osztozkodnia a szobán, akkor minden lehetőséget meg kell ragadni zenehallgatásra); már akkor tudtam, hogy legközelebb ideje lesz erről írni. :)
Így hát ez a bejegyzés - mint ahogy a címből világosan kitűnik - az Amorphis elnevezésű banda kilencedik stúdióalbumáról, név szerint a Skyforger-ről fog szólni, illetve a vele kapcsolatos gondolataimról.
Bár az együttes már 1990 óta fenn áll, én sajnos csak a Skyforger megjelenésekor ismerkedtem meg a zenéjükkel, egy jóbarátom által. Ő nagy death metal rajongó, és bőszen ajánlgatta a csapatot. Én pedig rövid ízlelgetés után beleszerettem.
A legfontosabb, amit nekem ez az album mai napig ad, az az, hogy eszembe juttatja, úgymond megidézi azt a pár évet, amit ezzel a barátommal töltöttem, illetve azzal a baráti körrel, ami akkor körülvett engem. Suliváltás után akaratlanul is gyengült/megszakadt a kapcsolat velük... Sokszor szeretek ehhez az albumhoz menekülni az emlékekért.
A csapattal kapcsolatban: érdekes, hogy először nem is magának az "Amorphis"-nak ajánlottak lemezszerződést, hanem az Abhorrence nevű bandának, amit Tomi Koivusaari gitáros alapított, és egy ideig ebben zenélt. Ám az Amorphis indulásával egyidőben feloszlott az Abhorrence, így a lemezszerződést a Relapse Records már egy nem létező bandának tette, így Tomiék válaszul az Amorphis addigra már elkészült demóját küldték a cégnek, és persze teljes volt a siker. :)
Mindenesetre mesterien állították össze az albumot, és magukat a dalokat. Szeretem az Amorphis-hangzást.
A kezdés higgadtnak mondható. A "Sampo" lágy zongorabetétjével indul az album, majd a folytatás is hasonló; kiugrás leginkább - véleményem szerint - a "Majestic Beast", ami erőteljes "hörgés-énekkel" indít, és negatív érzéseket keltő dallamvezetéssel; feketével megfestett arcok, ahogy egy sötét erdőben bolyongnak... bennem leginkább ezeket a képeket jeleníti meg a hörgős rész, az éneknél viszont valami olyat képzelnék, hogy egy óriási máglya mellett énekel az énekes. Az ének jócskán puhít a dolgokon, még ha úgy is érezzük, hogy a srácok menten lezúzzák a fejünket a helyéről. :D Az album legfolkosabb track-je pedig talán a "Highest Star" és a címadó "Skyforger" +  a "Godlike Machine" utolsó perce.

Tracklist:

01. Sampo
02. Silver Bride
03. From the Heaven of my Heart
04. Sky is mine
05. Majestic Beast
06. My Sun
07. Highest Star
08. Skyforger
09. Course of Fate
10. From Earth I Rose
+ Bonus Track: Godlike Machine

A kedvenc track:
Amorphis - From the Heaven of my Heart
Magam sem tudom, miért. Egyszerűen csak ez a kedvencem az albumról. Legelőször ez tetszett meg, és nagyon sokszor hallgattam. :)

 

Osztályzat: 10/8,5

Kezdjük ott, hogy én mindig is nagyon szerettem Gabi hangját - meg anno a Megasztárban is (2004-ben, a második szériában, ahol harmadik helyezést ért el - ennek ellenére elnyerte a "legjobb női hang" címet). Személyiségileg már kevésbé... Szerintem egyáltalán nem áll neki jól ez a nagy vagánykodás, meg hogy egyszer popdívát játszik, máskor imó, aztán meg rockhercegnőnek érzi magát. Végre igazán megállapodhatna egy stílusnál, mert így csöppet sem tűnik hitelesnek...
Ez a platinaszőke haj meg... Hát szerintem ne részletezzük... :-/ A fekete ezerszer jobban állt neki.
Az album zenéi nagyon sokszínűek. Akad benne egész lírai hangvételű (Jöjj még; Megszakad a szívem), olyan, ami a Lola-féle zenékre emlékeztet (Trallala), és van, aminek már a kezdeti dallamától a régi Linkin Park számok ugranak be (Bárhogy fáj).
Az angol számával viszont nem tudok megbarátkozni... :S Kifejezetten utálom, mikor magyar énekesek más nyelven énekelnek... Bár, tagadhatatlanul az album "legrockosabb" dala a 12. track.

Tracklist:

01. Elég volt!
02. Salalla
03. Trallala
04. Türtem eleget
05. Jöjj még
06. Bárhogy fáj
07. Megszakad a szívem
08. Hallgass már!
09. Érte megérte
10. Ami a szívemen... (feat. Tomi "AFC")
11. Valami Amerika még (feat. Csipa "Hooligans")
12. Don't wanna be with You

"Mikor elment, minden álmom úgy hullt szét,
néha azt kívántam, bár ne éreznék!
Még mindig fáj -
és mégis érte megérte."
(Érte megérte)

"Ennyi szálkát hogy köhögjek fel?"
(Megszakad a szívem)

A zenei alap, a dallam, a szöveg - és a saját keserű tapasztalataim alapján ez lett a kedvencem az albumról:
Tóth Gabi - Bárhogy fáj

Osztályzat: 10/6,5