Mielőtt még visszatérnék az "időutazásból" napjaink zenéjéhez, február első két hete még biztosan a '70-es évekről fog szólni a blogomon, elvégre még négy albummal adós vagyok.
Folytatom is a sort az 1976-os évvel, ahonnan ezúttal a KISS negyedik stúdiólemezét választottam.
A zenekar 1973 elején alakult. Akkori tagok: Gene Simmons (vokál, basszusgitár), Paul Stanley (vokál, ritmusgitár), Ace Frehley (vokál, szólógitár), Peter Criss (vokál, dob). A "Destroyer" album elkészítésében is ők négyen vettek részt.
Több szempontból is sikerült kicsit "kilógniuk" a sorból, kitűnni a többi zenekar közül: először is fekete-fehér arc-sminkjükkel, ami képregényhősökhöz tette hasonlatossá őket, erre utalnak beceneveik is (a borítón szereplő sorrendben írom, balról jobbra): "Starchild" (Stanley), "Catman" (Criss), "Space Ace" vagy "Spaceman" (Frehley) és "The Demon" (Simmons) . Jellemző volt rájuk az extrém fellépőruhák (beleértve magas talpú cipőiket, csizmáikat), koncertjeiket előszeretettel használtak pirotechnikai látványelemeket, és jellemző volt még pl. a tűzfújás, vérköpés, a füstölgő gitár vagy a lebegő dobfelszerelés is.
1982-ig működtek ebben a felállásban, sikert sikerre halmozva. Aztán Criss és Frehley kreatív nézetkülönbségek miatt kivált a zenekarból, mely komoly érvágást jelentett a KISS-nek. Később egy-egy röpke időszak erejéig még többször is visszatértek egykori bandájukba, de emellett más zenészek is megfordultak a csapatban. Közülük akiket mindenképpen ki kell emelnem, az Eric Carr dobos-vokálos (11 évig zenélt az együttesben, '80-tól '91-ig, amikor is a rák egy ritka, a szívet megtámadó fajtáját fedezték fel nála, és hamarosan meg is halt), és Bruce Kulick szólógitáros-vokálos volt, aki 12 évig ('84-'96 között) volt tagja a KISS-nek. Jelenlegi tagjai (Stanley és Simmons mellett) Eric Singer dobos-vokálos és Tommy Thayer szólógitáros-vokálos [úgy tűnik - ha csak nem a véletlen műve az egész -, hogy a KISS-nél követelmény volt az is, hogy énekelni is tudjanak a tagok, ne csak valamilyen hangszeren játsszanak].
Az amerikai illetőségű rockcsapatok közül máig ők a csúcstartók, már ami az aranylemezek számát illeti: a KISS 28-cal büszkélkedhet. Az együttes még mindig aktív; az évek során 24 stúdiólemezt adtak ki, legutóbbit 2012-ben "Monster" címmel.
Tracklist:
01. Detroit Rock City
02. King of the Night Time World
03. God of Thunder
04. Great Expectations
05. Flaming Youth
06. Sweet Pain
07. Shout It Out Loud
08. Beth
09. Do You Love Me?
10. Rock and Roll Party [instrumental]
Az 1975-ös "Alive!" koncertalbumuk után egy csapásra sikeressé vált a csapat (ezzel anyagi csávából húzva ki a lemezkiadójukat is), így mikor ezt a lemezt készítették, még nagyobb volt rajtuk a nyomás, hogy a hirtelen jött népszerűségüket megtartsák, sőt, sikerüljön tovább kamatoztatniuk. Negyedik lemezüket is addigi kiadójuknál tervezték elkészíteni (a Casablanca Records-nál), már csak azért is, mert hálásak voltak, amiért a kiadó már a kezdetektől fogva, a kezdeti sikertelenség ellenére is hitt bennük, és maximálisan támogatta a zenekart. Valószínűleg a kiadó biztos volt benne, hogy sikerül a bandának az "Alive!"-albumhoz hasonló sikereket elérni, ugyanis rögtön 2 albumra szerződtették le az együttest.
Az album egyik nagy érdeme, hogy a rockzenébe különböző érdekes effekteket és stílusokat csempésztek bele, mint pl. a "God of Thunder"-ben sikongató gyereket, a kórust a "Great Expectation"-ben, vagy ugyanebben a dalban Beethoven (Sonata No. 8 in C Minor, opus 13) Pathétique témája. Található még a lemezen keményebb hangvételű anyag (Detroit Rock City; God of Thunder), lazább dal (Do You Love Me?; Shout It Out Loud), sőt egy lírikusabb ballada is helyet kapott a korongon, "Beth" címmel (bár ez utóbbit akárhogy próbálom, végképp nem sikerül összeegyeztetnem egyrészt az album többi dalával, másrészt pedig a kemény, arcfestékes, bőrszerkós, vért köpködős fazonokkal, akik ezt előadják... Nem tudom, koncerteken ezt mennyire játszották, mert az úgy iszonyat hiteltelen lett volna tőlük. :/ Amúgy egy egészen jó dalról van szó, örülni kell, hogy megszületett, csak nekem ez így akkor is óriási kontraszt... Bár az is érdekes, hogy akkoriban ez volt az egyik leghíresebb, legközkedveltebb daluk.)
Az album borítóját egy Ken Kelly nevű művész készítette. Simmons figyelt fel Kelly munkáira, és meg is kérte, hogy készítse el ő a következő albumuk borítóját. Kelly-t inspirációszerzés céljából néhány koncertjükre is meghívták. Az elkészült munkába azonban a kiadó talált kivetnivalót: túl erőszakosnak vélték, emiatt módosítani kellett kissé.
A KISS-nek végül sikerült megismételni (sőt, még túl is szárnyalni) előző kiadványukat, hamar aranylemezzé vált a Destroyer-lemezük is.
Hát, amit én korábban is hallottam már tőlük erről a korongról, az a Detroit Rock City és a God of Thunder, bár az is tény, hogy igazán nagy hatást sosem gyakorolt rám a KISS zenéje, viszont szeretem hallgatni. Leginkább a "The Who"-hoz tudnám őket hasonlítani, elég sok dalukról ez a csapat ugrott be (mint pl. a "Sweet Pain"-ről, vagy a "King of a Night Time World"-ről).
Sikerült ezúttal is elég sok dalt kijelölni a számlistáról (mit szépítsük: szinte mindet... :D) : ezek közül a 1., 3. és 9. dal az, amit különösen megszerettem (a Beth-et csak így zárójelesen merem említeni... Nem tudok túllendülni azon, hogy nem illik hozzájuk: se a stílusokhoz, se az image-ükhöz nem passzol...).
A lemez legjobbja:
KISS - Detroit Rock City
Osztályzat: 10/7,5
Kommentek