Igazán nagy kedvencem valószínűleg sosem lesz a zenekar (egy-egy bulijukra viszont nagyon szívesen eltévednék, és énekelném torkom szakadtából a kedvenceket tőlük :)) ), de időről időre mindig muszáj vagyok visszatérni hozzájuk, és kicsit azért tűkön is ülök az új lemezeik megjelenésekor, hogy mihamarabb hallgathassam a dalokat. :) Ez most is így volt: bár csak most van időm blogolni róla, de már hónapok óta aktívan terítéken van nálam ez a korong, és persze jó néhány dal kedvenc is lett. :)
Ezt a 7. lemezt egyébként a 2014-es Isolate and Medicate c. albumuk folytatásának szánták, és kicsit talán tényleg karcosabbra, súlyosabbra is sikeredett, mint az elődje (vagy akár az eddigiek közül bármelyik). Ez azonban közel sem jelenti azt, hogy túlművészkedték volna az albumot - sőt, viszonylag sok olyat találtam rajta, amit biztosan később is jó szívvel fogok előszedni, és újrahallgatni.
Megjelent: 2017. május 12.
Tagok:
Shaun Morgan (szólóvokál, gitár)
Dale Stewart (basszusgitár, háttérvokál)
John Humphrey (dob)
Tracklist:
01. Stoke the Fire
02. Betray and Degrade
03. Something Else
04. I'll Survive
05. Let You Down
06. Against the Wall
07. Let Me Heal
08. Saviours
09. Nothing Left
10. Count Me Out
11. Emotionless
12. Sell My Soul
13. Feels Like Dying (Bonus Track)
14. Misunderstood (Bonus Track)
15. Take a Minute (Bonus Track)
Általában nem szeretek semmiféle kritikát olvasni az aktuálisan hallgatott (vagy engem érdeklő) albumokról, mert sokszor olyan bődületes baromságokba futok bele, és olyan szinten nem értek egyet a "nagybecsű kritikussal", hogy csak felhúzom magam rajta... :D De végül is, mindegy, mert már megszoktam, hogy nekem általában teljesen más tetszik (és nem tetszik), mint a kritikusok többségének...
Alapjában ez az album is jó értékeléseket kapott mindenütt, én viszont most úgy érzem, csöppet kevés volt. Annak ellenére, hogy szerettem hallgatni, a dalok egy része kissé unalmas volt. Szerencsére persze kivételek is akadtak (és persze némelyik daluk különösen Nirvana-utóízű továbbra is, de ez engem továbbra sem zavar :)) ).
A kezdés kicsit semmilyen volt, de aztán a Betray és Degrade-re már kezdenek belejönni. A basszus-szólamot imádom benne, maga a dal sincs túlbonyolítva, úgy egészében sem, a refrén is eléggé fogós - szóval itt már azért kezdtem reménykedni. :) Aztán a folytatás is hasonlóan jól sikerült, sőt még jobban: a Something Else verse-jét lehetetlenség nem-szeretni. :)) Nem mintha a refrén a középszerűség hibájába esne: van benne elég spiritusz ahhoz, hogy úgy érezzem, igen, ezzel a dallal most tényleg kaptam valamit. :)
Az I'll Survive elejétől végéig telitalálat. :) Picit nyugisabb, populárisabb ballada, kevesebb félhanggal és alterséggel. Simán el tudnám képzelni egy-egy bevállalósabb rádióban is.
A Let You Down-ról az első, ami eszembe jut, hogy tipikus Seether: gyakorlatilag minden benne van, amiért őket szeretjük. :) A szöveg, a zene, a basszus lüktetése, ez a pikáns füstös-alter hangzás. (Az persze egyénfüggő, hogy valaki egyáltalán szereti-e őket - de aki igen, az ezt a dalt is fogja. :) )
Nagy-nagy kedvenc még a Let Me Heal is, egyedüli szívfájdalmam, hogy az erős kezdése után a refrénre picit silánnyá válik - de persze ezt is így szeretem, ahogy megírták (és biztosan sokáig elő fogom szedni újra és újra ezt a dalt is).
A Nothing Left 2 perc környékétől átvált egy totál más dalba - ezzel lehetett volna mit kezdeni, mert az egész dalban ez a cirka 1 percnyi kitérő ragadott meg leginkább.
Amiről még mindenképpen ejtenék néhány szót, az a Sell My Soul. A közönség egy nagy része sablonos, jellegtelen balladának tartja ezt a dalt - én ezzel is tudnék vitatkozni, mert személy szerint nekem biztosan ez lesz az egyik olyan szám a lemezről, amire még évek múltán is emlékezni fogok.
Összegezve: számomra a Seether teljesítménye albumról albumra nagyon hullámzó, mindegyiken vannak kellemes, emlékezetes pillanatok, amiket szívesen raktározok el magamban a rosszabb napokra - és nekem speciel kimondottan tetszik, hogy nem csaponganak a stílusban, ők így közel 20 év távlatából is megmaradtak azoknak a dél-afrikai srácoknak, akik anno zenélésre adták a fejüket. Viszont tagadhatatlan, hogy olykor piszkosul untam is magam, és (irgum-burgum, de) tovább is léptettem néha egy-egy számot. Ez pedig nem jelent jót.
Szinte egyértelműen ez a dal jutott eszembe, mint az album kedvence, így hát linkelem is. :)
Seether - I'll Survive
Eddig megjelent klippes dalok:
10/8
Bővebben a zenekarról:
Kommentek