Sokat tanakodtam, hogy 1975-ből mégis milyen albumot ajánljak én, mert ez most nagyon nem volt egyértelmű: belehallgattam elég sokba, de egyik sem volt az igazi... Aztán rátaláltam a Pink Floyd kilencedik lemezére. Egyből tudtam, hogy nem kell tovább keresnem, megtaláltam. :)
Sikerült egy ilyen csini, animált borítót is találnom hozzá, nem volt kérdéses, hogy ezzel fogom posztolni (egyébként az eredetin is lángok vannak, csak ugye az nem mozog...). Szerintem baromi jó.
De nézzünk is egy kis történelmet ezúttal is - már ami a Pink Floydot illeti: 1965-ben alakultak. Alapítótagjai: Syd Barrett (gitár, ének), Roger Waters (basszusgitár, ének), Richard Wright (billentyűs hangszerek), Nick Mason (dobok). Egy másik zenekarból jött létre, később felvették a "The Pink Floyd Sound" nevet (két blues zenész, Pink Anderson és Floyd Council nevéből alakítva), a név kitalálója Barrett volt. Kezdetben R&B dalokat játszottak, de sikert csak pszichedelikus, progresszív zenéjükkel értek el. Alapítótagnak számít még Bob Klose (gitáros) is, aki azonban jazzkedvelő lévén mikor kezdett komolyabb, elmélyültebb irányt venni a csapat stílusa, ő inkább fényképésznek ment a zenélés helyett. Az első lemezt már csak a fent említett négyesfogat készítette el.
Az igazi siker azonban nagy-nagy áldozatok árán érkezett: a gyorsan gyarapodó rajongótábor, és az ezzel együtt egyre növekvő stressz kezdte felőrölni Barrettet. Ehhez társult mérhetetlen LSD-fogyasztása, és mentális zavarai (nem tudni, hogy valóban skizofrén volt-e, mindenesetre gyanítható). Viselkedése is előbb-utóbb egyre ijesztőbbé vált: órákig képes volt egyetlen hangot játszani a gitárján (koncerteken is), vagy csak állni a színpadon, és mozdulatlanul maga elé bámulni. Ez az állapot odáig fajult, hogy Barrett a csapatában való zenélésre is teljesen alkalmatlanná vált: mikor összeültek felvenni egy új szerzeményt, Syd mindig máshogyan játszotta el a "Have You Got It Yet?"-et, aminek a felvétele végül ebből kifolyólag abba is maradt.
Barrettet helyettesíteni állt be a zenekarba David Gilmour (vokál, gitár, billentyűsök), amikor is 1968-ban a tagok végleg megváltak Barrettől. Syd Barrett ezután még készített két szólóalbumot, állapota azonban továbbra sem javult, soha többé nem tért vissza a zenekarba. Ahogyan ők fogalmaztak: nélküle nem tudott volna elindulni a zenekar a siker útján (elvégre az első lemezek anyagainak nagy részét ő írta/szerezte), vele viszont már nem tudott továbbmenni...
Tracklist:
01. Shine On You Crazy Diamond (Parts I-V)
02. Welcome to the Machine
03. Have a Cigar
04. Wish You Were Here
05. Shine On You Crazy Diamond (Parts VI-IX)
A szóban forgó "Wish You Were Here" c. albumuk tisztelgés egykori zenésztársuk előtt. Érdekesség, hogy a lemez készítésekor Barrett betoppant a stúdióba, hívatlanul, és már társait sem ismerte meg (akik közül többen el is sírták magukat, miután meglátták hosszú évek óta először a teljesen leépült, elhízott, fejét és szemöldökét kopaszra borotvált egykori barátjukat). Leült közéjük, játszottak neki a készülő lemezről is (mint pl. a címadó dalt), de különösebb érdeklődést nem mutatott már semmi iránt. Akkor találkoztak vele utoljára. Barrett 2006-ban, 60 éves korában hunyt el hasnyálmirigyrákban.
Egyébként a lemez borítóját is teljesen feketére tervezték, mindenféle cím nélkül, a kiadójuk erősködése miatt viszont mégiscsak felkerült egy matrica: alkotója elmondása alapján két (valójában robot) ember gépies, üres kézfogását ábrázolja, a lángokkal együtt pedig arra utal mindez, hogy az emberek hajlamosak elrejteni a valódi érzelmeiket.
Szomorú történetük ellenére, és hogy milyen apropóból készült, ez bizony egy iszonyúan profin megkomponált lemez. Minél többször hallgatja az ember, annál jobban tetszik, magával ragad ez az összetéveszthetetlen Pink Floyd-íz. A tracklisten pedig ne lepődjön meg senki: nem rövid ez az album, hiába csak 5 dal van rajta. A felvételek közül kettő ugyanis még 10 percnél is hosszabb, és a többi is 5 és 7 percesek.
Tény, hogy kicsit nekem is szoknom kellett ezeket az effekteket, néha túl soknak érződik a szintetizátor, de talán épp ez az, ami különlegessé teszi a Pink Floydot, és világuknak ezt a kis szeletét, amit közel háromnegyed órában nyújtanak át nekünk ezen a korongjukon, és amivel ők is ott vannak a nagyok sorában.
Így, az ajánlóm végén nem is maradt más hátra, mint hogy lerántsam a leplet az általam legjobbnak vélt dalról. Bár nagyon szeretem a "Welcome to the Machine"-t, mégis van a lemezen egy dal, ami pillanatok alatt belopta magát a szívembe, és azt hiszem, már ott is marad... Valószínűleg sosem fogom megérteni, hogyan lehet ennyire gyönyörű dalt írni/komponálni.
Pink Floyd - Wish You Were Here
(Az értékelésem ezúttal is az album egészének szól: nekem összességében túl sok volt a különböző szóló ezen a lemezen. Ha viszont a fent linkelt dalt kellene értékelnem, egyértelműen 10-ből minimum 15-ös lenne.)
Osztályzat: 10/8
Kommentek