No, egy pár napja átléptünk 2012-be, úgyhogy megragadom az alkalmat így a poszt elején, hogy minden látogatómnak jó zenékben és egészségben gazdag, sikeres, boldog új évet kívánjak! ;)
Évnyitó lemeznek most a Nightwish friss, ropogós, vadiúj lemezét választottam. A 2011. november végén napvilágot látott album valahogy másabb, mint az előzőek. Nem pusztán metál vonalon mozog, jónéhány darabra azt lehet mondani, hogy mi a csudát keres a lemezen. De ha azt nézzük, hogy a track-ek történetet alkotnak, egyfajta filmzenék, így már érthető pl. a "Slow, love, slow" is. Őszintén, én ettől a tracktől visszahőköltem kicsit, mikor meghallottam... o.O Úgy a dal első háromnegyede a metál-vonal közelében sincs, inkább jazz, és a vége is csak a gitár miatt hasonlít a Nightwish eredeti műfajához.
A "Scaretale"-ben Anette-ék bámulatosan mutatják be, hogyan kell pusztán a hanggal színészkedni. Igaz, tőlük kicsit idegennek érzem ezt a stílust, ők mindig is a színtiszta zenélésben voltak nagyok, nem is emlékszem még csak hasonló próbálkozásra sem a zenéjükben. Most viszont - mindentől eltekintve - csukjuk be a szemünket, és koncentráljunk kicsit a zenére. Lelki szemeink előtt mindenképpen le fog pörögni egy történet ebben a furcsa cirkuszban/vidámparkban. Szóval a céljukat máris elérték.
És hogy mi az oka annak, hogy a track-ek ennyire kötődnek egymáshoz? (zeneileg is: sok motívum ismétlődik bennük.) Nem más, mint hogy a csapat nagy fába vágta a fejszéjét: megálmodtak egy filmet is, melyhez az ihletet (többek között) Neil Gaiman és Tim Burton szolgáltatta. Ha igazak a hírek, még idén meg is jelenik a film, melyhez különböző támogatásokat is kapott a csapat. Ahogy a film angol nyelvű wikipédiás szócikkéből ki tudtam hámozni, maga a film egy súlyos demenciában szenvedő, idős zeneszerzőről szól, aki felnőtt korából szinte már semmire sem emlékszik, elméjében "visszafejlődött". Nem emlékszik sem az általa komponált zenékre, sem a barátaira, sem a lányára - ezek mind-mind törékeny elméjének egy eldugott zugába húzódtak vissza. Kómába esik, és "álmában" visszautazik a múltjába egy fiatal fiú képében. Ez egyben egy képzeletbeli világ is, ahol próbál válaszokat találni. Ezalatt lánya minden lehetséges módon küzd apjáért: apja legsötétebb titkain keresztül meg kell találnia az utat, hogy visszakaphassa apját.
A "Song of Myself" mindennek a megkoronázása. Az "Imaginaerum" c. dal hallgatása közben pedig képtelenség nem magunk előtt látni, ahogyan pörög a film stáblistája... :)
Én már nagyon várom, hogy elkészüljön a film: a lemez csodálatos (ahogy egyik ismerősöm is mondta: nem hiányzik már Tarja hangja, sőt, ebbe a kompozícióba leginkább Anette hangja illik bele), és minden kétséget kizáróan a Nightwish eddigi egyik legigényesebb, legkülönlegesebb, legtökéletesebben összehangolt anyaga. A kezdeti szkepticizmusom ellenére (hogy csapongtak a stílusok között, és nem a megszokott formájukat hozták - ez elbizonytalanított..., de) engem kilóra megvettek.
Tracklist:
01. Taikatalvi
02. Storytime
03. Ghost River
04. Slow, Love, Slow
05. I Want My Tears Back
06. Scaretale
07. Arabesque
08. Turn Loose the Mermaids
09. Rest Calm
10. The Crow, the Owl and the Dove
11. Last Ride of the Day
12. Song of Myself
13. Imaginaerum
A kedvenc dal... Nos, eleinte a Storytime volt, mivel kislemezként is ez jött ki, ezt hallottam tőlük a lemezről legelőször, és jódarabig csak ezt az egyet hallgattam. Aztán ahogy haladtam végig a dalokon, egyre több kedvenc lett. Igen, még a 4. is, hiába nincs benne semmi rockos/metálos, mégis egy olyan különleges darabja a lemeznek, hogy megszerettem, na. :) A 10.-et nem különben! ^^ Olyan léleksimogatók, hogy mindig beleborzongok, valahányszor hallgatom.
Kedvenc azonban most is csak 1 lehet ebben a bejegyzésemben, és mivel megrögzött kelta-világ rajongó vagyok, így nem is kérdéses, hogy ami hozzám a leginkább közel került, az az:
Nightwish - I Want My Tears Back
Osztályzat: 10/10
Azt hiszem, aki végigolvasta a posztomat, nem érte meglepetés. :) Nyugodt szívvel helyezem a kedvenc lemezeim közé itt is, jelképesen is.
Kommentek