Zene füleimnek...

Tovább dübörög a Breaking Benjamin: idén új lemezük jelent meg, az énekest leszámítva teljesen új felállásban. :) 
A lemez és a jelenlegi zenekar háttértörténete még valamikor 2010-ben kezdődött, amikor is az énekes, Benjamin Burnley bejelentette, hogy egészségügyi okokból kényszerpihenőre kell küldeniük a Breaking Benjamint. 2011-től jogi csatározások kezdődtek Ben és a zenekar másik két tagja, Aaron Fink gitáros és Mark Klepaski basszusgitáros között. Fink és Klepaski Ben megkérdezése nélkül adott engedélyt egy greatest hits és egy remix album kiadására, ezért az énekes be is perelte egykori társait (természetesen menesztette is őket a bandából). Ben Burnley végül 2013 áprilisában megnyerte a pert, így övé lett a "Breaking Benjamin" zenekarnév használatának kizárólagos joga. Kevéssel ez után viszont a dobos, Chad Szeliga is bejelentette távozását, kreatív különbségekre hivatkozva. Így hát Burnley egyedül maradt: zenekarnév volt, csak épp zenekar nem.
Később egyre inkább kezdett a betegsége helyett a dalszerzésre koncentrálni, és mikor már szinte kompletten megírta a dalokat, nekilátott tagokat keresni a zenekarba (nevek és betöltött posztok bővebben lent). Nem is bízta a véletlenre, több neves zenekar extagját sikerült beszerveznie: a szólógitáros a Red-ben, a ritmusgitáros az Adelitas Way-ben, a dobos pedig a Picture Me Broken-ben zenélt korábban.
A "Dark Before Dawn" a Breaking Benjamin ötödik nagylemeze, amit 2015. június 23-án jelentettek meg.

Tracklist:

01. Dark
02. Failure
03. Angels Fall
04. Breaking the Silence
05. Hollow
06. Close to Heaven
07. Bury Me Alive
08. Never Again
09. The Great Divide
10. Ashes of Eden
11. Defeated
12. Dawn

Kezdeném azzal, hogy ahhoz képest, hogy ezt a lemezt Ben gyakorlatilag egyedül szerezte, ahhoz képest azért ez teljesítmény... Az tény és való, hogy nem erről a lemezről fogom majd emlegetni a kedvenc Breaking Benjamin dalaimat, de azért ahhoz elég jók ezek a számok, hogy ne mondhassam azt egyetlen felvételre se, hogy én ezt nem hallgatom meg többször... Mert bizony, ha a későbbiek folyamán utamba fog kerülni ez a lemez, újra meg fogom hallgatni. :)
Egyébként ez a sötétből ("Dark") a fény, a hajnal ("Dawn") felé haladás elég sokféleképpen érthető az esetükben. Egyrészt itt van Ben betegsége, amiből - legalábbis úgy tűnik - sikeresen elkezdett kilábalni. Másrészt pedig rendeződni látszik a zenekar sorsa is, bízzunk benne, hogy nem lesz több balhé a BB háza táján, és ezentúl csak a zenéjükkel fognak feltűnést kelteni, nem pedig a zűrös ügyeikkel... Mindenesetre ezt a fejlődést, pozitív irányt egész korrektül érzékelteti az album intro és outro dala, remek ötlet volt ez részükről, és nem mellesleg találó is... (És itt meg is jegyezném érdekességképpen, hogy a "Dawn"-ban Ben feleségét, Rhiannont hallhatjuk vokálozni. :) ).
A lemezről elsőként a "Failure", másodikként az "Angels Fall" jelent meg single formájában. Őszintén, engem egyik sem nyűgözött le különösebben (oké, sokadik hallgatásra már egészen megszerettem mindkettőt...). :/ Így, túl a Breaking Benjamin teljes diszkográfiáján, azt kell mondjam, egy idő után akaratlanul is kissé unalmassá válik a zenéjük. Tudjuk előre, hogy mit várhatunk tőlük, és bizony azt is kapjuk, de ennél egy dekával sem többet. Háttérzeneként egész nap elhallgatnám őket, nem arról van szó, hogy nem játszanak jó zenét, mert DE! Viszont első hallásra pl. nem tudnám egyik dalukat megkülönböztetni a másiktól (sőt, zömét még sokadikra sem), túlontúl egyformák. Ezt kellene valahogy levetkőzniük, és törekedni rá, hogy valami igazán megkapó dalt szerezzenek, és ne csak a minimumot hozzák, amit a rajongók elvárnak tőlük.
Jó dalok persze vannak ezen a korongon is, sőt, egyiknél sem éreztem késztetést rá, hogy elkapcsoljak, mert ebből a szempontból CSAK jó dalok kerültek fel. De a fent említett 2 track-et leszámítva alig találtam olyat, aminél azt éreztem volna, hogy feltétlenül repetáznom kellene (a "Hollow"-t és a "Defeated"-et tudnám közéjük sorolni még, ami számomra leginkább kiemelkedett a többi közül; a lemez kezdése sokkal erősebb volt, a végére mintha elfogyott volna a lendület...).
Összességében én azért bírtam ezt, örülök a visszatérésnek, és soha rosszabbat! :)
Legjobbként én most ezt fogom kiemelni (a másik igazán esélyes a "Failure" lett volna) :

Breaking Benjamin - Hollow

10/8

A My Darkest Days lehet, hogy sokaknak első hallásra nem ismerős, de ha azt mondom, hogy Matt Walst és Three Days Grace, akkor már valószínűleg megvan a kapocs... :) A My Darkest Days énekese ugyanis az a Matt Walst, aki 2014 márciusa óta tölti be a frontember szerepét a Three Days Grace-ben is. A hivatalos adatok szerint korábbi csapatát sem hagyta el, így ő jelenleg két zenekarban próbált helyt állni (ami azért nem lehet valami könnyű feladat...).
A My Darkest Days 2005 óta létezik, amikor is Walst gondolt egy nagyot, és ahelyett, hogy (részben) a bátyja, Brad Walst által alapított Three Days Grace-be szállt volna be zenélni, inkább saját zenekart indított a barátaival: Chris McMillan gitárossal, Brendan McMillan basszerossal és Doug Oliver dobossal. Bár a tehetségével semmi gond nem volt, Chris 2007-ben mégis felhagyott a zenéléssel, és inkább a villanyszerelői pályát választotta, a helyére pedig Paulo Neta érkezett, aki nem bizonyult túlzottan nyerő döntésnek a zenekar részéről. Egy év múlva meg is váltak tőle, miután Matt-nek egy barátja bemutatta Sal Costa gitárost, akit aztán be is vettek a zenekarba, Paulo pedig a Thornley nevezetű (2011-ben feloszlott) rockzenekarhoz igazolt át.
Első, self-titled lemezük 2010. szeptember 21-én jelent meg.

Tracklist:

01. Move Your Body
02. Porn Star Dancing (ft. Chad Kroeger & Zakk Wylde)
03. Every Lie
04. Like Nobody Else
05. The World Belongs to Me
06. Save Me
07. Set It on Fire (ft. Orianthi)
08. Come Undone (ft. Jessie James)
09. Can't Forget You
10. Goodbye
11. Porn Star Dancing (ft. Chad Kroeger & Ludacris)

A Nickelback énekese, Chad Kroeger figyelt fel a tehetséges zenekarra, és szárnyai alá vette őket (Kroeger egyébként is szívesen karolja fel az általa tehetségesnek vélt, de még ismeretlen csapatokat, ami szerintem klassz dolog :) ); így sikerült megjelentetniük első stúdiókorongjukat Kroeger saját kiadójánál, a 604 Recordsnál. Matt egy demót adott át Chad-nek, aki egyből meglátta bennük a lehetőséget, és hamarosan neki is álltak megírni közösen a "Porn Star Dancing" c. dalt, amelyben Chad is feltűnik vendégénekesként. Kroeger meghívta vendégnek még ebbe a dalba egy barátját, Zakk Wylde-ot is, aki a Black Label Society énekes-gitárosa (és egykor Ozzy Osbourne gitárosa is volt), valamint a dal bónusz-verziójában feltűnik egy rapbetét erejéig Ludacris is (no meg magát a dalt is kicsit hiphoposabbra és még elektronikusabbra faragták). A dalhoz klip is készült, mindkét verzióra, amit a Las Vegas-i Vanity nightclubban forgattak. Egyébként ez volt az első olyan dal, amit a MDD-től hallottam, még évekkel ezelőtt, de akkor különösebben nem fogott meg, bár kétségtelenül egy energiabomba ez a dal, a pasiknak meg valószínűleg nem gyengén szemet gyönyörködtető ennyi lengén öltözött csajt látni egy rakáson... :D Na jó, a csajoknak meg ott van pl. Matt, aki eléggé dögös ebben a videóban (is). :P
Ami viszont nálam a nagy áttörést jelentette, az az Every Lie c. dal, egyből beleszerettem! *-* Pár hónapja bukkantam rá youtube-on szörfözgetve; ez is egy klipes dal, ami eléggé jól sikerült (különösen szeretem az ilyen videókat, amiknek történetük van). 
Szeretem a lemez nyitódalát, a Move Your Body-t is, ehhez is forgattak klipet, és az elsőhöz hasonlóan ebből sem spórolták ki a csajokat (a srácok meg a hatás kedvéért szemceruzás sminket is kaptak).
A vendégzenészek sora még nem ért véget a Porn Star Dancinggel: a Set It on Fire-ben csatlakozott a srácokhoz az ausztráliai énekes-dalszerző-gitáros Orianthi, aki férfiakat megszégyenítő módon csap a húrok közé ebben a dalban. A számlistán ezt követő Come Undone-ban pedig a country-pop énekesnőt, Jessie Jamest hallhatjuk vokálozni Matt mellett; teljesen feldobja az egész dalt, hiába csak egy-egy rövid bridge-rész erejéig kapcsolódik be.
Bizony, a MDD-es srácok tagadni sem tudnák, hogy Chad Kroegerrel karöltve írták a lemez dalait, néhol egészen emlékeztet a zenéjük a Nickelbackre (engem pl. a Can't Forget You is, leginkább a refrénjében, egyébként meg szeretem ezt a dalt is, ettől függetlenül is). 
Ezúttal is eléggé színesre sikerült a tracklist, de szívem szerint jelöltem volna még többet is, mert ez tényleg egy olyan lemez, amit bármikor szívesen bekapcsolok és hallgatok, egyetlen dal sincs rajta, aminél a zenelejátszót tovább léptetném, mert annyira nem jön be. Engem meggyőztek. :)
...és személy szerint annak is örülök, hogy Matt csatlakozott a Three Days Grace-hez is, szeretem a hangját, és alapból is egy szimpatikus jelenség a srác, úgyhogy részemről mindenképpen hajrá! :)

Nálam két dal jöhetett számításba a lemez legjobbja "címért": a Porn Star Dancing, és ez. Aztán végül utóbbinál maradtam. :) Nagyon fülbemászó, remekül összerakott dal, nagyon megszerettem:

My Darkest Days - Every Lie

10/9

Lehet, hogy csak nekem számít újdonságnak a Spotify nevű, teljesen legális zenehallgató alkalmazás, de írnék most erről is kicsit, mert ez valami királyság! :) Csak a keret-alkalmazást kell letölteni (számítógépre vagy akár mobiltelefonra is), ilyenkor úgy viselkedik ez az alkalmazás, mint bármilyen más feltelepített program vagy zenelejátszó a gépen: csak meg kell nyitni, és már hallgatható is a zene. :) Vagy használható közvetlenül a böngészőből is. Egyedüli kritérium mindkét változatnál, hogy internetkapcsolat szükséges a használathoz (offline módban csak a prémium előfizetéssel rendelkezők számára érhető el), onnantól pedig gyakorlatilag bármilyen zenét ingyenesen és legálisan hallgathat rajta az ember, bármikor, időkorlát nélkül. :) Nagyon klassz, hihetetlenül praktikus cucc, én az asztali verzióját használom, de csak ajánlani tudom! :) Egyedüli zavaró tényező az a pár másodperces reklám lehet 2-3 meghallgatott dal után, de szerintem ez sem vészes, cserébe azért, hogy bármit meghallgathatunk (hangsúlyozom!) teljesen ingyenesen, letöltés nélkül, legálisan, kifogástalan minőségben. :)
Arról nem is beszélve, hogy többek között ez a lemez is megtalálható rajta (aki már rendelkezik Spotify-fiókkal, annak küldöm is az album linkjét: kattints IDE). 

Hogy ne csak mindig face-en jelentkezzek (többnyire "napi zenével"), így most beugrottam írni egy villám-lemezajánlót. :)
Ezúttal egy német szimfonikus metal csapat lemezét választottam, akikről eddig még nem esett szó a blogon, bár tény, hogy a létezésükkel már eddig is tisztában voltam. Csak valahogy eddig mindig elkerült a zenéjük, meg én se éreztem különösebb késztetést rá, hogy leüljek, és úgy istenesen végighallgassam egy albumukat - egészen eddig. :)
Mostanában amúgy is kicsit elszakadtam a hard rock-tól, és elindultam a hagyományos értelemben vett metal irányába, így ennek megfelelően akartam kiválasztani a következő blog-alanyomat. Aztán utamba került a Xandria, és találomra ráböktem erre a lemezükre. :) Hogy mennyire volt nyerő választás, a továbbiakban kiderül...
A Xandria 1994-ben indult a németországi Bielefeldből. Alapítója és máig oszlopos tagja Marco Heubaum gitáros-billentyűs. Alapjában szimfonikus metált játszanak, amit elektronikus zenével ötvöznek. Első albumuk 2003-ban jelent meg "Kill The Sun" címmel. Eddig összesen 6 nagylemezt adtak ki, a "Neverworld's End" az ötödik. Ez az első és egyetlen olyan album, amit (az addig a Haggardban, live koncerteken zenélő) Manuela Kraller énekesnővel készítettek el - ő 2010 és 2013 között volt tagja a Xandriának, aztán kilépett, mondván hogy szeretne a saját önálló karrierjére koncentrálni. 2013 augusztusában kollaborált az Amberian Dawn korábbi énekesnőjével, Heidi Parviainen-nel, a "Dark Sarah" nevű formáció keretein belül, aminek eredménye ITT meghallgatható. Remek hangja van, én őszintén remélem, hogy hallunk még róla. :) 
Tagok a lemez idején: Manuela Kraller (vokál), Marco Heubaum (vokál, gitár, billentyűk, producer), Philip Restemeier (gitár), Nils Middelhauve (basszusgitár), Gerit Lamm (dobok)

(Mostantól a számlistán jelölöm a videoklippes dalokat is - aláhúzással - , ezekre a dalcímekre rákattintva meg tudjátok nézni a hozzá készült videót. Ez esetben csak 1 klip készült, a Valentine-hoz.)

Tracklist:

01. A Prophecy of Worlds to Fall
02. Valentine
03. Forevermore
04. Euphoria
05. Blood on My Hands
06. Soulcrusher
07. The Dream is Still Alive
08. The Lost Elysion
09. Call of the Wind
10. A Thousand Letters
11. Cursed
12. The Nomad's Crown
13. When the Mirror Cracks (Bonus Track)
14. The Sailor and the Sea (Bonus Track)

Tudom, hogy randa dolog egymáshoz hasonlítgatni a zenekarokat, de nekem a Xandriáról egyértelműen a Nightwish ugrott be, még a Tarjás időkből. Manuela énekstílusa Tarjáéval szinte megtévesztéséig hasonló - így hát nem is kérdéses, hogy akik szerették a Nightwisht a Tarja-korszakban, nekik kötelező ez a lemez. :)
Másrészt meg ők még a Nightwish-en is túltesznek: épp a negyedik énekesnőjüket fogyasztják (a negatív rekordot sorban az első frontcsaj, Nicole Tobien tartja, aki mindössze 1 évig volt tagja a formációnak - igaz, a többiek is zömében 2-3 éves váltásban követték egymást).
A csapat zenéje engem teljesen meggyőzött, nem is értem, miért halogattam ezt eddig. :) Igaz, kedvenceim nem lettek (valószínűleg nem is lesznek), mert akkora kiemelkedő dalokat nem sikerült kreálniuk ezen a lemezen. Viszont nagyon rendben van az album, jól értenek ehhez a stílushoz, Manuela fejhangon való, operás éneklése sem idegesítő, sőt határozottan tetszik (ritka az olyan, mikor nem kapok agyf*szt a fejhangon vinnyogástól... nem is értem, miért képzelik ennyien, hogy ilyen egyszerű ezen a hangon énekelni... Szerintem baromi nehéz úgy csinálni, hogy tényleg ének, és ne vinnyogás legyen belőle...), klappolt minden, így biztosan terítékre kerül majd néhány lemez még tőlük. :) Bár a többi énekesnőjükről egyelőre nem tudok nyilatkozni, de bízom benne, hogy ők is megütik a Manuela által hozott színvonalat.
A dalokról: a nyitótrack, "A Prophecy of Worlds to Fall" intrója egyből megtetszett, bár tény, hogy nagyon ismerős volt, szóval ezt a dallamot már vagy hallottam más előadóknál, vagy ezt a dalt ismertem már korábbról - passz.... Mindenesetre ez egy klassz dal, kétségkívül az egyik legjobb a lemezről.
A "Forevermore" szintén egy jól sikerült felvételük, érzelmes, sötét és nagyon gót, amiben a zenekar rávilágít az örök érvényű igazságra: bizony, semmi sem tart örökké...
A "Blood on My Hands" refrénjének dallama nagyon erősen fülbemászó; szeretem. :)
A lemezen tizedikként helyet kapott "A Thousand Letters" az egyik legszebb dal az egész albumon, dallamát és szövegét tekintve is. A bónuszként felkerült "The Sailor and the Sea" zenei alapját pedig egész egyszerűen imádom. :)
Aztán nagyjából itt ki is fújt az igazán említésre érdemes dalok listája, nekem úgy különösebben ezek keltették csak fel az érdeklődésemet. Mindenesetre jól esik őket hallgatni, úgyhogy jöhet még. :))

Kedvencem az albumról:

Xandria - Blood on My Hands

10/8,5

Most egy olyan zenekar lemezét választot-tam, akiktől eddig még semmit sem hallgattam. Egyik barátom ajánlása volt, és csak annyit fűzött hozzá, hogy volt már, aki azt mondta erre a lemezre, hogy ennyire szörnyű zenét még nem hallott... :D Így hát én is kicsit tartózkodóan nyúltam ehhez az albumhoz, és első hallásra nem is tetszett... Vakargattam is a fejem, hogy ebből hogyan lesz majd blogbejegyzés, vagy mit is írjak... :D Aztán csak azt vettem észre, hogy minél többször hallgattam meg, annál jobban tetszett. :) Ahelyett, hogy fejest ugranánk bele, kóstolgatni, ízlelgetni kell a Lake of Tears zenéjét, újra és újra, én pedig örülök, hogy nem mondtam le róluk az első találkozás után, hanem esélyt adtam, hogy meggyőzzenek - ami sikerült is. :) 
A zenekar 1994-ben indult Svédországból. Alapítótagjai: Daniel Brennare, Jonas Eriksson, Mikael Larsson és Johan Oudhuis. Zenéjükre leginkább a doom és a gothic metal stílus jellemző. Később elkezdtek nyitni a pszichedelikus rock, progresszív metal, black metal felé is. 2000-ben feloszlottak "kreatív eltérések" miatt, aztán 2003 végén ismét összeálltak zenélni. Azóta folyamatosan aktív a csapat, legutóbb 2011-ben adtak ki stúdióalbumot, "Illwill" címmel, 2014-ben pedig első live-albumuk is megjelent, a "By the Black Sea"-t.
A "Headstones" a zenekar második nagylemeze, '95. október 17-én került a boltok polcaira. 
Az albumon közreműködő tagok: Daniel Brennare (ének, gitár), Jonas Eriksson (gitár), Mikael Larsson (basszusgitár), Johan Oudhuis (dobok).

Tracklist:

01. A Foreign Road
02. Raven Land
03. Dreamdemons
04. Sweetwater
05. Life's But a Dream
06. Headstones
07. Twilight
08. Burn Fire Burn
09. The Path of the Gods (Upon the Highest Mountain, Part 2.)

Abszolút pozitív csalódás volt nekem ez az album. :) Bár végül csak 4 dal került igazán közel hozzám, azért a többi sem elvetendő; ezt a négyet viszont biztosan fel fogom venni a lejátszási listámra. :)
...és hogy kiknek ajánlom? Mindazoknak, akik szeretik a gót, súlyos, sötét témákat, szövegben és zenében is; nem riadnak vissza a "retróbb" dolgoktól (elvégre mégsem egy friss lemezről van szó, immáron 20 éve, hogy megjelent); Metallica rajongók meg szerintem mindenképpen tegyenek vele egy próbát, mert nekem konkrétan állandóan a Metallica ugrott be a LoT zenéjéről (pl. az énekes hangbéli manírjai, hajlításai Hetfield-ét idézték számomra, meg amúgy is teljesen olyan volt, mintha egy korai, doomosabb zenét játszó Metallicát hallgatnék :D).
A lemez legjobbjaként leginkább a Sweetwatert és a Headstones-t tudnám kiemelni. Mindkettő borús-borongós dal; a Headstones akusztikus nyitányát imádom, a folytatást meg nem kevésbé: Brennare vokáljában nyilván lehetne keresni a hibákat, de felesleges, mert szerintem ez kell, ez illik ehhez a zenéhez, amit ők játszanak. Most mégis a másik dalt fogom linkelni, a refrénjébe beleszerettem, ritka fülbemászó dallama van, napjában többször is azon kapom magam, hogy dúdolgatom. :)
Én azokkal értek egyet, akik szerint a LoT egy méltatlanul hanyagolt zenekar... 

Lake of Tears - Sweetwater

Kíváncsi vagyok többre is, már ami a Lake of Tears-t illeti, úgyhogy elöljáróban annyit, hogy a '99-es Forever Autumn lemezükről mindenképpen fog ajánló érkezni, ugyanis arról annyira megtetszett egy dal (jobban, mint erről bármelyik is), hogy ki sem hagyhatom. :)

10/7

Mint észlelhettétek, most egy ideig csönd volt a blogon, ennek pedig elég egyszerű és hétköznapi az oka: most nagyon összejött minden, és emiatt időm is kevés volt nemcsak blogolni, de zenét hallgatni is... :/
Egy lemezre viszont sikerült időt szakítani, jól esett a nap végén vele vigasztalódni, ez pedig a Dalriada "Áldás"-a volt. :) Újdonságról van szó, még csak másfél hete annak, hogy megjelent (szeptember 7-én), és nem is szoktam a megjelenést követően ennyire hamar blogolni egy-egy albumról, de most kivételt teszek, mert ez a lemez már pár nap alatt is annyira közel került hozzám, ami más albumoknak hetek, hónapok alatt sem sikerül. Elöljáróban annyit elmondok (bár a fentiek alapján nyilván sejthetitek), hogy imádtam minden szavát, minden hangját. :)
A Dalriadához fűződő kapcsolatom évekkel ezelőttre nyúlik vissza, amikor is megismerkedtem a "Vérző ima" c. dalukkal, amit aztán kb. minden reggel meghallgattam a buszon suliba menet (pedig nem egy szívderítő dal...). Aztán jöttek szép sorban a lemezek, ők egyre jobbak lettek - én meg egyre jobban szerettem ezt az egész, sokszínű és hihetetlenül gazdag világot, amibe a Dalriada elkalauzol minket, minden egyes lemezükkel, dalukkal. Mára pedig eljutottunk arra a szintre, hogy ők igazából már bármit csinálhatnak, én vevő leszek rá, mert ők annyira stabilan hozzák az utóbbi években ezt a magas színvonalat, hogy (legalábbis őszintén remélem) nem érhet kellemetlen meglepetés. Ahogyan most sem ért. :)
A zenekar két tagja, Rieckmann Tadeusz dobos és Szabó Gergely "Szög" billentyűs a HardRocknak adott interjújában így nyilatkozott az új albumról: 
"Tadeusz: Igen, eléggé emlékeztet a ’Szelek’-re. Nagyon erős a folk jelleg, de van benne egy ősi heavy/power metalos vonal. Érdekes egyveleg lett. Meg vagyok elégedve a végeredménnyel. (...) Mindig van mit csiszolni, de szerintem ez a nyolcadik lemez (hihetetlen egyébként kimondani is) elég magasra tette a lécet.
Szög: Ugye nemrég jött ki a válogatásunk (’Mesék, Álmok, Regék’ [ami egyébként az júliusi-augusztusi HammerWorld magazin mellékleteként volt elérhető] ), azonban az ’Áldás’ is olyan, mint egy best of lemez. Benne van minden, ami Dalriada – kidolgozott, epikus témák, népi motívumok dudával és hegedűvel, reneszánsz hatású dolgok csembalóval és furulyával, vagy akár jóféle hard rock erőteljes Hammond aláfestéssel. Eklektikus lemez – az elejétől a végéig egységes hangzással.
Tadeusz: Igazából ötvözzük a ’Fergeteg’-től a ’Napistenig’ az összes inspirációt, az összes befolyást, amit ez idő alatt átvettünk, feldolgoztunk, amivel kísérleteztünk. Egy csomó különböző, metalon belüli műfajból bukkannak fel apró elemek ezen a lemezen, de ugyanakkor nagyon egységes és kiforrott anyag. Mondhatni a végletek lemeze, mind zeneileg, mind szövegileg, és a legtöbb és legextrémebb zenei humort is erre az albumra tartogattuk. Van egy dal, a Moldvageddon, az Armageddon mintájára, ami egy moldvai csángó népdalra épül. Nos, abba megannyi zenei humort és iróniát csempésztünk a free jazztől a black metalig.
Szög: Hát az egy jazz-folk-black agymenés. Előtte 8 dallal dolgoztunk, és arról beszéltünk, hogy kéne valami gyorsabb elborulás.
Tadeusz: És konkrétan ezt a dalt old school módra a próbateremben raktuk össze.
Szög: Igen, mindenki beletette a legelvetemültebb ötleteit. Böszme, de szerintem nagyon odaraktuk. Remélhetőleg ti is így gondoljátok majd! A dalcím is erről a próbáról ered. Valamelyikünk mondta, hogy „ez kész Moldvageddon, gyerekek!” Eleinte csak munkacímnek gondoltuk, aztán komolyan filóztunk rajta, és végül ez lett a végleges címe. Közben most nézem, a dal 3:33 hosszú. Ha már 6:66 nem lehet. Ugye így is megteszi? (nevet)". A lemezről és a zenekarról további érdekességeket olvashattok a Hard Rock Magazin cikkében.
A zenekar tagjai: Binder Laura (ének), Ficzek András (gitár, ének), Németh-Szabó Mátyás (gitár), Molnár István (basszusgitár), Szabó Gergely "Szög" (billentyűk), Rieckmann Tadeusz (dob, vokál), Csete Ádám (népi hangszerek)

Tracklist:

01. Intro
02. Amit ad az ég (Álmos búcsúja)
03. Dózsa rongyosa
04. Úri toborzó
05. Áldás
06. Világfa
07. Zivatar
08. Moldvageddon
09. Hamu és gyász
10. Futóbetyár
11. Fele zivatar

Véleményem szerint tényleg ez a legkiforrottabb, legkomplexebb albumuk, minden eddigit összevetve. Tökéletes összhangot találtak a metál és a folk között, a dalok szövegüket, dallamukat, témájukat tekintve is mesterien lettek megkomponálva. Nem bírom felfogni, hogy hogyan becsülheti le valaki ezt a minőségi, elképesztően fantáziadús zeneiséget, amit a Dalriada képvisel... Elismerem, hogy nem tetszhet mindenkinek minden, de mulatósmetálnak titulálni őket, vagy azt mondani a zenéjükre, hogy értéktelen vacak, ez azért erős... Ennek apropóján a zenekar úgy döntött, extraként nemcsak támogatói pólót, de "gyűlölőit" is legyártanak "Ürgebőrbe varrt parasztmetál" szlogennel... :D Ezt egyébként az Indexen, Hogyvolt blogon, meg még sokfelé publikáló Sixx fogalmazta meg a zenekarról még 2011-ben egy kicsit sem pozitív hangvételű kritikájában - amiben többek között úgy nyilatkozott a Dalriadáról, hogy ez a zenekar a "magyar rockpaletta legkínosabb ivadéka"... Ahhoz képest elég jól gurul a szekér nekik azóta is, nemcsak itthon, hanem külföldön is, de ezek szerint egyértelmű, hogy a mi ízlésünkkel van a baj. Mert azt amúgy nem lehet elismerni, hogy "oké, vannak érdemeik, biztosan megtalálják a saját táborukat, de nekem személy szerint nem jön be". Ettől a hozzáállástól egyenesen rosszul vagyok, hogy "ami NEKEM nem tetszik, az hóthalálosan biztos, hogy FOS". -.- Lehet egy negatív kritika hasznos is, amennyiben építő jellegű és nem az a feltett szándéka az írójának, hogy vérig sértse azt, akiről a kritika szól, és ha nem csak csípőből fikáz pusztán azért, mert nem zsánere az a műfaj, vagy zenekar, stb. amiről ír... A Dalriada viszont ezt a fogalmazványt nemhogy sértőnek találta volna, de annyira megtetszett nekik, hogy pólóra is nyomtatták. Jófejség! :)) 
Póló, Áldás CD vagy válogatásalbum + ajándék HammerWorld magazin rendelésére a zenekar hivatalos oldalán van lehetőség. 

Rátérve a dalokra: az intro nekem nem igazán tetszett, ebből mindenféle metált kispóroltak, így "jó ebédhez szól a nóta" érzésem volt tőle, amit nem biztos, hogy egy Dalriada-albumon szeretnék viszonthallani... :/ Nem is sokszor hallgattam ezt a track-et meg, többnyire kihagytam, és a 2. dallal kezdtem mindig. Számomra a Dalriada úgy kerek egész ha folk+metál. Ez van. 
Ezt követően viszont remek dalok sorakoztak a lemezen. Rögtön elsőként egy szöveges videóval a lemez hírnökeként megjelent "Amit ad az ég", amiben egy ősi rege elevenedik meg előttünk: a honfoglalásig a magyar törzseket vezető Álmos vezér legendája, aki aztán, bár elvezette népét Pannónia földjére, mégsem telepedett le velük az új földön (halála okát mindmáig találgatások övezik). Ezután jön egy szintén történelmi ihletésű dal, a "Dózsa rongyosa", ami a Dózsa-féle parasztfelkelésnek állít emléket. Azt nem tudom, hogy ez a kifejezés is történelmi-e, mármint, hogy "Dózsa rongyosa", mert erről nem találtam semmit, de ha nem, akkor ez is eléggé ötletes, ahogy maga a dal is, dallamilag is tetszetős, és a szöveg is remekül lett megírva. :)
Az "Úri toborzó" véleményem szerint ezt a történetet fűzi, gondolja tovább, az egyszerű, szegény parasztemberek nyomorúságos sorsát és az abból való kitörésüket mondja el. 7 perces a dal, de minden perce aranyat ér számomra: minden tekintetben egy hihetetlenül színes dalról van szó, olyan, mintha több dal lenne egybe gyúrva. Mestermunka.
Aztán el is érkezünk lassan a Moldvageddonhoz, ami nekem őszintén bevallva nem tetszett, akármennyire is szereti a zenekar is ezt a dalt, meg a rajongók nagy része... :/ Számomra erőltetett az egész + túl lett kicsit játszva a dolog.
A "Hamu és gyász" c. dal megírása során Ficzek András (a zenekar fő dalszerzője) saját emlékekből is merített. Ez a személyes hangvétel maximálisan érződik, kellő motiváció, érzések nélkül senki sem tud ilyet írni. Gyönyörű ez a dal, minden tekintetben; a szöveg pl. versként is simán megállná a helyét bárhol: . 

"Hiánya csendben, tétován fáj,
s míg szabad lelke otthont talál,
könnyeket sír a nyári eső,
és egy újabb dalra vár.

A szeretet elmúlt,
a szerelem elárulta.
Reszkető szava elfúlt,
szívét ezerszer elátkozta.
Nem segítettek könnyek,
nem használtak imát;
hamut és földet
kapart rá a világ."
(Hamu és gyász)

A "Futóbetyár" egyértelműen az egyik legnépiesebb, "legmagyarosabb" dal a lemezen, 01:35-től az a rész pl. iszonyúan ismerős, de nem tudok rájönni, hogy melyik népdalból van. Mindenesetre nagyon szeretem, számomra így néz ki egy igazi jó magyar folkmetál dal, átitatva a magyar népzene legjavával, némi hörgéssel körítve (a vége felé). :) Hagyományos népzenét amúgy sem szokás már hallgatni, akkor legalább már ilyen formában ápoljuk a hagyományokat... Én még elmondhatom, hogy ezeken nőttem fel, apum bizony gyakran citerázott + énekelt nekünk ezekből a dalokból. :)
Ezután jön a "Fele zivatar" Ficzek András énekes tolmácsolásában, ami a "Zivatar" akusztikus verziója (ebben pedig csak az énekesnőjüket, Binder Laurát hallhatjuk szólózni, valamint a refrének + főbb versék alkalmával a kórus is bekapcsolódik). A "Zivatar" refrénjéről ("Kérlek, Uram Istenem, könyörülj meg rajtunk....") ezzel a hangszereléssel és a kórus miatt is egyből az "István, a király" ugrott be, aminek a zenéit imádom. :)

Összességében ez a lemez méltó folytatása a Dalriada-diszkográfiának. Aki eddig nem szerette a zenéjüket, és azt, amit ők képviselnek, ezután sem válik majd rajongóvá. Aki viszont szerette az előző lemezeiket is, ezt is fogja, nyugodt szívvel tudom ajánlani. :)
Én mindenesetre erre a lemezükre is megadom a maxpontot.

A lemez legjobb dala: a lehetőségeim igencsak korlátozottak, mivel youtube-on csak a hivatalosan megosztott két dal található fenn (az "Amit ad az ég" és a "Dózsa rongyosa"), ezek közül pedig amelyik közelebb áll hozzám és amelyiket igazán sokszínű és remekül összehozott dalnak tartom, az a: 

Dalriada - Dózsa rongyosa

10/10