Zene füleimnek...

Avrilt már rég nem hallgattam, úgyhogy most egy kósza ötlet nyomán év végi lazítás gyanánt előszedtem tőle is egy albumot, mégpedig a 2011 márciusában megjelent "Goodbye Lullaby" címűt.
Avril anno, tinikoromban nagy kedvenc volt, már-már példakép (mint sok más tinilánynak), aztán valahogy "kiszerettem" belőle. Ennek valószínűleg az az oka, hogy kezdett egyre populárisabb zenét játszani, időközben én is felnőttem, és a zenei ízlésem egyre inkább kezdett különbözni attól a zenei iránytól, amiben Avril kezdett tevékenykedni.
Ez az album is már ennek a stílusnak a jegyében íródott, bár tény, hogy másabb, mint a "váltás" után készült "The Best Damn Thing" album, viszont így elöljáróban annyit elárulhatok már most, hogy nem sikerült túlzottan megfognia, szinte egyetlen dalnak sem a lemezről (bővebben majd lent)...
A lemezen közreműködők névsorát felsorolni sok lenne, viszont megemlítendő, hogy sokat hozzátett producerként a lemezhez Deryck Whibley, aki ekkor már csak Avril exférje volt (2004-től 2010-ig alkottak egy párt, és 4 év házasság után ért véget a kapcsolatuk, de továbbra is barátok maradtak).

Tracklist:

01. Black Star
02. What the Hell
03. Push
04. Wish You Were Here
05. Smile
06. Stop Standing There
07. I Love You
08. Everybody Hurts
09. Not Enough
10. 4 Real
11. Darlin
12. Remember When
13. Goodbye
14. Alice (hidden track)

Avril úgy nyilatkozott, hogy a lemez készültekor az volt az irányadó szempont, hogy a hangja és az ének kerüljön előtérbe a dalokban. Emellett a zongora és az akusztikus gitár nagyobb hangsúlyt kapott, mint az előzőleg kiadott lemezén. Úgy tudnám megfogalmazni, hogy most egy "elegánsabb", kifinomultabb albumot sikerült kiadnia, a korábbi vadulós-lázadós albumok helyett. Igazán bulizós pop/hip-hop határait súroló zene ezúttal csak kettő került a lemezre: a What the Hell és a Smile. A többinél tényleg az akusztikus vonal dominál, ami egyébként nagyon jót tesz az egész anyagnak. Ettől a hallgatóság egy nagyon kellemes, hangulatos, lazulós lemezt kap - erre meg olykor szükségünk is van. :)
Azért - valljuk be - a reklámok némelyike elég rendesen be tudja fészkelni magát az ember emlékezetébe, akaratlanul is: én még emlékszem Avril első parfümjének tévéreklámjára, aminek zenéje a "Black Star" volt (ami egyébként a parfüm neve is). Ez a dal erre a lemezre is felkerült - és valahogy azóta is ez a reklám ugrik be róla. :)
Az I Love You giccses is lehetne, ehelyett inkább egy aranyos dal, a szeretett lényhez, akit nem csak a kinézetéért, viselkedéséért stb. szeretünk, hanem úgy komletten, azért, amiért ő maga. :)
A 4 Real-t Avril egyedül írta és ő is készítette el a teljes dalt - na, ez a dal pl. nagyon tetszik, nem is értem, miért nem csak egyedül készíti a dalokat, lehet, hogy sokkal többet érne vele... 
Kiemelendő még a Darlin is. :) Igazi Avriles dal, amit egyébként az énekesnő még 15 éves korában megírt, és a dal azóta várt arra, hogy lemezre vigyék.
Az Alice-ről még külön említést kell tennem: ez a dal az "Alice Csodaországban" c. (egyébként egész jó) film betétdala volt.
A Wish You Were Here-ről pedig nem is tudom, mit írhatnék. :) Még valamelyik zenecsatornán hallottam először, és azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Szeretem ezt a dalt, jómagam is feldolgoztam, sokszor játszottam már, kellemes gitározható-énekelhető dal. Ám így meghallgatva a dalokat, esélyes az "album legjobbja" titulusra a Darlin is, viszont ami leginkább megfogott, az ez:

Avril Lavigne - 4 Real

Ez közel sem egy rossz album, viszont annyira középszerű, hogy ennél magasabb pontszámot nem tudok rá adni. Arra tökéletes, hogy mélázgatáshoz, láblógatáshoz feltegyük ezt a lemezt, és végigdúdolgassuk, de sajnos semmi egyebet nem ad: nincsenek rajta eget rengető slágerek, vagy olyan dalok, amik annyira megragadják az embert, hogy muszáj egymás után százszor lejátszani, mert annyira jó. 
Jó, jó, de nem az igazi...

Osztályzat: 10/7

Mára is tartogattam egy lemezajánlót. Mégpedig a Daughtry self-titled korongját - az egyetlen olyan nagylemezt tőlük, amiről még nem esett szó a blogon. Eddig. :)
Az amerikai Daughtry néven együtt zenélő "zenészek közössége" (élén az American Idol tehetségkutató 5. szériájának finalistájával, Chris Daughtry-val) 2006 november 21-én jelentette meg debütáló lemezét. Napjainkig (ezzel együtt) 4 stúdiókorongjuk jelent meg.
Érdekesség, hogy a lemezen hallható (egyébként nagyon jó) dal, a "Breakdown" Chris korábbi hard rock/alternatív metál csapatának, az Absent Element két dalából gyúródott össze: a "Conviction"-ből és a "Break Down"-ból, ami a ma már nem aktív csapat 2005-ben megjelent "Unprooted" albumán is megtalálható volt.
A tracklistről (mint az lenni szokott) néhány dal nagyobb figyelmet is kapott: az album első kislemezes dala az "It's Not Over" volt (egyben a csapat bemutatkozó dala is volt), a "There and Back Again"-t és a "Feels Like Tonight"-ot pedig a WWE is használta, 2007-ben.
Daughtry egyébként biztosra ment az első lemezük sikerét illetően, ugyanis két nagy nevet is meghívtak társszerzőnek/előadónak: a "What I Want"-ban Slash (ex- Guns N' Roses tag) hallható szóló- és ritmusgitározni, a "There and Back Again"-t pedig Chris és Brent Smith (a Shinedown frontembere) együtt írták, valamint Smith ritmusgitározik a dalban.
Ez a lemez egyébként leginkább Chris szólóprodukciójának tekinthető, néhány zenésszel kiegészülve; ekkor még nem volt egységes zenekar, csak ismert és kevésbé ismert zenészek tömörülése egy album erejéig.
Közreműködő előadók: Chris Daughtry (ének, ritmus- és szólógitár), Phil X (szóló- és ritmusgitár), Howard Benson (producer, billentyűk), Chris Lord-Alge (mixelés), Chris Chaney (basszus), Paul Bushnell (basszus), Josh Freese (dobok), Slash (szóló és ritmusgitár a "What I Want"-ban), Brent Smith (ritmusgitár a "There and Back Again"-ben).

Tracklist:

01. It's Not Over
02. Used To
03. Home
04. Over You
05. Crashed
06. Feels Like Tonight
07. What I Want (ft. Slash)
08. Breakdown
09. Gone
10. There and Back Again (ft. Brent Smith)
11. All These Lives
12. What About Now

Hogy finom legyek és nőies: Oh my God, he's so hot! *-* Úgy nagyjából ez össze is foglalja, amit Chrisről gondolok, vagyis hát elsősorban a hangjáról, amitől egész egyszerűen olvadozom. :) Az fix, hogy ha az én pasim lenne, reggeltől estig énekeltetném, vagy az a minimum, hogy beszéltetném, hogy egy pillanatra se kelljen nélkülöznöm a hangját. :DD Na jó, viccet félre: olyan szintű szexiség és dög van ennek a pasinak a hangszálaiban, ami ritkaságszámba megy. Bár nem ő az, akinek a zeneisége legközelebb esik hozzám, mégis hangilag totálisan ő a kedvenc. :) Ha az iTunes Deluxe Edition-t hallgatjátok, azon a kiadáson helyet kapott (egy halom videó mellett) 4 extra dal is: a Feels Like The First Time (ami egy Foreigner cover), valamint az It's Not Over live verziója, továbbá a Home és a What About Now akusztikus változata. Hát bakker, nem először hallom már élőben Christ, de az It's Not Over-t hallván ismét sikerült eltátanom a számat... o.O Képtelen vagyok elhinni, hogy hogyan képes valaki ilyen szinten stúdióminőségben tolni élőben... Minden hang a helyén, csodásan kivitelezve, profin megoldva a magas hangok, mindenféle elcsuklás, intonációs baki nélkül... A What About Now akusztikusa pedig annyira hangulatos lett, hogy muszáj szeretni. :))
Chris önkéntelen fényezése után pedig töredelmesen be kell vallanom, hogy számomra ez az album nem volt több, csupán csak átlagos. A tucatalbumok közül csak Chris hangja emeli ki a lemezt (szerencsére ez a későbbi albumaikra már változott, egyedibb lett az egész, minden tekintetben). Az is lehet, hogy velem volt a baj, de valahogy igazán nagy kedvencet nem sikerült találnom a lemez dalai között, és valamilyen tekintetben számomra kiemelkedő dal is kevés van. :/ Egyik ilyen a Breakdown: örülök, hogy megalkották, és felkerült erre az albumra, máskülönben esélyes, hogy az életben soha nem hallom (nem tervezem, hogy az Absent Element albumát is felvegyem a lemezes bakancslistámra). Az It's Not Over-t is megszerettem, ahogyan a zúzósabb There and Back Again-t, a Gone-t azért mert a refrénje veszélyes gyorsasággal befészkelte magát a fülembe, a What About Now pedig egy olyan dal, amit muszáj együtt énekelni Chris-szel, amikor csak meghallom.
Ami pedig szerintem a lemez legjobbja:

Daughtry - It's Not Over

Osztályzat: 10/7,5

Kezdésként: bár már csak utólag, de további nagyon boldog, békés karácsonyi ünnepeket kívánok mindenkinek, és szép, sikeres, egészségben és remek zenékben gazdag, fantasztikus új évet! :)
Már kezdett kicsit hiányérzetem lenni, már ami a blogolást illeti, úgyhogy itt vagyok ismét. :) Jó lenne még év végéig írni 5 albumról, hogy idén is szép kerek számunk legyen, igaz, így is 20-szal kevesebb lesz, mint tavaly, de hát ez van... :/
Nem tudom, ki hogy van vele, de nálam a karácsony igenis szent dolog, akkor nem durvulunk, nem vadulunk - zenei téren sem, így ilyenkor csak a dallamosabb fajta zene jöhet. Így esett a választásom a Kárpátia 2012-es albumára, mert ez eddig még kimaradt. Bár egyébként a dalok nagyon ismerősek, úgyhogy biztos, hogy nem most hallgattam először (gőzöm sincs, miért nem írtam én már erről hamarabb...).
Közreműködők: Petrás János (vokál, basszusgitár), Bäck Zoltán (ritmusgitár), Szijártó "Szupermen" Zsolt (szólógitár, vokál; ő az Akelából és az Omenből is ismerős lehet), Galántai Gábor (billentyűs hangszerek), Bankó Attila (dobok), Dörner György (vers), Bene Beáta (furulya), Szécsi Attila (hegedű), Egedy Piroska (cselló), Régert Ádám (tangóharmonika), Túrkevei Chorda Kórus (ének), Létai Máté (vokál), Pataki Gábor (vokál), Lovász Evelin (ének)

Tracklist: 

01. A haza minden előtt
02. Magyar ének
03. Testvérdal
04. Hajdúk
05. Egy rózsaszál szebben beszél
06. Honvéd induló
07. Rend a lelke mindennek
08. Gyermekáldás
09. Kuruc-labanc
10. Márciusi Pest
11. Zeng az erdő, zúg a táj
12. A kivéreztetett

Újat senkinek sem fogok azzal írni, hogy szeretem a Kárpátiát. :) Ez azóta így van, mióta cirka 7-8 évvel ezelőtt a legelső dalt meghallottam tőlük. És az a nagyon érdekes, hogy igazából ők azóta sem játszanak kevésbé jó zenét, hiába szinte évente adnak ki új lemezt. :)
Nekem ez is tetszett. Már rögtön a legelső dal telitalálat, egyik kedvencem az albumról (a dal elején egyébként egy részlet hangzik el Jókai Mór "A lőcsei fehér asszony" c. novellájából - írtam már párszor, de csak ismételni tudom magamat: számomra nagyon pozitív, és mindig úgy örülök neki, mikor valamilyen irodalmi utalás található egy-egy dalban. :) Szívügyem az irodalom, utálom, hogy ilyen kevesen olvasnak manapság, ezért pláne öröm, mikor valamilyen könyvből idéznek a zenében.)
Irodalmi vonatkozása van a legutolsó track-nek, "A kivéreztetett"-nek is. Ez egy vers megzenésített verziója: az eredetileg "Himnusz Cserepeskőért" c. verset Magyarosi Árpád, erdélyi magyar származású író, zenész alkotta 2001-ben. Az a Magyarosi Árpád, akit többedmagával (köztük Rózsa-Flores Eduardoval) Bolíviában kommandósok végeztek ki egy szállodában. 28 éves volt. Neki kívánt a Kárpátia ezzel a dallal emléket állítani. Hátborzongató... : a vers mintha előrevetítette volna költője 8 évvel későbbi halálát... Elolvastam ezzel kapcsolatban néhány, neten fellelhető cikket, és emiatt bármennyire szeretném is szeretni, csak borzadok ettől a daltól... Ilyenkor érzem azt, hogy mi bizony egy roppant kegyetlen világban élünk...
Ehhez kapcsolódva kell írnom a Gyermekáldás c. dalról, melyben a Kárpátia arra biztatja a magyarokat, hogy minél több gyereket szüljenek/szüljünk. Én meg erre azt tudom írni, hogy mégis ilyen világba szüljük hegyre-halomra a gyereket? Ahol ennyi kegyetlenség történik? Ahol a szülő még abban sem lehet biztos, hogy egyetlen gyereket is fel tud normálisan nevelni, komolyabb nélkülözés nélkül? Nem mondom, hogy nekem biztos, hogy nem lesz gyerekem (már ha rajtam múlik...), mert nyilván szeretnék én is, mert úgy család a család, ha gyerekek is vannak, de manapság azért igazán elgondolkodik az ember... Mindenen.
A lemezen helyet kapott még egy feldolgozás is, az "Egy rózsaszál szebben beszél". Eredetileg ezt a dalt Kacsóh Pongrác (zene) és Heltai Jenő (szöveg) szerezték, és a János vitéz c. daljátékra íródott. Ismertem már korábbról is ezt a dalt, viszont őszintén fogalmam sincs, hogy honnan (az biztos, hogy valamelyik feldolgozásból, mert jó néhány verzió készült belőle, számtalan előadó által). Szeretem ezt a dalt, a Kárpátia változata is tökéletesre sikerült, és vérbeli kárpátiásra.
A Márciusi Pest talán kicsit idegen a zenekartól: elég ha az intrót meghallgatjuk, a Kárpátiától kissé szokatlanok az ehhez hasonló riffek. Viszont, nekik ez is jól áll. :)
A 12 dal közül 5 olyan van, amit leginkább ki tudok emelni, mint legjobbakat: A haza minden előtt, Magyar ének, Hajdúk, Egy rózsaszál szebben beszél, Kuruc-labanc. Ismét csak nehéz ezek közül egyre rábökni, akkor legyen ez. Tény, hogy egysíkú kissé a dal, mert ugyanaz a dallam ismétlődik benne szakaszosan, mégis most ezt érzem a legjobbnak. Dallam és szöveg tekintetében is. 

Kárpátia - Magyar ének

Osztályzat: 10/8

Most egy olyan csapatról lesz szó, akiknek a zenéjével eddig még nem foglalkoztam. Még valamikor régebben került elém egy videójuk youtube-on, de nem hagyott bennem különösebb nyomot, ami miatt úgy éreztem volna, hogy nekem feltétlen meg kell ismernem a zenéjüket. Aztán pár hete nézegettem az idei lemez megjelenéseket, és láttam, hogy most nekik is jön új albumuk, így hát előszedtem egy korábbit, ismerkedés gyanánt...
A The Birthday Massacre (magyarra fordítva nevük jelentése: "a szülinapi mészárlás") egy hattagú kanadai banda. 1999-ben alakultak, akkor még Imagica néven; akkori nevüket Clive Barker "Imajica" c. fantasy regénye ihlette. Azóta is egyik ismeretőjegyük, hogy álneveket és nickneveket használnak a saját neveik helyett. A megalakulásuk ötlete Chibi (a csapat énekesnője) és Rainbow (a gitáros) fejéből pattant ki, amikor is ugyanarra a főiskolára kerültek, ugyanarra a szépművészeti ágra. A többi tag kettejük baráti köréből került a későbbi csapatba. Egy 2009-es nyilatkozatuk alapján a megalakulásukkal nem csupán a zene-komponálás volt a céljuk. Ők közölni akarnak, gondolatokat kifejezni - és nem is tartják magukat hagyományos profitorientált zenekarnak: anno is inkább csak barátok voltak, akik összeálltak egy kis zenélgetésre, amolyan természetes módon, nem pedig konkrét csapatalakítási céllal összeverbuvált emberek.
2002-től használják jelenlegi csapatnevüket: röviddel első nagylemezük megjelenése előtt döntöttek a névváltoztatás mellett, azért, hogy ne tévesszék össze őket egy azonos néven működő kaliforniai death metál csapattal (na igen, ezt a "The Birthday Massacre" nevet nem valószínű, hogy bármelyik más banda használná... :D).
Eddig 6 nagylemezt adtak ki, legutóbbi lemezüket, a Superstition-t idén novemberben jelentették meg.
A Pins And Needles a csapat negyedik stúdióalbuma.
Tagok a lemez idején: Chibi (szóló ének), Rainbow (gitár; szintetizátor és ütőshangszerek programozása, vokál), Michael Falcore (gitár; szintetizátor és ütőshangszerek programozása), O.E. (basszusgitár, vokál), Rhim (dobok), Owen (billentyűk)

Tracklist:

01. In the Dark
02. Always
03. Pale
04. Control
05. Shallow Grave
06. Sideways
07. Midnight
08. Pins and Needles
09. Two Hearts
10. Sleepwalking
11. Secret

A The Birthday Massacre zenéje enyhén szólva is bekategorizálhatatlan. Legtöbbször gótikus rock (gothic rock) zenekarként emlegetik őket, de simán van rokonság az elektronikus rockkal, a synthpoppal és synthrockkal is. Hozzám igazából egyik műfaj sem áll valami közel... :/ Talán ebből adódóan sem sikerült a csapatnak különösebben megnyernie engem. Súlyos szó, de én komolytalannak tartom a zenéjüket (ehhez hozzájárul Chibi kislányos imázsa, hangja is, ami nem egyeztethető össze a kemény rockkal, ahogyan a synthpopra jellemző elektronikus alap sem). Aztán ha elkezdjük dalról dalra hallgatni a lemezt, kiderül, hogy épp ez az, ami olyan bizarr az egész bandában: teljesen komolytalannak állítják be ezt az egészet, amit ők csinálnak, holott ez véresen komoly (ahogy a nevük is mutatja: szülinap van, öröm é' bódottá, csak kicsit véresen...). 
Így, túl az első lemezen, amit hallottam tőlük, még nem igazán tudom őket hová tenni - talán mire a diszkográfiájuk végére érek, bennem is megérik, hogy hogyan is viszonyulok hozzájuk. Egyelőre csak annyit, hogy furának fura (konkrétan Madonna hangja/zenéje jutott eszembe többször is a lemez dalainak hallatán: pl. a Shallow Grave, úgy álle totál Madonnás...), ettől eltekintve voltak nagyon kellemes pillanatok is, mint pl. a Sideways nyitóriffje, ami már a lemez első hallgatásakor is szöget ütött a fejembe, és aztán ez lett az egyik "legkedvencebb" dalom is a lemezről. A Sleepwalking is nagyon tetszetős, dallamilag a refrént nagyon megszerettem. :) A Secret egy hozzájuk viszonyítva eléggé lassú dal, talán már-már kicsit vontatott is: mintha direkt zabolázni próbálnák az iramot (és ez is eléggé Madonnás, már ami a verséket illeti), de minden esetleges hibájával együtt a lemez egyik legjobbja, és tökéletes záróakkordja a lemeznek. 
Amiről pedig még nem esett szó, holott a legnagyobb kedvencem lett a lemezről, az bizony egyben az általam legjobbnak titulált dal a lemezről. :) Megmagyarázni nem nagyon tudnám, hogy mi az, amit megszerettem benne, de ebben úgy minden benne van, amit (legalábbis jelen pillanatban szerintem) a The Birthday Massacre képvisel
(és én itt jegyezném meg, hogy meghallgattam ennek a dalnak a live-verzióját is, és szörnyű... De tényleg... o.O Így hát azt kell mondjam, a TBM egy tipikus stúdióbanda, élőben énekhangot tekintve nem tudják hozni a szintet, viszont stúdióminőségben jók.) :

The Birthday Massacre - Control

Nem azért pontoztam le ennyir, mert rossznak tartom őket, hanem egyszerűen csak hallanom kell még a többi lemezüket is... Egyelőre csak annyit mondhatok, hogy ha valaki valami igazán dallamos, ugyanakkor pörgős zenére vágyik, ezzel az albummal nem lőhet mellé.

Osztályzat: 10/7,5

Az Amaranthe új lemeze kapcsán nemrég beígértem egy ajánlót erről a 2013-as nagylemezükről, amivel ezidáig adós voltam. Úgyhogy nem is szaporítom tovább a szót, vágjunk bele! :)
A The Nexus a svéd/dán melodic death/power metál csapat második nagylemeze, 2013. márciusában jelent meg (változó dátumokban: Japánban már 13.-án, míg az USA-ban csak 26.án). A lemez tökéletes folytatása az Amaranthe self-titled bemutatkozó lemezének, ugyanakkor a csapat kreativitása minden korlátot átszakított: sokkal nagyobb a zenei kontraszt, nagyobb az ellentmondás a zenéjükbe belekevert különböző műfajok között. A kérdés csak az: ez így működhet?
Az Amaranthe tagjai a lemez idején: Elize Ryd (női vokál), Jake E. Lundberg (clean férfi vokál), Andreas Solveström (harsh vokál), Olof Mörck (gitár és billentyűk), Johan Andreassen (basszusgitár), Morten Løwe Sørensen (dobok). Azóta történt egy változás a tagokat illetően: 2013 októberében a harsh vokálos Solveström elhagyta a csapatot. A helyére Henrik Englund érkezett - a zenekar idén megjelent lemezén, a Massive Addictive-on már őt hallhatjuk.

Tracklist:

01. Afterlife
02. Invincible
03. The Nexus
04. Theory of Everything
05. Stardust
06. Burn with Me
07. Mechanical Illusion
08. Razorblade
09. Future on Hold
10. Electroheart
11. Transhuman
12. Infinity

Nem tudom hová tenni ezt a korongot. Tetszett is, meg nem is. Imádom a harsh vokál részeket benne, Solveström atom jó (és kár, hogy kiszállt... :/ Meglátjuk Englunddal milyen lesz a csapat - eddig még csak 1 dalt hallottam az új albumról, úgyhogy az alapján még nem mondék konkrét véleményt...). Elize hangját továbbra is nagyon szeretem, és kétségkívül ő az egyik legtehetségesebb metál-énekesnő. Aztán persze itt van még férfi vokál fronton Lundberg, akinek bár a hangja számomra igazából semmi extra, viszont így hárman igazán ütős elegyet alkotnak: szuper ötlet volt ez a felállás.
A zene az, amivel gondjaim vannak. Elég ha kajákra gondolunk: hiába finom az eper, a káposzta meg a tej, mégis, ha ezeket összemixeljük, nem biztos, hogy együtt is finom lesz... Ugyanígy vagyok ezzel a lemezzel. Számomra ez túlzottan elektronikusra és dallamosra sikerült. A Razorblade-től egyenesen rosszul vagyok: a refrénje vlmi borzalom, mi ez a diszkós-mulatós zene? Az Electroheart-ot szintén nem tudta bevenni a gyomrom... Nem baj, sőt jó, mikor a dallam és a metálzene találkozik, kifejezetten szeretem, ezt viszont már túlzásnak érzem...
Rá is térnék a kedvenc dalra... Igazából 2 dal jöhetett számításba: a Theory of Everything és a Mechanical Illusion. Amelyik pedig e kettő közül leginkább megfogott, az ez; itt ugyan főleg a harsh vokál kap kitüntetett figyelmet, de ez jól is van így, nagyon el lett találva minden ebben a dalban (míg az előbb említett másik dal esetén a verse-rész nagyon jól indul, sőt, még a bridge is, a refrén viszont nem igazán lett kedvenc...)

Amaranthe - Mechanical Illusion

Osztályzat: 10/8