Zene füleimnek...

Biztosan többen is vagyunk - mi, akik azt gondoltuk, hogy a Disturbed, mint olyan, már nem fog feléledni hamvaiból. Aztán milyen jó, hogy rosszul gondoltuk! :)
A csapat tagjai ugyanis 2011 nyarán bejelentették, hogy az aktuális turnéjuk befejeztével határozatlan időre felhagynak az egész zenekarosdival (és még az sem volt biztos, hogy bármikor is folytatni fogják ismét), azt viszont határozottan tagadták, hogy azért mennének szünetre, mert a tagok között megromlott volna a viszony. Ahogy David Draiman énekes nyilatkozta a Hammerworldnek (2015/09), erre a szünetre egyszerűen csak szükségük volt, 10 év alatt 5 lemezük jelent meg, amelyekkel rengeteget jártak turnézni, és hogy ne fásuljanak ebbe bele, ne váljon rutinná, és a lelkesedésük is megmaradjon, így muszáj volt kicsit szabadságolniuk magukat. Emellett pedig David teljes valójában átélhette az apaság örömeit is: két évig gyakorlatilag főállású apa lehetett, amit az élet nagy adományaként élt meg.
2011-től kezdődően zeneileg is mindenki a maga útján indult el: Draiman egy industrial metal zenekart alapított, "Device" néven, John Moyer pedig az Adrenaline Mob basszusgitárosa lett (emellett részt vett az "Art of Anarchy" nevű zenekar megalapításában, tavaly pedig debütlemezük is megjelent). Dan Donagan gitáros és Mike Wengren dobos szintén nem tétlenkedett: együtt kezdtek zenekaralapításba az Evans Blue énekesével, Dan Chandler-rel. A Device-hoz és az Art of Anarchy-hoz hasonlóan nekik is jelent meg stúdiólemezük.
Aztán 2015 júniusában feltűnően minden jel arra kezdett utalni, hogy a zenekar tagjai készülnek valamire, és hogy minden bizonnyal épp a visszatérésre: megjelent egy visszaszámláló a zenekar hivatalos oldalán (ami - mint utóbb kiderült - az új lemez első dalának leleplezéséig hátralévő időt számolta), és a hiátus végére utalt az is, hogy a zenekar új logót kapott, valamint felkerült az oldalukra egy videó is, amin a zenekar kabalája, "The Guy" fekszik lekötözve, sokat sejtetően várva, hogy ismét akcióba lendülhessen. :)

Megjelent: 2015.08.21.

Tracklist:

01. The Eye of the Storm 
02. Immortalized
03. The Vengeful One
04. Open Your Eyes
05. The Light
06. What Are You Waiting For
07. You're Mine
08. Who
09. Save Our Last Goodbye
10. Fire It Up
11. The Sound of Silence (Simon & Garfunkel cover)
12. Never Wrong
13. Who Taught You How to Hate
14. Tyrant (Deluxe Edition Bonus Track)
15. Legion of Monsters (Deluxe Edition Bonus Track)
16. The Brave and the Bold (Deluxe Edition Bonus Track)

Eddig még csak 1 lemezhez volt szerencsém a Disturbed-től (Indestructible), de arról is csak 1-2 kedvencem lett, és összességében sem nyűgözött igazán le, úgyhogy nem is éreztem azután késztetést, hogy mielőbb sorra vegyem a többi albumukat is. Bevallom, az Immortalized-ot is csak azért kezdtem hallgatni, mert hajtott a kíváncsiság, hogy vajon 4 év kihagyás után mivel térnek vissza, változott-e a zenéjük, stb. És azt kell mondjam, hogy abszolút változott, méghozzá maximálisan pozitív irányba. :) Már rögtön az intróra is felkaptam a fejem, hogy ez biztosan a Disturbed? :D Annyira nem jellemző rájuk az ilyesmi... Mindenesetre tökéletesen megadja az alaphangulatot, kellemes másfél perc ez így, rögtön az elején. :) Az ezt követő Immortalized-ban már erőteljesen belecsapnak a lecsóba, ez már egy tipikus Disturbed nóta, bár számomra túlzottan is tipikus és átlagos ez tőlük, nem nyújt semmi újat. A The Vengeful One szintén ilyen, mégis egy fokkal közelebb került hozzám: az ütemét imádtam, ahogyan a bridge-részt is. Az Open Your Eyes egyértelműen az egyik kedvencem, minden szempontból nagyon rendben van ez a dal. :) Ahogyan a The Light is, bár elsőre erről sem igazán mondaná meg senki, hogy ez is egy Disturbed-dal. :) Erről így nyilatkozott Draiman a HW-nek: "(...) (ehhez) foghatót még nem hallhattak tőlünk az emberek. Másképp is énekelek benne, kevésbé agresszíven. A szövegek is pozitívabbak most, ami talán nem is csoda (...)". És ebben bizony egyértelműen igazat is adhatunk neki. :)
A You're Mine a zenekar első szerelmes dala, amit Draiman a feleségének írt. A témájától függetlenül azonban nem egy nyálas-csöpögős zene lett ez, a dallamosság mellett kellően megvan benne az erő, számomra a lemez egyik legjobb pillanata volt ez a dal, abszolút kedvencem lett. :)
Minden dalt nem kezdenék most elemezgetni (egyébként tudnék, mert szerencsére tényleg nyüzsög az album a jobbnál jobb daloktól :) ), a The Sound of Silence-ről viszont még kénytelen vagyok pár szót szólni... o.O Rég volt már rám ilyen hatással egy dal... Az eredetit is ismerem és szeretem (képtelenség lenne összehasonlítani a kettőt, teljesen más műfaj... úgyhogy maradjunk annyiban, hogy mindkettő ugyanannyira a szívem csücske), aminek a szerzője és előadója a Simon & Garfunkel nevű formáció, maga a dal pedig 1964-ben jelent meg; ITT meghallgatható az eredetije. Amit a Disturbed művelt ezzel a dallal, arra tényleg nincsenek szavaim... Gyönyörű és hátborzongató egyszerre. Számomra egy élmény volt ez a dal, mindenképpen ajánlom!

A lemez legjobb dalaként most mégsem ezt fogom kiemelni, bár kétségkívül ez az egyik legkiemelkedőbb momentuma az albumnak és számomra mindenképpen a zenekar egyik legjelentősebb teljesítménye ezen a korongon - hiába "csak" feldolgozás és a hangszeres háttér sem egy nagy truváj, mégis nagyot üt...
Erősen vacillálok négy kedvencem között, ami nem más, mint az Open Your Eyes, a The Light, a Who Taught You How to Hate és a You're Mine. Ezek közül meg mondjuk legyen ez:

Disturbed - You're Mine

Eddig megjelent klipes dalok:

• The Light
• The Vengeful One
• The Sound of Silence

10/9

Erre a lemezre egy barátom hívta fel a figyelmem: még évekkel ezelőtt mutatta róla a "The Lesson" c. dalt, amit én konkrétan imádtam, és már akkor meg is fogadtam, hogy sort kerítek a teljes albumra és mindenképpen írni is fogok róla a blogon is. Hát, ez még csak most következett el, az utóbbi hetekben elég gyakori vendég volt ez a korong a zenelejátszómban, úgyhogy ezer bocs és anyamedve, Ádám, hogy eddig húztam-halasztottam, de most végre beváltom... :)
Steve Harris neve biztosan sokaknak ismerősen cseng, nem véletlenül, ő ugyanis az Iron Maiden zenekar alapítója és basszusgitárosa. Eleinte nem csak a lemez, de maga a formáció is British Lion néven futott, amit még anno egyébként maga Steve Harris mentorált valamikor a '90-es években. Ahogyan ő nyilatkozott erről anno: "Az egész úgy indult, hogy Grahame Leslie gitáros odaadott nekem egy kazettányi dalt - és ez jól mutatja, hogy mindez milyen régen volt! (nevet) Az anyagot igazán jónak tartottam, úgyhogy azt mondtam, hogy megpróbálok segíteni a csapatának. Végül is menedzselni kezdtem őket, producerkedtem náluk, dalokat írtam velük, de mindezt olyan jól titkoltam, hogy még a bandából sem tudta mindenki. A lényeg, hogy végül a csapat földbe állt, én meg úgy gondoltam, hogy csak kéne kezdeni valamit a cuccal, mert a dalok annyira erősek." (hammerworld.hu) Az eredeti csapat végül szétszéledt, de Harris továbbra is tartotta a kapcsolatot az énekessel és a csapat egyik gitárosával, akik még néhány zenészt maguk köré gyűjtve ismét zenélni kezdtek, és egyfajta side projectként Harris vezényletével elkészítették ezt az albumot, ami aztán 2012. szeptember 24-én jelent meg.

Tracklist:

01. This Is My God
02. Lost Worlds
03. Karma Killer
04. Us Against the World
05. The Chosen Ones
06. A World Without Heaven
07. Judas
08. Eyes of the Young
09. These Are the Hands
10. The Lesson

Harris tökéletesen megfogalmazta, mikor azt állította a lemezről, hogy inkább mainstream rock ez az album, semmint metal, emellett vérbeli brit hangzású, nagyon '70-es évek "ízű" és jó értelemben vett "kereskedelmi" lemez lett ez. Nyilvánvalóan az Iron Maiden-nel össze sem lehet hasonlítani, semmilyen téren sem - és talán Harris is ebben látott némi izgalmat, hogy olyat csinálhat, amilyet nem szokott, olyan zenét játszhat, ami az "eredeti" tevékenységi körétől kívül esik. :) Elvégre ez most valóban egy hard rock projekt lett, szemben a Maiden heavy metal vonalával.
Viszont, ami a lemezt illeti, nem vagyok túlzottan elégedett... Az első és legfontosabb dolog, amit a "British Lion" kapcsán meg kell említenem, amitől nem tudtam szabadulni végig, és ami a legtöbbet rontotta a dolgokon számomra, hogy legtöbbször azt éreztem Taylor-on, hogy rohadtul erőlködik, hogy úgy szólaltassa meg a hangokat, ahogy kellene, de csak nem jön össze neki... :/ Egy ilyen volumenű vállalkozáshoz szerintem az ő hangja kevés, erőtlen (maga a hangszín teljesen rendben van, passzol, csak a dinamika hiányzik belőle, de nagyon...). Mintha csak valami demót hallgatnék, amire nagyjából ráénekelgette a dolgokat, egyfajta vázként, és hiányozna a kidolgozás... Fejhangon tolja végig, mintha félne kiengedni torokból a hangokat... A "Lost Worlds" és az "Us Against the World" c. dalokban tűnik ki talán leginkább ez... :/ Mindkettőt nagyon megszerettem, de utóbbi esetén a refrénben már-már komolyan hiányoltam a zenéből a vízcsobogást, mert maximum zuhany alatt dúdolászik így magában az ember, nem egy stúdiókorongon. Egy másik énekessel minden bizonnyal sokkal jobban működött volna ez a dolog, és talán a siker is nagyobb lett volna, mint így (és biztos vagyok benne, hogy az sem véletlen, hogy épp Harris neve díszeleg a borítón....)
Nos hát, nem vagyok egy Iron Maiden rajongó, eddig csak 1 lemezük került nálam terítékre, és igazán azért sem voltam odáig meg vissza - és most ezért a projektért sem lelkesedem különösebben (leginkább az előbb említettek miatt...). Nem mondom, hogy feltétlenül kihagyható lenne ez az album, mert nem az, lett néhány kedvencem erről is, úgyhogy nekem megérte meghallgatni. :) Próbálok eltekinteni az ének milyenségétől, és így azt mondhatom, hogy gyakorlatilag lett 3 (na jó, 4) olyan dal az albumról, amiért már megérte ezt a lemezt is sorra vennem. :)
Az egyik a "The Lesson", amit még évek távlatából is változatlanul imádok (és gyakorlatilag ez az egyetlen olyan dal a lemezről, amelyben úgy érzetem, hogy minden a helyén van, jól áll Taylornak a dal, erőlködés nélkül, tisztességesen végigénekli). Ha csak 1 dalt hallgatna meg valaki erről a korongról (és kedveli a lassú dalokat is), akkor ezt válassza.
A másik az "Us Against The World". Némi power a refrénbe, ének szempontból, és egyszerűen tökéletes lenne. Nyilván nem egy korszakalkotó dal, de én szeretem. A Lost Worlds-el szintén ez a bajom, a gitártémáját viszont nagyon bírom, úgyhogy megvett kilóra. :)
Amit pedig mindenképpen meg kell említenem még, az a "These Are the Hands", a dallama első hallásra megfogott, legyen bármily' sablonos vagy tucat... Szeretem. :)

Én ezúttal ezt fogom kiemelni, de ettől függetlenül továbbra is a The Lesson-t tartom a legjobban sikerült dalnak a lemezen. :)

Steve Harris - Us Against the World

10/7,5

Újra itt... Nem terveztem, hogy ennyi ideig hallgatni fogok, de az utóbbi időben egyszerűen semmi kedvem nem volt, semmihez... :/ Lezártam a 8 éve tartó párkapcsolatomat, ami nyilván nem volt egyszerű, de elmondhatom, hogy túl vagyok rajta, az életemnek az a fejezete véget ért. Ami nem megy, fölösleges is tovább erőltetni...
Most sok minden változott is ennek kapcsán az életemben, az viszont változatlan, hogy a blogot írom tovább, és igyekszem hozni nektek az ajánlásaimat. :)
Kezdésnek csak egy röpke bejegyzést hozok, mégpedig a Santa Cruz nevű finn modern glam metal/hard rock formációról. Pontosan már nem is tudom, hogyan sikerül rájuk akadnom, talán RockStation-ön vagy valamilyen hasonló rockzenével foglalkozó oldalon hallottam tőlük a Wasted & Wounded c. dalukat, ízelítőként az új lemezükről, amit aztán be is szereztem. :) 
2007-től zenélnek együtt ebben a formában, alapítótagjai Archie Kuosmanen és Johnny Parkkonen voltak, akik egyébként jelenleg is tagjai a zenekarnak. 2008-ban csatlakozott hozzájuk a basszeros, és demózni kezdtek. Eleinte csak ideiglenes dobosokkal dolgoztak, majd 2009-ben sikerült állandósítaniuk "Taz"-t. Első stúdióalbumukat 2013-ban jelentették meg. A self-titled, "Santa Cruz" címre keresztelt albumuk sorban a második - a tagok (nagyon is helytálló) jellemzése alapján ez valamivel súlyosabbra sikerült, mint az első, és a stílusa is leginkább már "glamcore"-ba hajló.

Megjelent: 2015.03.10.

Tracklist:

01. Bonafide Heroes
02. Velvet Rope
03. My Remedy
04. 6(66) Feet Under
05. Bye Bye Babylon
06. We Are The Ones To Fall
07. Wasted & Wounded
08. Let Them Burn
09. Vagabonds (Sing With Me)
10. Can You Feel The Rain

Tény, hogy az első lemezükről csak pár dalt hallottam, de az alapján is elmondhatom, hogy ez tényleg sokkal-sokkal zúzósabb lett. Valamiért tartottam is a Santa Cruz-tól, azt gondolván, hogy túl tucat lesz ez... :/ Aztán csak azt vettem észre, hogy amint a helyzet úgy hozta, hogy na akkor kapcsolok valami zenét, mindig ezért a lemezért nyúltam. :) Végtelenül fülbemászó dalokat hoztak össze erre a korongra, és az a helyzet, hogy egyáltalán nem lett tucat sem (legalábbis szerintem): már csak ez alapján az 1 albumuk alapján is simán sikerülne őket "azonosítanom" száz körül is. :) Archie hangja is nagyon passzol ehhez a glam-es cucchoz - úgyhogy részemről kíváncsi vagyok rájuk a jövőben is.
A lemezről a legelső a "My Remedy" volt, ami leginkább megfogott (bár mint fent már említettem, először a Wasted & Wounded-et hallottam tőlük, de az számomra mégsem volt az igazi): a szöveg, a dallam, az alap - én ezt úgy ahogy volt, imádtam. :) A refrén különösen fogósra sikerült, egy-két hallgatás után már velük "kántáltam" én is azt a pár sort. :) Slágergyanús.
A "6(66) Feet Under" esetén először nagyon nem jött be ez a számolósdi, ettől kicsit olyan darabosnak is érzem magát a dalt... De itt is a refrén kb. egyből beragadt a fülembe, aztán egész nap dúdolgattam... :D
A lemeznyitányként felkerült "Bonafide Heroes"-zal is hasonlóan jártam - ez és a My Remedy nagyjából egy szinten vannak nálam. :) Amit pedig most ajánlani fogok, az a

Santa Cruz - My Remedy

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem ez baromira bejött, szívem szerint a tracklist-en is minden dal kijelöltem volna... :D Visszatérő vendég lesz nálam ez a lemez, abban biztos vagyok. :)

10/9

Már robogok is tovább, hogy górcső alá vegyem a következő lemezt, amit az utóbbi időben elég sokat hallgattam, ez pedig nem más, mint a "Dorothy" nevezetű magyar csitrió csajtrikó csajtrió első lemeze.
A zenekart alapító (és azóta is együtt munkálkodó) három lány, Dodo, Brigi és Klo 2011 végén döntött a zenekar-alapítás mellett, miután ugyanabba a hangszerboltba jártak, és ott összeismerkedtek. A szóban forgó nagylemezükön gyakorlatilag már 2012 óta dolgoztak, amikor is 4 dal elkészült (ami hallható ezen a lemezen is), valamint két klippet is legyártottak, a "Fejjel lefelé" és a "Szívparancsolat" dalokból. Ezután viszonylag hamar a figyelem középpontjába is kerültek: 2013-ban már a Road zenekar vendégeként jártak koncertezni, nyáron pedig a Tankcsapda előzenekara voltak.
A lemez megjelenése után a csajok a FIX TV vendégei voltak, ahol bővebben meséltek megalakulásukról,  stílusukról, első lemezükről: a videót megnézheted ITT.

Tracklist:

01. Miért legyek
02. Lélekevő
03. Fejjel lefelé
04. Szívparancsolat
05. Most jó
06. Engedj ki
07. Ezt egy életen át kell játszani (cover)
08. EPU (Egy pofon után)
09. Szeress, utállak (ft. Molnár Máté)
10. Csajok, pasik, rock&roll

Nem tudtam, mit várhatok... Így hát inkább nem vártam semmit. Talán még soha nem volt szerencsém olyan magyar rockzenekarhoz, aminek mindegyik tagja leányzó lett volna, úgyhogy már csak ezért is volt szokatlan a helyzet. :) De aztán mint kiderült, hiába aggodalmaskodtam, mert ez a csajformáció bizony hogy működik! :) Itt a bizonyíték kérem szépen, hogy három nő simán elbír kormányozni egy zenekart. És jól is csinálják!
A "Miért legyek" már kapásból eléggé magasan indít, a lemez egyik húzódala (nem is csoda, hogy ebből is készült klip). Nekem erről az jutott eszembe, hogy a Dorothy-ban nyomokban hallani némi Grenma, Road és Tankcsapda hatást is, mindezt "csajosítva". :) 
Az ezt követő "Lélekevő" egy befuccsolt, menthetetlen párkapcsolat hattyúdala. Akinek volt már ebben az érzésben része, hogy bármennyire is szeretett volna együtt lenni a másikkal, valamiért mégis inkább csak küszködés volt az eredmény, egymás örökös megbántása, meg a szakítás elodázása, az nyilván pontosan át fogja érezni, hogy a csajok mire gondoltak, mikor ez a dal elkészült. Nekem abszolút egyik kedvencem a lemezről: baromi dallamos, dúdolgatható (tulajdonképpen az album összes dala az), emellett frappáns a szövege is.

"Mégis kipróbáltuk,
a nemlétező csodát vártuk,
hogy a szívünkbe véssen:
"TE + ÉN", mint a mesékben,
pedig tudtuk már az elején mind a ketten,
hogy ez így értelmetlen,
elfogy az életerő -
ez a szerelem egy rohadt lélekevő!"
(Lélekevő)

A "Fejjel lefelé" szintén az album legjobbjai között van, a ritmusát lehetetlen nemszeretni. :)
Aztán el is érkezünk a "Szívparancsolat" c. dalhoz, ami engem már első hallásra is teljesen beszippantott. Itt Dodo is hangnemet vált, az eddigi erőteljes, teletorokból való éneklés helyett előveszi a "lányosabb" modorát. A téma a "Lélekevő" vonalát vezeti tovább, némileg finomabb hangvételben: itt is a párkapcsolat lezárása, a továbbállás kerül középpontba, de emellett már megjelenik az új szerelemre való vágyakozás érzése is. A dalok zöme azért elég rádióbarát, de talán ezt tudnám leginkább minden további nélkül elképzelni bármelyik rádióban.
Az "Ezt egy életen át kell játszani" egy  Presser/Sztevanovity Dusán szerzemény, amit annak idején rengetegszer hallottam Hevesi Tamás előadásában, konkrétan ezen nőttem fel. :) Nagy meglepetés volt a Dorothy előadásában hallani, de azt kell mondjam, szuperül sikerült ez a feldolgozás is. Kifejezetten tetszik, hogy amellett, hogy totálisan "dorotis" lett a dal, mindent összevetve mégis hűek maradtak az eredetihez (nem mindig az a jó megoldás, ha teljesen átformálja az ember a feldolgozandó dalt...).
Mindenképpen megemlítendő még a "Szeress, utállak", amit a Road énekesével, Molnár Mátéval készítettek és énekeltek fel a lemezre. Ez nem meglepő, hisz a lányok karrierjében nagy szerepet játszott a Road is, már a kezdetektől: mivel a Dorothy gitárosa, Brigi szintén Domoszlón lakik, ahol a Road tagjai is (és a két csapatból valamennyien Heves megyéből származnak), így az ő révén elhívták a fiúkat az egyik próbájukra, hogy kikérjék a véleményüket. Ebből aztán együttműködés is született, első turnékörútjukon a Road vendégeként vettek részt.
Maga a dal nekem személy szerint olyan semleges, "elmegy egynek" kategória.

Zárásként még annyit mondanék, hogy azóta már megjelent a zenekar második albuma is, a "Jobb, ha hozzászoksz" - mindenképpen meg fogom hallgatni azt is, aztán majd jövök egy ajánlóval arról is. :) Így első benyomásként határozottan jó ez, amit csinálnak, bár a dalok zöme bennem különösebben nem mozgatott meg semmit. Utazás mellé pl. tök jó, eldúdolgatja az ember, koncerteken meg biztosan jót lehet rá bulizni (szerintem a Dorothy tipikusan koncertzenekar: pörgős, énekelhető, biztos vagyok benne, hogy élőben sokkal jobban átjön ez a dorotihangulat is, és mindenki feldobódva távozik a koncertjükről :) ). Dodo hangját külön ki kell emeljem, ő erre született. :) Nagyon fekszik neki ez a stílus; Brigiről és Klo-ról pedig süt, hogy jóban vannak a hangszereikkel, a riffek, dobtémák teljesen a helyükön vannak. Nem tudom, egyébként mióta zenélnek (mármint külön-külön), de az érződik, hogy nem egy totál amatőrökből verbuválódott zenekarról van szó. 

Ígéretes kezdet, kíváncsivá tett a folytatásra is. :)

Azt már fentebb írtam, hogy több kedvenc is lett, ebből én most ezt választom. Tény, hogy nem ez a legtipikusabb, legdorotisabb daluk, de nagyon rendben van, szuperül összerakták, no meg fene tudja miért, de ez került hozzám a legközelebb, szóval ennél maradok. :)
A Dorothy viszont nem lenne igazán Dorothy a Dodo hangjában lévő "dög" nélkül - ami ugyebár ennél a dalnál szándékosan hiányzik is -, úgyhogy nagyon ajánlom meghallgatásra a Miért legyek-et is, ha valaki igazán tudni szeretné, milyen az igazi ereszdelahajamat, Dorothy módra. :)

Dorothy - Szívparancsolat

10/6,5

Lassan eltelik egy hónap az évből, én meg még nem írtam egyetlen albumról sem! o.O Na most ezen változtatok gyorsban... :D
Az évvel együtt a suli is elkezdődött nekem, megint, úgyhogy még ha máskor nem is túl sokat, de a buszon hallgatok bőven zenét. :) Pár hete pl. az Atreyu 2007-es korongjára pörögtem rá totálisan. Mindenképpen szerettem volna bővíteni a blog repertoárját, és valami olyat választani, amilyen még nem volt: ekkor került utamba az Atreyu "Blow" c. dala, aztán meg ezen felbuzdulva az egész lemez - és én ezzel aztán teljesen jól el is voltam (bővebben majd lent). 
Az Atreyu egy 1998-ban alakult amerikai metalcore zenekar. Eredetileg Retribution néven kezdték pályafutásukat, de aztán lecserélték Atreyu-ra, Michael Ende "A Végtelen Történet" c. híres meseregényének egyik főszereplője után (a magyar fordításban egyébként Atráskónak hívják). [Én személy szerint még nem olvastam, csak elkezdtem, még évekkel ezelőtt, de akkor épp nem voltam fantasyra fogékony hangulatomban, úgyhogy annyiban is maradt... De ami késik, nem múlik... :)]
'98-ban sikerült is kiadniuk egy EP-t, amit a fellépéseiken lehetett megvásárolni. Ezután megjelent egy második EP-jük is, amit aztán egy lemezszerződés követett a Victory Records-nál 2001-ben. 
Eddig hat nagylemezük jelent meg, a legutóbbi "Long Live" címmel tavaly szeptemberben. A "Lead Sails Paper Anchor" a csapat negyedik stúdióalbuma.

Tracklist:

01. Doomsday
02. Honor
03. Falling Down
04. Becoming the Bull
05. When Two Are One
06. Lose It
07. No One Cares
08. Can't Happen Here
09. Slow Burn
10. Blow (ft. Josh Todd)
11. Lead Sails (And a Paper Anchor)
12. The Squeeze (On Re-release)
13. Epic (Faith No More cover) (On Re-release)
14. Clean Sheets (Descendents cover) (On Re-release)

Bevallom, szkeptikusan kezdtem hallgatni ezt a lemezt. Oké, hogy a Blow c. daluk betalált, de amikor elölről kezdtem hallgatni ezt az albumot, egyből arra gondoltam, hogy na ez is jó tucat lesz... Aztán mikor már több daluk is lement, akkor kezdtem úgy igazán rákapni, azóta meg minden egyes újra-hallgatással csak egyre jobban és jobban szeretem, nem csak magukat a dalokat, de konkrétan ezt az egész stílust, amit idepakoltak nekünk a srácok ezen a lemezen. :) Hasít, ahol kell, de meghúzza a gyeplőt, mielőtt még szakadékba rohannánk - és ez a játék zajlik le minden dalukban, amit én speciel totálisan élveztem.
Kezdhetném egyesével kielemezgetni a dalokat, de ez most szükségtelen, mert szinte kivétel nélkül imádom mindegyiket. :)) A pirossal kijelöltek között igazából semmilyen sorrendet sem tudnék felállítani, épp ezért... :D
Amit viszont külön kiemelnék, az a Blow, amit a Buckcherry nevezetű zenekar énekesének, Josh Todd-nak a vendégszereplésével vettek fel. (A Buckcherry-ről sem volt még szó, pedig nem most hallok róluk először, de ami késik, garantáltan nem múlik... :) ). Emellett pedig mindenképpen említést érdemel a címadó dal, ami kellően kilóg a sorból. Őszintén, olyan homályosan fogalmaznak a szövegben, hogy gyakorlatilag nem lehetne pontosan rámondani, hogy miről is szól, de talán részben ettől is működik. Másrészt meg a dallama és a hangulata miatt. A refrén, no meg ez a szomorkás atmoszféra engem teljesen megfogott. Nagy meglepetés volt ez a dal, de örülök, hogy felkerült a korongra. 
"Legjobb dalt" választani most sem könnyű... Ami leginkább szóba jöhet, az a Doomsday, a Becoming the Bull, és a Blow. És mivel igazából bármelyik lehetne, annyira mindegy, így most legyen ez kiemelve... :D Ha már a lemezen is ez a legelső dal...

Atreyu - Doomsday

Maximálisan pozitív csalódás volt ez a csapat, sok ilyet kérek még! :)

10/9