Zene füleimnek...

Na jó, asszem inkább nem kezdek el pánikolni: épp ahogy elkezdtem most nekikészülni ennek az ajánlónak, egy pók kezdett mászni a karomon... :D Kész szerencse, hogy nem egy fekete özvegy volt... (utálom a pókokat.... na nem olyan brutál hisztériázósan, de rajtam csak ne mászkáljanak... brrrr)
Az In This Moment-től nemrég futottam bele totál véletlenül a The Fighter c. dalukba. Eddig valahogy nem is nagyon fontolgattam, hogy mielőbb sorra kerítsek tőlük egy albumot, valamiért az volt bennem, hogy túl üvöltözős/screamelős ez nekem, nem hiszem, hogy tetszene. De nagyot tévedtem. :) Elkezdtem hallgatni ezt a Black Widow albumot, és kellemesen csalódtam. :)
Az In This Moment zenekar 2005-ben alakult, és persze mint ahogy az lenni szokott, azóta sok tagcserén esett át. Maria Brink énekesnő és Chris Howorth szólógitáros viszont a kezdetektől oszlopos tagja az együttesnek. Mariát és Christ egy közös barátjuk hozta össze. Miután nyugtázták, hogy milyen sok közös van bennük, hamarosan el is kezdtek dalokat írni együtt. Később bevették maguk közé Jeff Fabb dobost is, és megalakult az In This Moment elődje, a "Dying Star". Blake Bunzel gitáros és Josh Newell basszeros csatlakozásával váltak teljes értékű zenekarrá, és kezdtek el demózni, amit aztán MySpace-en tettek közzé. Itt fedezte fel őket Rob "Blasko" Nicholson, aki Ozzy Osbourne zenekarának basszusgitárosa, és ettől kezdve ő patronálja és menedzseli az In This Momentet. 
Miután az interneten már kialakult egy kezdetleges, kisebb-nagyobb rajongótáboruk, "csináld-magad" turnéra indultak, mindenféle nagyobb hátszél nélkül, amivel sikeresen felkeltették a Century Media Records érdeklődését is, akik aztán egy nemzetközi lemezszerződést ajánlottak a csapatnak. Legelső lemezük 2007 márciusában jelent meg, Beautiful Tragedy címmel.
Eddigi, 11 éves fennállásuk alatt összesen 5 nagylemezt adtak ki. A Black Widow sorban az ötödik - és mivel nagyjából 2 éves időközökkel dobják piacra albumaikat, így idén már esedékes lenne egy új ITM lemez - egy 2017-es megjelenés viszont egyelőre biztosabbnak tűnik.

Megjelent: 2014.11.17.

Tracklist:

01. The Infection
02. Sex Metal Barbie
03. Big Bad Wolf
04. Dirty Pretty
05. Black Widow
06. Sexual Hallucination (ft. Brent Smith)
07. Sick Like Me
08. Bloody Creature Poster Girl
09. The Fighter
10. Bones
11. Natural Born Sinner
12. Into the Darkness
13. Out of Hell

No kérem, Maria Brink-re is lehet mondani bármit (leggyakrabban azt szokták, hogy ő Lady Gaga metal-megfelelője, amiben van is némi igazság, bár ez engem a legkevésbé sem zavar...), csak azt nem lehet, hogy tehetségtelen. Meghallgatva a The Fightert, én egyből nagyon megszerettem a hangját. Aztán meghallgatva a lemezt, rájöttem, hogy tökmindegy, hogy lassú/lírikusabb dalt énekel, vagy pörgősebb/scream-részekkel tarkított dalban ereszti ki a hangját, akkora dög van benne, hogy tornádóként ragadja magával a hallgatóságot. Nekem konkrétan az ő hangjával bármit el tudnának adni. :) Az albumon is voltak kevésbé ütős dalok, de az, hogy Maria adta elő, sokat dobott rajta, pozitív irányba.
A dalokról: mint ahogy már párszor említettem fentebb, az albumról a legelső kedvenc a The Fighter volt. A hozzá készült, egyébként végtelenül egyszerű, de annál művészibb klippel alkot kerek egészet, ezt pedig Maria beleélő képessége koronázza meg: kétségtelen, hogy ő bármit énekel el, bármit ad elő, benne él a dalban, vele együtt létezik abban a pár percben.
A lemezen inkább az ehhez hasonló negatívabb, agresszívebb hangvételű dalok vannak túlnyomó többségben (sok dal épp a dallamtalanságával válik azzá - és ezekből bizony van bőven az albumon). Tény, hogy eléggé "dark" lemezre sikerült ez most, amiről egyébként így nyilatkozott az énekesnő: "Ez az album a sötétebbik oldalamat mutatja. Arról szól, hogy felfedezed a belső gyengeségeidet, majd erővé kovácsolod azokat: az újjászületésről, a felszabadulásról, annak felismeréséről, hogy a sötét és a világos egyensúlya a legfontosabb a világon. Szerintem a közönség nagyra értékeli majd a lemez változatosságát, illetve azt, hogy olyan más oldalainkat is megismerhetik, amelyeket eddig még nem tapasztalhattak meg.” (forrás: Shockmagazin.hu)
A másik nagy kedvenc az albumról a Natural Born Sinner. Egyszerűen fénypontja a lemeznek, gőzöm sincs, miért szerettem meg ennyire: akiknek eddig mutattam, nem voltak tőle elragadtatva, szóval lehet, hogy csak engem vett meg kilóra - de engem aztán nagyon. :)) Ha létezne egy "Életem Kedvenc Dalai" válogatás, tutira bekerülne ez a dal is.
A Dirty Pretty is üde színfolt volt a lemezen, ezzel az elektronikus nyitánnyal, (kicsit Marilyn Manson-os hangzásvilággal), aztán a dallamos/poposabb refrénnel - tökéletes elegyet alkot. :) Ennél is beragadt párszor a replay gomb.
Kedvenc momentumként tudom még kiemelni a Bloody Creature Poster Girl-t is. Annyira nyomasztó, és már-már az őrület határát súrolja - mégis imádtam. :)
A lemezen közreműködött Brent Smith is, a Shinedown énekese: a Sexual Hallucination-ben énekel duettet Maria Brinkkel - ez is egészen tetszetős dal, bár én kicsit többet vártam volna ettől a kollaborációtól... :/
Az album lezárása pedig több mint érdekes: az Into the Darkness-ben egy valószerűtlen párbeszéd után cirka 1 percen keresztül még hallhatjuk az énekesnőt zokogni... Aztán következik a lemez záróakkordja, az Out of Hell, ami egy lírikus ballada, egy fiatal, prostituálttá vált lányról és egy fiatal srácról, aki a családi helyzete miatt hajléktalanná vált. Amolyan minden jó, ha jó a vége -szerzemény ez, arra biztat, hogy soha ne add fel, van út kifelé ebből a pokolból, és együtt kimászunk belőle, bármilyen lehetetlen helyzet adódott. 
Bár viszonylag kevés dalt jelöltem most ki, ettől függetlenül a lemez többi dalát is (majdnem mindegyiket) szívesen hallgattam. 
Biztosan sorra fogom venni az előző In This Moment lemezeket is, abban reménykedve, hogy legalább ennyire tetszeni fog majd mindegyik. :))

Az én kedvencem a lemezről (fej fej mellett haladva a The Fighter-rel és a Bloody Creature Poster Girl-lel): 

In This Moment - Natural Born Sinner

Eddig megjelent klipes dalok:

• Sick Like Me
• Big Bad Wolf
• Sex Metal Barbie
• The Fighter

10/8,5

Bár a kaliforniai székhelyű Ignite már 1993 óta létezik, én még csak idén év elején bukkantam rájuk (shame on me, tudom...). Már csak azért is illene ismerni őket, mivel a zenekar énekese egyébként magyar származású - bár ezt első blikkre (a nevét és a csupa magyar motívumú tetoválásait leszámítva) valószínűleg senki sem mondaná meg. Ez nem is véletlen, elvégre Téglás Zoli már Los Angelesben született (életvitelszerűen azóta is Amerikában él), miután szülei Magyarországról az USA-ba emigráltak.
Zoli ennek ellenére is büszke magyarságára, az angol mellett magyarul is beszél, szülei révén, és mert sokat volt "itthon" is, nagyszülőknél. Egyébként egy végtelenül szimpatikus emberről van szó, és úgy érzem, ő tényleg ilyen lehet valójában is, és nem csak eljátssza ezt a "parasztgyerek Amerikában" szerepet. Fókusz-interjú Zolival: ITT. És még egy ITT.
"- Hogy képzeled el a 60 vagy 70 éves Téglás Zolit?
- Most nem iszok, de akkor inni fogok; egy sörrel a kezemben, nagy hasammal, pecázok horog nélkül, mert nem akarom megbántani a halakat. Szóval itt leszek, ha keresel." Reméljük is. :))

Megjelent: 2016.01.08.

Tracklist:

01. Begin Again
02. Nothing Can Stop Me
03. This is a War
04. Oh No Not Again
05. Alive
06. You Saved Me
07. Rise Up
08. Where I'm From
09. The Suffering
10. How Is This Progress?
11. You Lie
12. Descend
13. Forward (Bonus Track)
14. Work (+ "Falu" Hidden Track)

Gyakorlatilag már hónapok óta hallgatom ezt a lemezt (nagyjából a megjelenés óta), és egyszerűen képtelen vagyok megunni. :) Ha náluk közel 10 évet kell várni egy ilyen szuper lemezre (elvégre legutóbb 2006-ban adtak ki lemezt), akkor én várok, nekem simán megéri. :)) Egyébként a frontember elmondása alapján, nagyrészt miatta alakult így, hogy nem volt új Ignite anyag az utóbbi években, hisz ő ezerrel pörög, jótékonykodik, filmezik, és 2010-2012 között tagja volt a Pennywise nevű zenekarnak is, ideiglenesen helyettesítette az énekest, Jim Lindberget (az All or Nothing c. 2012-es lemezüket Zoli vokálozásával vették fel), ez pedig elég rendesen lefárasztotta, tartania kellett pihenőt is, mielőtt nekiveselkedtek a dalszerzésnek.
Zoli a Hammerworld-nek adott interjújában elmondta azt is, hogy az új lemez elkészítéséhez a kezdő löketet végül a szíriai háború adta, és az, ami most a világban zajlik. Mélységesen elborzasztja és elkeseríti ez a helyzet, és ez érződik az új dalokon is. Emellett persze ezúttal is van magyar vonatkozás is a lemezen (mivel ez nemcsak Zoli számára fontos, de a zenekar tagjai és a közönség is szereti, ha némi "magyarságot" is csempésznek a dalaikba) : a "Falu" c. dal nemcsak hogy magyarul szólal meg, de Zoli személyes tapasztalatait, múltját énekli meg benne, veresegyházi családi birtokára és a ma már szinte egyáltalán nem jellemző "falusi/kisvárosi összetartásra" vonatkoztatva. Én ezzel a dallal is csak most találkoztam, bár ez sem egy vadiúj szerzemény, 2014-ben mutatta be a zenekar. Nem tudok erre mást mondani, mint azt, hogy zseniális. :) Mind a mondanivaló, mind a szöveg, mind a zene, egyszerűen tökéletes. Nyilvánvalóan sajnálatos, hogy egy kis lakóközösségben, mint egy falu, mennyire el tudnak idegenedni egymástól az emberek. Saját tapasztalatból írom (mivel én is falun élek, születésem óta), hogy manapság már az megy a faluban is, hogy a köszönőviszony még megvan az emberek között (bár sokaknak visszaköszönni is derogál már, hiába mellettem megy el a járdán), de inkább azt mondanám, hogy a falun belül is szuverén kis közösségek vannak (sport, tánc, vagy egyéb közös pontok okán), igazi összetartás viszont nincs. Szomorú, de itt inkább csak áskálódás megy már, inkább azon fáradoznak, hogy akadályokat görgessenek a másik ember elé, nem pedig örülni a másik sikereinek, vagy ne adj isten, segíteni neki... Talán ez alapból magyar mentalitás is, mindenesetre csak azt tudom mondani, amit én személy szerint látok itt, a környezetemben. Itt duplán igaz, hogy "senki sem lehet próféta a saját hazájában". 
Ez a "Falu" c. dal egyébként rejtett dalként került fel a nagylemezre, a "Work" track utolsó cirka 3 percében hallható. Készült egy másik változata is a lemeznek, amelyen a Falu már önálló dalként szerepel, az akusztikus verziójával együtt, emellett pedig felkerült még egy magyar nyelvű dal, a Kitartók.
A Falu mellett személyes kedvenc még a lemez nyitánya, a Begin Again, ami a fogós zenei alap mellett pozitív életszeméletet hordoz: ne félj, állj fel, kezdd el újra, zárd le a múltad ha szükséges, minden csak rajtad áll. Zoli életfilozófiáját is tükrözi, ugyanis anno az ő szülei is így kezdték Amerikában, önerőből "építették fel" magukat és az életüket, és ő is ezt követi.
A folytatást hasonlóan megszerettem, a Nothing Can Stop Me volt az Ignite-tól az első dal, amit hallottam, és ami egyből be is ragadt a hallójárataimban. :) Vérbeli punk-rock dal, tele van energiával - és próbálja valaki úgy végighallgatni ezt, hogy közben ne lábdoboljon! :)) Nekem nem megy. :D
Aztán a következő, amit imádok erről a korongról, az az Oh No Not Again, ami alapból egy végtelenül negatív és dühös hangvételű dal, háborúról, megelégelésről...
Hetedikként kapott helyet a lemezen a "Rise Up" című szerzemény, amit lehetetlenség nem imádni. *-* Egyszerre punk-rock, némi alternatív metál beütéssel, ugyanakkor kellően dallamos is ahhoz, hogy beragadjon tőle nálam a replay gomb. A szöveg meg elég erősen "no comment". (Tényleg nagyon "bekattant" Zoliéknál valami ettől a háborús-témától. De úgy tűnik, ez kellett ahhoz, hogy ilyen dalok szülessenek...)
A Where I'm From a "Falu" angol verziója; nagyon szerethető, angolul is. :) 

Hát, kéremszépen, ezt megérte meghallgatni, és szívből örülök neki, hogy rátaláltam az Ignite-ra. :) Minőségi, értékes és vérprofi, amit ők öten produkálnak, pl. ezen a lemezen is. Ezek után nyilván vevő vagyok a korábbi lemezeikre is. :) És azért remélhetőleg a következő korongra már nem kell újabb 10 évet várnunk... :)

A kijelölt dalok bármelyikét jó szívvel tudnám ajánlani bárkinek, de talán ami a legnagyobb hatást gyakorolta rám (a Falu és az Oh No Not Again mellett), az a Rise Up. Úgyhogy én most ezt emelném ki (de a műfaj kedvelőinek kötelezően meghallgatandó a teljes lemez! :) ).

Ignite - Rise Up

10/9

Most megint elkapott a Kárpátia-hangulat. :)) Ehhez persze nagy mértékben hozzájárult, hogy pár hete voltam koncertjükön, és rá kellett jönnöm, hogy van egy jó pár olyan daluk, amiket bár ismerek, de itt a blogon még fix, hogy nem írtam róluk, úgyhogy most szépen sorra fogom előbb-utóbb venni ezeket a lemezeket is. :)
Kezdem is a tavaly megjelent albumukkal, ami nem kevesebb, mint a csapat 17. kiadott lemeze. Kicsit vicces, hogy mikor koncerten szóba került a most augusztus 20-án megjelenő "Territórium" című lemezük, kicsit még ők is elbizonytalanodtak, hogy ez hányadik nagylemezük is lesz nekik... :D Őszintén: én nem is csodálkozom ezen, a zenekar őrületes tempóban komponálja és tárja a nagyérdemű elé a dalaikat, évente legalább 1 lemezt kiadnak, tele új dalokkal - ezt már én sem tudnám követni. :))
Ismételten le kell szögeznem, hogy nem vagyok "turbómagyar", nem vagyok radikális, nem azért hallgatok nemzeti rockot... A Kárpátiának nem is mindegyik nézetével és kijelentésével értek egyet (ezt később majd kicsit jobban ki is fogom fejteni), mindenesetre zenészileg nagyra tartom őket, a dalaikat is szeretem, és igen, ezt az országot is szeretem, ami a hazám. Én "csak" ezért hallgatom őket.

Megjelent: 2015.08.20.

Tracklist:

01. Prológus
02. Tartsuk szárazon a puskaport
03. Egy gúnyám, egy csizmám
04. Kisarjadt vér
05. Visszavár hazád
06. Palócok
07. Amíg csak egy magyar él
08. Csínom Palkó / Balogh Ádám nótája
09. A bánat kovácsa
10. Testünk feszülő íj
11. Csillagok, csillagok

Alapból szeretem ezt az albumot, ahogy az eddigieket is, és ahogyan a Kárpátia zenéjét, úgy összességében véve. Ami mellett viszont nem tudok elmenni szó nélkül, az a "Visszavár hazád". Kényes téma az itthonról elvándorlók ügye, viszont én úgy érzem, ez mindenkinek magánügy. Mindenki saját maga tudja, hogy miért ment el ebből az országból, és nem feltétlenül kell úgymond lelkiismeret-furdalást okozni nekik, hogy mennyire nem "hazafiak", mert elvándoroltak más országba... Attól a magyar még magyar marad. Hiszem, hogy legtöbbjük nem jókedvétől távozott ebből az országból, hanem egész egyszerűen mert nem azért tanult x évig, invesztált bele nem kevés energiát és összeget a tanulmányaiba, hogy aztán itthon szó szerint a megélhetésért küzdjön, és ugyanott tartson, mint más, mindenféle iskola nélkül (meg még ott sem, mert "túlképzett"...). Átérzem, mert én jelenleg ugyanebben a cipőben járok: diplomásként (úgy, hogy nyelvvizsgám is megvan, szóval kézhez kaptam a diplomámat) semmit sem érek itthon, a "hazámban", 3 éve alkalmi munkákból tengődöm, mert pláne egy olyan országrészen lakom, ahol normális, élhető munkahely egész egyszerűen nincs: pontosabban van, csak épp már minden valamire való munkahely "foglalt". Ha meglenne hozzá a kellő bátorságom és nyitottságom, nem csak 2-300 km-re költöznék, hanem én is mennék messzebbre is, bármennyire nem érezném jól magam más országban. Mert valamiből élni kell. És nem máról holnapra. (Megjegyzem: kint sem "könnyebb az élet", és nem a "pompa, csillogás" vakítja őket el, hanem pusztán normálisan szeretnének megélni. Emiatt én senkit nem tudok elítélni. És azt hiszem, ennyi elég is a témáról, jobb, ha nem fejtem ki bővebben a véleményemet...)

Az albumot meghallgatva ezúttal sem fog senkit sem meglepetés érni, a zenekar maximálisan hozza az eddigi színvonalat. A lemezen most is akadnak feldolgozások, mint a Csínom Palkó, vagy a Csillagok, csillagok. És persze hamisítatlan Kárpátia-dalok is. Ezek közül személyes kedvencem a címadó "Tartsuk szárazon a puskaport", és "A bánat kovácsa". A lemez legjobbja pedig számomra:

Kárpátia - A bánat kovácsa

10/8,5

Már régóta adós vagyok ezzel a lemezzel is, legalább 3-4 hónapja terítéken van nálam, csak nem sikerült még sort kerítsek rá. Na, majd most... :)
A floridai székhelyű Shinedown 2015 szeptemberében adta ki legutóbbi albumát, ami sorban az ötödik stúdiólemeze a csapatnak. Érezhetően a megszokottól kicsit eltérő irányba kormányozták a tagok a zenekarukat (én a Cut the Cord videóját hallottam/láttam elsőként a lemezről, és a zene mellett engem az énekes-frontember, Brent Smith külseje is eléggé meglepett, már csak azért is, mert rövid hajjal még nem láttam, az én emlékeimben még hosszú vörös tincsekkel élt. :) Még ha valójában rég le is számolt azzal a külsővel... Ahhoz képest ez most éles váltás volt nekem.. :D)
Én eddig csak a legelső, bemutatkozó lemezüket, a "Leave a Whisper"-t ismertem a Shinedown-tól, a későbbiekről talán csak egy-két dalt hallottam, de ehhez a lemezhez viszonyítva tény, hogy történt némi stílusváltás. A southern-es hangzást inkább erőteljesebb hard rockra cserélték, más énekstílussal, ütemekkel operálva - mintha ez tényleg nem is az a Shinedown lenne már, ami anno, 2001-ben a floridai Jacksonville-ből elindult... És mégis. :)

Megjelent: 2015.09.18.

Tracklist:

01. Asking for It
02. Cut the Cord
03. State of My Head
04. Outcast
05. How Did You Love?
06. It All Adds Up
07. Oblivion
08. Dangerous
09. Thick as Thieves
10. Black Cadillac
11. Misfits

Egy dolog van, ami a zenei körítéstől függetlenül sem változik a Shinedown kapcsán: Brent Smith különleges orgánuma. :) Én személy szerint nagyon szeretem a hangját: az Apocalyptica "Not Strong Enough"-jában történt vendégszereplése alkalmával örökre belopta magát a szívembe. :))
A lemez összességében véve nem egy óriási durranás, de nem is feltétlen kellene annak lennie: azt így is elmondhatom róla, hogy alapjában szeretem hallgatni, mert tele van kellemes, dúdolászható dalokkal, és persze akadt ezúttal is néhány kedvenc. :)
Mindegyik dalt nem akartam kijelölni, így tényleg csak azokra fókuszáltam, amik különösképpen tetszettek. Nyilvánvalóan bejövős volt még az Asking for It és a State of My Head is, csak ezeket kicsit sablonosnak érzem, tényleg semmi extra... :/ Amolyan rádiók számára kötelezően legyártott limonádé... (*Várom a köveket.*) Bár az is kétségtelen, hogy ha rádióban meghallanám bármelyiket, egészen biztosan nem kapnám fel rá a fejemet. A How Did You Love? is erre a sorsra jutott volna (mert valljuk be, hogy ez se kimondottan egy "egyedi mestermű"), ha nem fog meg ennyire a vers-rész, meg az egész dal atmoszférája. :) Az It All Adds Up-ban leginkább az tetszett, hogy ennyire kilóg a sorból ezzel a kicsit sem hétköznapi zenei alappal, plusz a refrénje is kellően fogósra sikeredett. :)
Az Oblivion nyitánya is felcsigázza az ember kíváncsiságát, elvégre ennyiből még nem igazán tudhatjuk, hogy mire is számítsunk a folytatásban, aztán úgy fél perc után igazán beindul a dal, és azt kell mondjam, első hallásra bele is szerettem. :) 
"Szeretem-dal" lett még a Dangerous is (leginkább a refrénjének köszönhetően), és a Thick as Thieves is, amiben megint csak egy más ízt kapunk, a Shinedown egy újabb arcát ismerhetjük meg. :) 
A kedvenc kiválasztásánál is erősen tanakodtam, a Thick as Thieves és a Cut the Cord között. Végül maradtam utóbbinál. :) Egyszerűen imádom ezt a dalt, már a kezdő szólamok is annyira idegenek tőlük, és aztán jön ez a kicsit rap-es vers-rész, no meg igazából a refrén sem kimondottan éneklős (a kórus "Freedom-la-la-la-la-freedom-follow-me"-je is teljesen feldobja az egész dalt ^^). Végre a Shinedown is kimozdult kicsit a komfortzónájából, és kaptunk valami különlegesebbet is, a megszokottak mellé. :) Ez a stílus is remekül áll nekik, ezek után meg igazán kíváncsi vagyok, vajon legközelebb mivel rukkolnak elő... :) 
Ha esetleg valaki a "lágyabb", dallamosabb énüket hiányolná, ajánlom figyelmébe a másik dalt, amit kicsit fentebb említettem (Thick as Thieves).

Shinedown - Cut the Cord

Eddig megjelent klipes dalok az albumról:

Cut the Cord

State of my Head

10/8

Tanfolyamos tanulmányaimat nemrég sikeresen zártam. :) Részben a sulis teendők, részben magánéleti problémák miatt is hanyagoltam az utóbbi időben a blogot (elég siralmas, hogy idén még csak 5 albumajánló született, és lassan eltelik egy fél év...), amit sajnálok is, mert igazából a zene az egyik olyan dolog az életemben, ami állandó, és ami képes még a legsz*rabb időszakaimban is némi erőt önteni belém... :) Nem ígérek semmit, de igyekszem most már gyakrabban jelentkezni, és monitorra vetni gondolataimat egy-egy album kapcsán, remélve, hogy nektek is fog tetszeni. :))
Jó, túlzás lenne azt állítanom, hogy zenét se nagyon hallgattam az utóbbi időben, mert azért mindig akadt egy-két album, ami terítéken volt nálam. :) Úgyhogy most még egy ideig biztosan lesz miről írjak. 
Kezdem is a sort a finn folk metal zenekar, a Korpiklaani tavaly megjelent, kilencedik stúdiókorongjával, a Noita-val. :) A Korpiklaani gyökerei 1993-ra nyúlnak vissza. Az énekes, Jonne Järvelä alapította (Maaren Aikio-val karöltve), Shamaani Duo néven - és kezdetben még semmi közük nem volt a metálhoz, "egyszerű" folk zenét játszottak. '96-ban adták ki első és egyben utolsó lemezüket, "Hunka Lunka" címmel. Ezután Maaren kivált a formációból, Jonne pedig még ebben az évben "Shaman" néven új zenekart alapított, mely a Shamaani Duo folk-zeneiségén alapult, a korábbi tiszta éneket viszont egyre inkább felváltotta az agresszívebb vokál. Demójuk "Ođđa máilbmi" címmel jelent meg - később ez a szám felkerült a Shaman első nagylemezére, a '99-ben megjelent "Idja"-ra is. 2002-ben kiadtak még egy lemezt Shaman néven (Shamániac), majd 2003-ban - már egy szinte teljesen új felállásban - debütáltak Korpiklaani néven (ami egyébként "erdei törzset" jelent magyarul), a "Spirit of the Forest" albumukkal. Ekkor kezdett kialakulni igazán az a fajta stílus, ami ma is jellemzi a zenekart: a szintetizátort lecserélték hagyományos népi hangszerekre, számi nyelv helyett angolul és finnül írták a dalaikat. A dalszövegek középpontjába pedig gyakran az alkohol és a bulizás került (emiatt is szokták mulatós metálnak nevezni a Korpiklaani zenéjét...).
Bár a csapat neve már nagyon régóta ismerős számomra, valahogy nem éreztem eddig késztetést rá, hogy jobban megismerkedjek a zenéjükkel: nyilván én is ismerem tőlük a "Vodka" c. szerzeményüket (ami talán az egyik legismertebb dal tőlük), de nem gyakorolt rám akkora hatást, hogy ettől úgy érezzem, feltétlen hallgatnom kell Korpiklaani-t. Egészen mostanáig. :) Egy folk metal zenével foglalkozó facebook-oldal posztolta ki tőlük az Ämmänhauta c. dalukat nemrég. Egyből megszerettem. *-* Aztán elkezdtem hallgatni a Noita albumot, amin ez a dal megjelent. Nos, mit is mondjak: nem csalódtam... :)

Megjelent: 2015.05.05.

Tracklist:

01. Viinamäen mies
02. Pilli on pajusta tehty
03. Lempo
04. Sahti
05. Luontoni
06. Minä näin vedessä neidon
07. Jouni Jouni
08. Kylästä keväinen kehto
09. Ämmänhauta
10. Sen verran minäkin noita
11. Antaja (Bonus Track)

A finn "Noita" szó egyébként az angol "witch", azaz "boszorkány" szó megfelelője, viszont jelentésben kicsit eltér attól, inkább "sámánt", "boszorkánydoktort" jelent. A zenekar basszusgitárosa, Jarkko Aaltonen így nyilatkozott erről: „A „Noita” hagyományos finn jelentése eltér attól, amivel az emberek manapság társítják. A „Noita” olyan személy, aki széleskörű ismeretekkel rendelkezik a természetről, megérti azt, és akinek gyakran paranormális vagy egyéb természetellenes képességeket tulajdonítottak. (...) A „Noita” olyasvalaki, akihez segítségért fordulsz. A finn „Noita”-nak gyógyító ereje volt, pont mint észak-amerikai párjának. A társadalomban nagyon tiszteletreméltó helyet foglaltak el. A későbbiekben változtatta a kereszténység negatívra a szó jelentését, mivel ezekre az emberekre az egyház riválisként tekintett. Még Finnországban is boszorkányüldözés kerekedett belőle (= noitavaino) néha-néha. Na de a legtöbb ember aki Google Translate-et vagy hasonlót használ, a „boszorkány” jelentést fogja megtalálni és valószínűleg rosszul fogja értelmezni, mivel valószínűleg sokan a fekete mágiával, ördögi jelekkel és hasonlókkal társítják majd, mikor a helyes fordítása talán vajákos vagy sámán lenne.” (forrás: Kronosmortus.com, ahol további érdekességeket is találtok a lemezzel kapcsolatban.)
Ismételten csak hangsúlyozom: korábban én nem ismertem a Korpiklaani zenéjét, nekem ez tőlük a legelső "próbálkozásom", szóval hasonlítási alapom nincs. Azt viszont még így is bátran ki merem jelenteni, hogy engem ez az album teljesen meggyőzött, és nem ez lesz az utolsó Korpiklaani-albumom. :)
Az "Ämmänhauta" után nagy elvárásokkal veselkedtem neki a lemeznek, aztán lett is nem kevés kedvencem róla. Ami leginkább, az pl. a "Kylästä keväinen kehto". Az égvilágon egy szót sem értek finnül, szóval tényleg csak az énekre, a szavak csengésére, a dallamra, a zene technikásságára, és magára az összhangra tudok hagyatkozni. Egyszóval: a fülemre, és az érzésekre, amit a zene kelt bennem. Na ez a dal pl. nagyon megtetszett, a refrénje annyira fülbemászó, hogy nem bírom ki dúdolgatás nélkül, ha meghallom. :) No meg eleve már ez, hogy ennyiféle hangszert használnak, és hogy a metált ilyen hibátlanul tudják egyensúlyban tartani a folkkal... Ezzel engem meg lehet venni kilóra. :) A "Luontoni"-val szintén így vagyok. A refrén erős, és a kiállások is remekül sikerültek.
A "Jouni Jouni" is kedvenc lett - bár ez nem teljesen a Korpiklaani saját szerzeménye: a dal alapját a Tommy James & The Shondells 1968-as dala, a "Mony Mony" szolgáltatta (amit egyébként Billy Idol is feldolgozott). Tény, hogy olyannyira át lett írva ez a szám, hogy ha úgy vesszük, mégiscsak egy teljesen új dalt kreált a Korpiklaani belőle. :) És nekem ez frankón sokkal jobban is tetszik, mint a "Mony Mony". :))
A kedvencek táborát erősíti a "Pilli on pajusta tehty" is - a hangszerhasználat csillagos ötös. :) Már a verse előtti intro-részben felcsendülő dallamot is imádtam, és végig olyan profin adják az ívet a hallgatónak, hogy ezt komolyan tanítani kéne. Ez is egy olyan dal, amit a Korpiklaani kapcsán mindenképpen emlegetni fogok pozitív példaként. :)
Megemlítendő még a "Lempo" is. A dal elején hallható harmonikaszólót egyszerűen imádtam. ^^ Maga a dal viszont annyira nem lett favoritom.
...és sajnos akadt olyan track is a lemezen, amit fájdalom, de tovább kellett léptetnem kb. minden alkalommal, olyannyira nem jött be... :/  Ez pedig nem más, mint a "Minä Näin Vedessä Neidon". Túl vontatott, túl fals a dallam, egyszerűen nem tetszik... Kár érte. :(

Összegezve viszont nagyon is rendben van ez a lemez, és még ha nem is a teljes albumhoz, de a fent említett 5-6 dalhoz gyakran vissza fogok térni, ez fix. :)) Közülük igazából bármelyiket kiemelhetném most, de talán ami szerintem a legeslegjobban sikerült mind közül, az a:

Korpiklaani - Kylästä Keväinen Kehto

Eddig megjelent klipes dalok:

• Ämmänhauta
• Pilli On Pajusta Tehty
• A Man With a Plan ("Viinamäen Mies", angol dalszöveggel)

10/8