Zene füleimnek...

Mivel mostanában a suli miatt gyakran buszozom, így elengedhetetlen kellék egy-egy album az utazáshoz. :) Az utóbbi időben a Road új anyaga volt nálam terítéken. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lesz, főleg mivel úgy lett tálalva, hogy ez nagyon más lesz, mint az eddigiek. Ez így is van, viszont hogy negatív vagy pozitív irányban történt változás, azt bizony mindenkinek magának kell eldöntenie: úgy gondolom, eléggé megosztó albumot sikerült összehozniuk a srácoknak. :)
Az első (klippes) dal, a "Kettő bennem az én" után én sem igazán tudtam eldönteni, hogy mire számíthatok majd az albumon, mert őszintén engem ez nem nyűgözött le... Szinte a kezdetek óta nyomon követem a csapat munkásságát, és hát valljuk be: esetükben nem ehhez voltunk hozzászokva, hanem az inkább lazább, dallamhangsúlyos dalaikhoz, ez meg egyértelműen egy, a szokásosnál súlyosabb, komorabb dal (kicsit a Machine Head "Halo"-jához tudnám hasonlítani, hangulatban, stílusban, felépítését tekintve is). Az biztos, hogy elsőre nem garantált, hogy megragadja a hallgatóját, vagy kiváltja a kellő hatást. Sokadszorra már egészen megszerettem ezt is, főleg a verse-részeket. :) (dallampárti vagyok, na...).
Az biztos, hogy jó adag nyitottság szükségeltetik ehhez a lemezhez...

Megjelent: 2015. november 20.

Tracklist:

01. Kettő bennem az én
02. M.A.T.T.
03. Húzom a kardot
04. Túlzó kámfor illat
05. Zsák a foltját
06. A jó reménység foka
07. Kígyóméreg
08. Lopott ezüstkanál
09. Csillag lennék
10. Egy család vagyunk (Veletek)

Minden különbözőség ellenére abban valószínűleg mindenki egyetért, hogy így, a 6. stúdiólemezükre sikerült a srácoknak az egyik legszínesebb, legkiszámíthatatlanabb anyagukat összehozniuk. No de el is kezdem számba venni a lemez dalait:
A "Kettő bennem az én"-ről különösebben már nem is írnék, ezt már fent megtettem. Ezt követi a lemez címadó dala, a "M.A.T.T." (aminek feloldása: "Merni. Akarni. Tudni. Tenni."). Az alapgondolat dicséretes, a végeredmény viszont szerintem iszonyúan szájbarágós lett, nekem emiatt nem tetszik... Kismilliószor elismétlik ezt a négy szót, kézzel-lábbal magyarázzák, hogy "m mint meg kell tanulni merni, merni, merni, merni...." stb... Legalábbis mintha iskolában ülnék... Értékelendő persze a dal felépítésének ötletessége - mármint ennek a négy szónak a "matt"-ra való leképzése, ami ugye sakkban nyerőpozíciót jelent, ha valaki bemattolja az ellenfele király-bábuját. Ebben nagy igazság van, hogy a győzelemhez ez a négy dolog elengedhetetlen, mert csak az tud előrelépni bármilyen téren, aki mer, akar, tud és tesz is az ügy érdekében. Ez a mondanivaló mindenképpen fontos és pozitív, csak nekem ez nem tetszik benne, hogy ennyire görcsösen próbálják a "M.A.T.T." mozaikszót feloldani... Ha sejtelmesebb lenne, a hallgatóság értelmesebbje úgyis értené, mit akartak a srácok ezzel a négy betűvel üzenni...
A "Húzom a kardot" egy tipikus Road-nóta, annak minden szerethetőségével. :)
Ezt követi a "Túlzó kámfor illat". Ez már első hallásra is nagy kedvenc lett. *-* Egyáltalán nem idegen tőlük, hajaz a korábbi dalaikra is, viszont kellő újszerűség is van benne: képtelenség nem szeretni. :) Ez az időnként visszatérő dallam (ami pl. 00:35 és 00:40 között is hallható) meghatározza az egész dalt, és elképesztően fel is dobja. :) A refrént különösen szeretem.

"Aki a két kezét fonná körém szüntelen, 
aztán a fél szívét rakná elém csendesen,
annak én ugyanúgy félbe adnám cserébe
végső válaszom:
te nekem, én meg neked adom."
(Túlzó kámfor illat)

Ötödikként szerepel a lemezen a "Zsák a foltját" c. dal. Több szempontból is kuriózum ez a dal. Az első, hogy a Road-tól szokatlan módon egy énekesnő is hallható benne duettet énekelni Mátéval. :) Ő nem más, mint Földes Anett, aki azzal tűnt fel, hogy több hazai rockzenekar dalát feldolgozta (és sok más előadóét is, mint pl. az Evanescence My Immortal-ját), és youtube-on elérhetővé tette. Többek között a Road-tól is készített covert, a Nem elég c. dalukból egy zongorázós-éneklős változatot (ITT meghallgatható). Ez aztán olyannyira elnyerte a zenekar tetszését, hogy az új lemezükön bevették maguk közé egy dal erejéig. :) Egyébként tényleg zseniális ez a verzió is (bár azon nem ártana csiszolni, hogy ne ennyire orrból tolja, érdemesebb lenne pusztán torokból... :/ a tehetsége mindenesetre kétségkívül megvan). 
Visszakanyarodva a "Zsák a foltját"-hoz: mindenképpen bejövős. :) Egyedül attól nem tudtam elvonatkoztatni, hogy Anett hangja nem passzol a rockzenéhez. Akusztikus/pop vonalon tudom őt elképzelni, de egy rockcsapat mellett "keménykedni" nem (esetleg egy Evanescence-hez hasonló csapatban, vagy szimfonikus metál vonalon). Ezen még az sem segített, hogy a versék kifejezetten poposak voltak. Egyébként simán el tudnám képzelni ezt a dalt bármelyik rádióadón. :) Akárhogy is, de a 4. track mellett ez a másik nagy kedvenc.

"Most végre elmondhatom, hogy én mennyire nagyon, és csak téged,
hogy én leugranék, meg a tűzbe mennék,
meg bármit, akármit, de tényleg.

Most végre én is neked, mer' én ugyanúgy, csak kicsit jobban,
ha tudnám elmondanám, csak ne dobogna úgy
a szívem a torkomban."
(Zsák a foltját)

Ezután ugrok párat ("A jó reménység foka" unalmas csöppet nekem, a "Kígyóméreg" meg szimplán nem tudott megfogni), és el is érkezünk a "Lopott ezüstkanálhoz", ami a furcsa címe ellenére egy jó dal. :) Zúzós, kemény, odamondogatós dal, fülbemászó refrénnel és tankcsapdás lázadással a dalszövegben (nincs ezzel gond).
Az ezt követő 2 felvételről meg szintén nincs mondanivalóm, ezeket sem sikerült megszeretnem...

Ha csinálok egy gyors számvetést, ez a néhány (számomra) húzódal az albumon eléggé kevéske... Az előző, "Tegyük fel..." lemezük az én szememben fényévekkel jobb volt, az egyszerre dallamos és zúzós Road számomra az igazi. Nem kell nekik megmondóembereknek lenniük, meg mindenáron a világ problémáival foglalkozni, és közben sz*rráüvöltözni magukat, szükség van a "Világcsavargó" vagy a "Nem kell más"-féle dalokra is. Hozzáteszem: szerintem. :) Nyilván nem muszáj velem egyetérteni.
Ide most kevés volt minden nyitottságom, sok dalnál azt éreztem, hogy töltelékdalként került fel a lemezre, vagy hogy "legyen ilyen is" (aki a "Csillag lennék" c. trackre ad nekem bármiféle magyarázatot, lehetőleg sorról sorra haladva, az kap egy virtuális pirospontot... Ennek én értelmét se látom, dalnak se igazán nevezném, fogalmam sincs, ez mi.) Tényleg sajnálom, mert nagyon vártam az albumot... Továbbra is szeretem a csapatot, ezen nem változtatott ez a lemez sem, de nekem ez most neem... :(

A legjobb dal a lemezen:

Road - Túlzó kámfor illat

10/7,5

Valószínűleg több részletben fogom megírni ezt az ajánlót (bár ebből ti semmit nem fogtok észlelni :D), mert most épp este 9 van, reggel meg muszáj vagyok korán kelni, hogy loholjak a buszhoz: bizony, ismét tanulásra adtam a fejem, tanfolyamra járok, hogy begyűjtsek egy harmadik végzettséget/ szakképzettséget is. Valahol ez azért elég szomorú, hogy ilyen világot élünk, mikor 2 végzettség (ebből az egyik diploma...) sem elegendő ahhoz, hogy elhelyezkedjen az ember - pláne vidéken...
...ezután a kis kitérő után vissza is kanyarodnék most az Amorphis lemezéhez. Két évvel a Circle után a zenekar elkészítette 12. stúdiólemezét is. Elöljáróban már annyit elmondhatok, hogy náluk a mennyiség egyáltalán nem megy a minőség rovására: megkockáztatom, hogy ez az egyik legjobb Amorphis lemez, amit az utóbbi időben hallottam.

Megjelent: 2015. szeptember 4.

Tracklist:

01. Under the Red Cloud
02. The Four Wise Ones
03. Bad Blood
04. The Skull
05. Death of a King
06. Sacrifice
07. Dark Path
08. Enemy at the Gates
09. Tree of Ages
10. White Night
11. Come the Spring (Bonus Track)
12. Winter's Sleep (Bonus Track)

Tényleg rég volt már szerencsém ennyire jó Amorphis-lemezhez. Eddig az etalon a Silent Waters volt nálam, arra anno 9*-ot adtam (amit szorosan követett a Skyforger, 8,5*-gal). Annyira vártam már valami ilyesmit tőlük, az ezt megelőző Circle albumuk engem nem győzött meg. Atombiztosan hozták a kötelezőt, de semmi extra.
Na ugyanezt már nem tudom elmondani az Under the Red Cloud-ról (szerencsére). *-* Kéremszépen, én le lettem nyűgözve!
A hallgatóságot már az Under the Red Cloud is kellően meg tudja fogni rögtön a lemez elején, bár ezt ennek ellenére is inkább az utóbbi idők tipikus Amorphis-dalai közé sorolnám. Ami miatt mégis többre tartom, az a dal intrójában (is) hallható gitárriff, ami már-már eposzi magaslatokra emeli ezt a dalt. 
A The Four Wise Ones-szal egészen fura a viszonyom, mert mindaddig nem mozgatott meg bennem különösebben semmit, míg el nem érkeztünk a dal második percéhez. Talán már írnom sem kell, hogy a kelta zeneiség milyen közel áll hozzám (jó párszor leírtam már a blogon korábban is :D), így egyértelműen ez a hangszerelés is belopta magát a szívembe. ^^ Az már tényleg csak hab volt a tortán, mikor felcsendült 2:43 körül Aleah Stanbridge hangja (aki egyébként a Trees of Eternity nevezetű metálbanda énekesnője, és ezen a lemezen több dalban is segédkezett, mint pl. a White Night-ban). Katartikus.
Hasonló hangszerelés miatt szeretem a Tree of Ages-t. Végtelenül fülbemászó dal, úgy ahogy van. :)
A Bad Blood-ot sem tudom nemszeretni,elsődlegesen az intro és a bridge miatt, ami abszolút telitalálat, csak azt sajnálom, hogy a refrénre belassul és kicsit elkezdünk unatkozni, pedig olyan jó ritmusosan indít... Komolyan megbocsájtanám neki, ha feleennyire lenne énekcentrikus ez a dal, a zenei alap ugyanis annyira dallamos, hogy clean vokál szinte fölösleges is lenne bele (oké, tudom hogy kell, mert a hörgés+ének váltakozása az Amorphis védjegye, csak hát akkor is... több hörgés és kevesebb ének szerintem ütősebb lett volna).
Legelőször a Death of a King-et hallottam a lemezről (az új dalok közül elsőként is ezt tette közzé a csapat), és nagyon tetszett ez a keleties dallamvilág, imádtam a ritmusát is! ^^ Hihetetlen, hogy csupán csak ennyi kis pikantéria egy zenében mennyire fel tudja dobni az egész dalt. :) Na nem mintha önmagában nem állná meg a helyét, de így azért mégiscsak sokkal különlegesebb. Ezután naná, hogy tűkön ülve vártam az új lemezt... :D
És mint kiderült, nem is hiába, mert bár nem lett abszolút favoritom, de tény, hogy nagyon megszerettem az új dalokat. :)

Egyértelmű kedvencem a lemezről (na jó, szóba jöhetett volna még a címadó dal is, de ez azért mégiscsak jobban hozzám nőtt):

Amorphis - Death of a King

10/8,5

Pár hete bukkantam rá erre a csapatra, igazából már nem is emlékszem, pontosan hogyan keveredtem el az egyik videójukhoz - talán olvastam róluk valahol, hogy úgynevezett "reggae metált" nyomatnak, aztán kíváncsiságból rákerestem. Az a daluk még nem is győzött meg, úgyhogy kilistáztattam az összes videójukat, és a második legnézettebbre rákattintottam, a "Rat Race"-re. Na ez meg aztán megvett kilóra, nagyon szerettem. :) Úgyhogy hamar el is határoztam, hogy nekem kezdésként ez a lemez kell, meghallgatom tüzetesebben, aztán ha oké, akkor jöhet még több is. :)
De még mielőtt többet mondanék: mint ahogy az lenni szokott a blog szempontjából új zenekarok esetén, ismerkedjünk meg kicsit a banda történetével...
A Skindred 1998-ban alakult a walesi Newportban. Elődje a "Dub War" nevű csapat volt, ami szintén ebből a városból indult (majdnem ugyanazokkal a tagokkal), 1993-ban, és el is jutottak egy lemezszerződésig, amit aztán hat kiadott album követett, míg végül hivatalosan '99-ben feloszlottak. A kiadójukkal keveredtek elég komoly vitákba; a kiadó akadékoskodott a felvételek kapcsán, és a kifizetésekkel is gond volt, így a srácok több évnyi vívódás után úgy döntöttek, ezt így nem folytatják tovább. Ezután énekesük, Benji Webbe a zenekar két másik tagjával, Jeff Rose gitárossal és Martyn Ford dobossal karöltve megalapították a Skindred-et (hozzájuk társult még a kezdetekkor Dan Pugsley basszeros/programozó/háttérénekes is, aki Rose-zal és Forddal ellentétben még mindig aktív tagja a csapatnak azóta is, akárcsak Benji). Az alapok már adottak voltak, nagyjából ott folytatták, ahol a Dub War-ral abbahagyták: egyedi zenei világukban mesterien ötvözik a reggae elemeket alternatív rock és heavy metal stílussal, ebbe a különös és szokatlan elegybe pedig további hatásokat is belecsempésznek, mint pl. dubstep-et, jungle-t, ska-t, dancehallt, hip hopot, d&b-t. Ezek után ötlettelenséggel, unalmassággal és egyhangúsággal semmiképpen sem lehet őket vádolni... :)
A Roots Rock Riot a zenekar második stúdiólemeze.

Megjelent: 2007. október 23.

Tracklist:

01. Roots Rock Riot
02. Trouble
03. Rat Race
04. State of Emergency
05. Alright
06. Destroy the Dancefloor
07. Rude Boy for Life
08. Killing Me
09. Spit Out the Poison
10. Cause Ah Riot
11. Ease Up
12. Choices and Decisions
13. Days Like These (iTunes Bonus Track)
14. It's a Crime (Japanese Bonus Track)

A maga fura módján bizony működik ez! :) Egy zenekar lehető legnagyobb érdeme, ha sikerül valami egyedit hoznia, hangzásvilágban, témában, zenében, bármiben. Valami olyat alkotni, amiről egyértelműen felismerhetőek, vagy amit csak ő tudnak. Ehhez sokszor elég egy különleges hangú énekes is akár. Na náluk legalább 3 szempontot tudnék írni, ami miatt egy életre megjegyeztem őket magamnak. :)
Igaz, nekem kicsit csalódás volt most ez az album: a "Rat Race"-t nagyon megszerettem (és meg kell jegyeznem, hogy egy hangyányit a Coheed and Cambria jutott erről a dalukról az eszembe, Benji énekstílusa miatt elsődlegesen, na meg a bridge hangzása miatt :) ). Vártam, hogy találok még ehhez hasonló igazán szerethető dalokat a lemezen, de ez nem jött össze... :/ Pl. tetszett a "Destroy the Dancefloor" is, egészen pontosan a versék és egy részlet benne, úgy 1 perctől 1:10-ig (az átvezető rész). A refrénnel viszont nem vagyok kibékülve... :/ Semmilyen tekintetben sem. A "Killing Me" is egész jó, bár a refrénje számomra már nagyon pop... :/ Az "Ease Up"-pal szintén ez a bajom, elviselt volna még némi hörgést, meg vadulást, mert így enyhén limonádé... 
Ezzel ellentétben a "Rude Boy for Life" lazasága nem zavar, sőt, kifejezetten tetszik, ebben eléggé egyensúlyban tudták tartani a popos-reggae-s dallamosságot a metal zúzósságával.
A "Cause Ah Riot" pedig tökéletes iskolapéldája, hogy hogyan is kellene ezt. :) Nekem teljesen bejön ez a hip hop/reggae nyitány, aztán a refrénnél éles váltás, és hirtelen egy metáldalban találjuk magunkat. :D És ez így váltakozik egészen a szám végéig.
Nem is maradt más hátra, mint a lemez legjobb dala (az összes szerintem igazán tetszetős dalt ezúttal is jelöltem a számlistán). Ami ez esetben számításba jöhetett az a Rat Race, a Rude Boy for Life és a Cause Ah Riot. A három közül pedig ami szerintem leginkább kifejezi a Skindred sajátos zsenialitását, az a:

Skindred - Rat Race

Bármennyire is megszerettem ezt a számot, maga a lemez eléggé kevésnek bizonyult... :( Mindenképpen teszek még próbát a többi lemezükkel is, aztán meglátjuk. Egyelőre csak ennyi...

10/7

Nemrég szembesültem a ténnyel, hogy bizony nálam még ez az album kimaradt - pedig tisztán emlékeztem rá, hogy még a fb-oldalunkra is posztoltam róla, hogy hamarosan megjelenik, és mennyire várom már, és milyen jó lesz hallgatni. Aztán - ahogy az sokszor lenni szokott - beszippantott egy másik lemez, erről meg szépen el is felejtkeztem, hogy ezt is hallgatni akartam... :/
A diszkográfiájukat böngészve viszont most kiderült, hogy ezzel a lemezzel még adós vagyok, saját magamnak is, és blog-szempontból is, úgyhogy most jöjjön egy rövid kis ismertető, kedvcsináló ehhez az albumhoz. :)
A svéd nemzetiségű dallamos metalcore csapat, az Amaranthe bizony nem tétlenkedett: a 2011-es bemutatkozó self-titled lemezüket 2013-ban rögtön egy újabb követte, "Nexus" címmel, 2014-ben pedig már ki is adták a harmadik korongot, a szóban forgó "Massive Addictive"-et. Ezt az anyagukat már Henrik Englunddal kiegészülve készítették el, aki 2013-ban csatlakozott a zenekarhoz harsh vokál fronton és az akkor távozó Andreas Solveström-öt váltotta.

Megjelent: 2014. október 21.

Tracklist:

01. Dynamite
02. Drop Dead Cynical
03. Trinity
04. Massive Addictive
05. Digital World
06. True
07. Unreal
08. Over and Done
09. Danger Zone
10. Skyline
11. An Ordinary Abnormality
12. Exhale

Sajnálom, hogy eddig halogattam ezt az albumot, mert ez bizony tényleg addiktív, kár lett volna kihagyni. :) És nem, nem estem át agymosáson. Az, hogy a zenekar tagjai állítják, hogy ez a legjobb lemezük eddig, az szerintem teljesen normális, minden zenész ezt mondja, máskülönben ki sem adnák az új korongot a kezeik közül... :D Erről a lemezről viszont bizton állíthatom, hogy tényleg az eddigi legkiforrottabb, legkomplexebb albumuk. Zeneileg mindenképpen technikásabbak lettek, emellett viszont gyakorlatilag ugyanazt hozzák, amit az előző kettőn is, csak nagyobb profizmussal, magabiztosan, tovább azon az úton, amin az előzőekben már megvetették a lábukat. Ezen én személy szerint (kis túlzással) sokkal több igazán szerethető dalt találtam, mint a két korábbin együttvéve. 
Elize most is lenyűgöző, imádom a hangját: gyönyörű és ezer közül is felismerhető. :) Jake-kel tökéletesen kiegészítik egymást. Míg Elize képviseli a kicsit poposabb irányt, Jake abszolút a metál felé tereli a dalok vokál-részét, így tartva egyensúlyban a kettősüket. Henrik meg már tényleg csak hab a tortán: remek választásnak bizonyult a srác, van olyan jó, mint az elődje, simán. A gitárriffek, dobtémák tekintetében sincs okunk panaszra, a srácok egy percig sem hagyják a hallgatóságot unatkozni, sőt, a lábaimat sem tudom leállítani, muszáj ütemre dobolnom velük... :D
Dalok tekintetében, ami igazán nagy-nagy kedvencem lett (igazából az összes, amit kijelöltem :D de ha szűkíteni kell a körön, akkor) az a Dynamite, Drop Dead Cynical, Massive Addictive és a Digital World. Részemről ezekben teljesen összhangban van a dallamosság a power metal és metalcore stílusjegyekkel.
Száz szónak is egy a vége: nálam ez TELITALÁLAT! Napok óta szinte nonstop hallgatom, nem tudok betelni vele. :) Végtelenül izgalmas album, tele szuper dalokkal - és engem speciel az sem érdekel, hogy nem mozdultak ki a komfortzónájukból, nem kísérleteztek, hanem "csak" azt hozzák, ami nagyon megy nekik - de azt maximális színvonalon, vérprofik módjára!
Ilyet kérek legközelebb is! :)

Az album legjobb dala:

Amaranthe - Digital World

Nem tudok ennél kevesebb pontot adni; én - kérem szépen - le lettem nyűgözve teljesen! :) Egyetlen olyan dalt sem tudnék mondani az albumról, amit ne szeretnék, vagy ne hallgattam volna már rongyosra. :D Kedvenc. Pont.

10/10

Az utóbbi időkben nagy változások történtek a Bullet háza táján is, kezdve azzal, hogy idén februárban megváltak a basszerosuktól, Jason "Jay" Jamestől (a helyére természetesen sikerült is megtalálni azóta a megfelelő embert Jamie Mathias ex-"Revoker"-tag személyében, aki az új albumon már együtt dolgozott a srácokkal). Matt Tuck, a csapat frontembere egy interjúban azt nyilatkozta, hogy csapattársából hiányzott az a fajta elszántság, ami szükséges lett volna a csapat számára, hisz ők most nem kisebb célt tűztek ki maguk elé, mint hogy visszaterelgessék a zenekart abba a mederbe, amit a "The Poison" idején mélyítettek maguknak, és amiből aztán kiléptek (nagyrészt külső nyomásnak és elvárásoknak engedve) egy bizonytalan talajra, ami végül nem is váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Utóbbi két lemezüket ugyanis Don Gilmore felügyelete alatt készítették el (a korábbiakkal ellentétben), aki inkább arra hajtott, hogy minél rádióbarátabb legyen az a zene, amit a fiúk játszanak, mert így nyilván eladhatóbb, jobban megéri mindenkinek. Kivéve a Bulletet, akiktől emiatt rengeteg rajongó fordult el. Ezt felismerte a zenekar is, és az új lemezüket már egy másik producerrel (Colin Richardsonnal, akivel anno az első két lemezükön is együtt dolgoztak), és egy totál más stábbal vették fel.
Én mondjuk nem tartozom a fanyalgók közé, a 2010-es "Fever" lett az eddigi legnagyobb kedvenc BFMV-albumom, bár azt én is elismerem, hogy a tavalyelőtt kiadott legutóbbi lemezük, a "Temper Temper" már közel sem szólt akkorát (de baklövésnek vagy hibának mégsem nevezném azt sem, egyszerűen csak vérszegényre sikeredett "kissé"...). Az viszont tény és való, hogy sikerült a "Venom"-mal korrigálniuk a korábbi kilengést, és visszatérni a gyökerekhez.

Megjelent: 2015. augusztus 14.

Tracklist:

01. V
02. No Way Out
03. Army of Noise
04. Worthless
05. You Want a Battle? (Here's a War)
06. Broken
07. Venom
08. The Harder the Heart (The Harder It Breaks)
09. Skin
10. Hell or High Water
11. Pariah
12. Playing God (Deluxe Edition Bonus Track)
13. Run for Your Life (Deluxe Edition Bonus Track)
14. In Loving Memory (Demo Version) (Deluxe Edition Bonus Track)
15. Raising Hell (Deluxe Edition Bonus Track)

Szokás mindenhol ezt a lemezt a The Poison-nal összevetni, ami mondjuk nem is véletlen, tekintve, hogy a címük is gyakorlatilag ugyanazt jelenti (venom= méreg; poison=méreg :D bár Matt szerint ez csak a véletlen műve volt, nem szándékosan alakították így), emellett pedig kétségtelenül jól hozzák azt a zeneileg és szövegileg is sötét, borús, hard világot, amit anno azzal a bizonyos első lemezükkel kijelöltek maguknak.
A borító is érdekes: eredetileg azért lett egy "V" a borítón, mivel ez az ötödik lemezük (és az "5" római számmal írva ugyebár "V"), innentől pedig a "venom" szó már egyértelmű volt, nem is gondolkodtak rajta.
És hogy szokásomhoz híven természetesen a dalokról is ejtsek szót: legelőször a Raising Hell jelent meg, a 2013-as év végén, ehhez videó is készült, amin még Jay basszusgitározik/háttérvokálozik. Ez a dal végül csak a Deluxe verzió bónusz dalai között kapott helyet. Egyébként valahogy érződik, hogy ez is még inkább a korábbi albumukhoz húz, úgy mindent összevetve... Az igazi átmenetet szerintem ez a dal képezi a "Temper Temper" album és a "Venom" között: kellően dallamos még, viszont itt már kezdtek kicsit "bekeményíteni", érzékletesen előkészítve, hogy mire számíthatunk a következő korongon. :)
...ééés jött a "No Way Out", én meg konkrétan nem találtam szavakat... *-* Itt is előtérben van a dallamos vonal, viszont ilyen lehengerlő scream-introval nyitni ezt a dalt...! Arról már nem is beszélve, hogy a dobtéma is egészen izgalmas (bár azért a legtöbb dalukban az, ezt meg kell hagyni).
Nagy kedvenc lett még a "Skin" is, csakúgy, mint a címadó "Venom" (utóbbi egy líraibb, lassabb dal, de azért nem annyira, hogy csöpögjön, vagy épp elaludjunk rajta...). Sőt, az egyik eddig ismeretlen bónusz dalt is egészen megszerettem, a "Playing God"-ot, kár, hogy ez az alap-tracklisten nem kapott helyet, pedig érdemes lenne rá, hogy többen ismerjék... :/
Ezt viszont boncolgatni én már nem is szeretném tovább, mert ódákat tudnék zengeni minden egyes dalukról. :D Az igazán figyelemre méltó dalokat ezúttal is kijelöltem (szívem szerint csupa piros lenne a teljes számlista...), ezeket bárkinek, bármikor teljes nyugalommal tudom ajánlani... :)

Mindent összegezve, jelentem: a Bullet for my Valentine ismét a csúcson! :) Most már szorítsunk nekik, hogy ott is maradjanak, és ne legyen több botlás...

Ennyi szuper dalnál kedvencet választani egyenesen a halálom... Állapodjunk meg annyiban, hogy bár választhatnék mást is (amiket fentebb már említettem), de én most emellett a dal mellett teszem le a voksomat: olyan elemi erő árad belőle, akkora düh- és érzelemcunami, hogy beleborzong az ember. Őrületesen brutál jó dal lett!

Bullet for my Valentine - No Way Out

10/10