Zene füleimnek...

Másfél éve találkoztam először a FFDP zenéjével, és első hallásra beleszerettem ebbe, amit ez az 5 srác csinál. Azóta elkezdtem sorra venni az eddig megjelent összes lemezüket, és ez az utolsó olyan, amit még nem sikerült kiveséznem a blogomon. Na, majd most! :)
A The Way of the Fist 2007 júliusában jelent meg, a zenekar bemutatkozó albumaként (soha rosszabb bemutatkozást egyetlen zenekarnak sem!). 
2008 májusában újra kiadták a lemezt, 3 bónusz dallal megtoldva: Never Enough, Stranger Than Fiction, és a The Bleeding akusztikus változata.
Ezt a három dalt a csapat honlapjáról is le lehetett tölteni azoknak, akik rendelkeztek egy eredeti példánnyal a korábban kiadott korongból.
Az album sikerességét mutatja, hogy 2010-ben újabb kiadást élt meg, "Iron Fist Edition" alcímmel, ami az eredeti, 3 bonusszal kibővített cd mellett sok-sok extrát is tartalmazott: egy dokumentumfilm-dvd-t, zenei videókat, egy 11 dalból álló bonus cd-t (tele coverekkel, élő, demo és instrumentális FFDP-dalokkal), kártyajátékot, egy exkluzív posztert és naptárat.
A lemezen közreműködő tagok: Ivan L. Moody (szóló és harsh vokál), Zoltan Bathory (gitár), Darrell Roberts (gitár a "White Knuckles" c. trackben), Matt Snell (basszus, háttérvokál), Jeremy Spencer (dob). Vendégzenész: Uros Raskovski (gitár a "The Bleeding" c. trackben). 

Tracklist:

01. Ashes
02. The Way of the Fist
03. Salvation
04. The Bleeding
05. A Place to Die
06. The Devil's Own
07. White Knuckles
08. Can't Heal You
09. Death Before Dishonor
10. Meet the Monster
11. Never Enough [Iron Fist Edition CD1 Bonus Track]
12. Stranger than Fiction [Iron Fist Edition CD1 Bonus Track]
13. The Bleeding (acoustic) [Iron Fist Edition CD1 Bonus Track]

Egyszerűen nem tudok belekötni ebbe a cd-be. Nem mintha annyira akarnék, mert már bizonyítottak a későbbi lemezeiken is (vagy blogolási szempontból korábbiakon), hogy ők bizony megérdemlik a figyelmet, és nagyon értenek ahhoz, amit csinálnak. 
Ez a lemezük meg végképp támadhatatlan. Egyrészt ugye a gitártémák és -szólók hibátlanul megkomponáltak, abszolút kedvenc ebből a szempontból az "A Place to Die", a "White Knuckles", a "Death Before Dishonor" (az elején lévő szóló a régi klasszikus metálbandákat idézi - szuper kezdés!) és a "The Bleeding" elején úgy 0:25-től 0:35-ig. Ez a gitár-rész az akusztikus verzióban még erőteljesebb, totál libabőr, és igazából az akusztik-dal úgy teljes egészében is! *-* A scream-részeket nagyon jól hozza Moody, ahogyan az ének is teljesen rendben van (ezt a kettősséget mindig is imádtam a FFDP-nál, és emiatt egyenesen zseninek tartom Moody-t, hogy ilyen színvonalon tud mindkét fronton helyt állni - mi tagadás, ő az egyik legnagyobb kedvencem a frontemberek terén). Kedvenc ének-részem a "Can't Heal You" verse és bridge része és a "The Bleeding" egésze. A refrének kellően húznak, nem kell sokszor meghallgatni, hogy a dallama teljesen rögzüljön. Aminek a refrénje leginkább megfogott az a "The Devil's Own", nem is tudom, hány napig csak ezt az egy refrént dúdolgattam, énekeltem magamban kb. mindenhol... :D
Amit pedig kedvencként kiemelek, az az a dal, amit 3 verzióban is elkészítettek: eredeti, akusztikus és screamless (utóbbi sajnos nem került fel erre a cd-re) - nem ok nélkül, mert én is úgy gondolom, hogy ez az album legjobbja, és vitathatatlanul a FFDP egyik legjobb dala: 

Five Finger Death Punch - The Bleeding

Lenyűgöző debütlemez egy (enyhén szólva) nem hétköznapi csapattól. Csak azt sajnálom, hogy a későbbi lemezeik nem fogtak meg ennyire... :( Toronymagasan eddig ez a kedvencem tőlük.

Osztályzat: 10/10

Vártam az új Depresszió-albumot is, mint ex-rajongó (tiniként odáig meg vissza voltam értük...). Aztán kiderült, hogy tulajdonképpen ez az album sem fog különösebben semmin sem változtatni. Hozzák a szokott szintet, nem hazudtolják meg önmagukat, de én ezt már a mai zenei világban, ennyi és ilyen felhozatal mellett már nagyon kevésnek érzem...
Az ő esetükben is átugorhatjuk a szokásos köröket, hogy ki mikor kivel miért hogyan (mármint a megalakulásukra értve...), és jöjjön inkább az októberben megjelent lemez számlistája!
A csapat tagjai: Halász Ferenc (ének, gitár), Hartmann Ádám (gitár), Nagy Dávid (dob), Kovács Zoltán (basszusgitár), Pálffy 'Soda' Miklós (sampler, billentyűsök) 

"A hibás génem kutattam,
Ha eltérést mutattam,
De az minden ember része,
A kérdés: Felismerni kész-e?"
(Aki nem vagyok)

Tracklist:

01. Intro
02. A folyamat zajlik
03. A legjobb ellenfél
04. Úgy szeretnék
05. Emeld fel
06. A víz alatt
07. Kettőből egy
08. A döntés
09. Mocsok és hús
10. Aki nem vagyok
11. Védem az igazam

Jól átgondoltam, hogy mit fogok én erről a lemezről tulajdonképpen írni, ajánlom-e egyáltalán, vagy inkább nem...? De nem jutottam konkrét elhatározásra, mert nagy a kettősség bennem az album kapcsán... :/ A zenére igazából panasz nem lehet, mert veszettül jól szól az egész, a gitár- és a dobtémák egyaránt pazarok (a 3.track elejét pl. imádom - na jó, nem csak az elejét... :D). A szöveg viszont már hagy némi kívánnivalót maga után - főleg a refréneket nem érzem elég erősnek (na, ezeket dallamilag sem...). Helyenként igen ám csak sablonosak a szövegek, és kb. minden dalukban van legalább egy olyan pillanat, amikor megfordul a fejemben, hogy ez annyira ismerős, tuti hallottam már tőlük ezt. És én úgy gondolom, ez a lemez legnagyobb gyengesége is... 

"Félig üres, vagy félig tele:
A döntés tiéd, élj hát vele!"
(A döntés)

Vannak viszont nagyon jó pillanatai is a korongnak. Az egyik ilyen a "Kettőből egy". Igen, ez is sablonos, meg olyan szokásos Depis-lírikus, de én örülök, hogy minden albumukra kerül egy-egy ilyen szerelmetes dal, és ennek még a sablonosságot is megbocsátom :) - már csak azért is, mert szerintem eléggé kevés, mikor egy ilyen kaliberű rockzenekar előveszi a zenéjében a szerelem témáját (mintha egyébként rock/metálszerető ember számára ismeretlen lenne a szerelem, mint olyan, és a kettő kizárná egymást...). Mellesleg aranyos, ahogy Feri azt a szót mondja, hogy "tőled" ("tölled" :) ).

"...Amikor egymásban elveszünk
Kettőből egy leszünk.
Te vagy a szél a szárnyaimnak,
A fény az árnyaimnak..."
(Kettőből egy)

Az érződik, hogy az előző, 3 éve megjelent lemezük valóban Vízválasztó volt némely tekintetben (azon éreztem hosszú idő után végre ismét, hogy igen, vannak olyan dalaik, amikre azt mondhatom, hogy megmozgatott bennem valamit, és találtam igazán nagy kedvenceket: a "Jön a reggel" pl. ilyen volt, ahogyan az "Ellensúly" is). Valamelyest azt is tudták bizonyítani az új albumon, hogy Tiszta erőből, apait-anyait beleadva dolgoztak a lemezen (ez azért elég erőteljesen érződik az alapon, mert abban, én úgy gondolom, nagyot léptek előre az előző lemezeikhez képest Az ébredés útján, sikerült felrázniuk magukat még inkább), hogy minél jobban sikerüljön az új anyag, bár talán az Egyensúlyra jobban kellene vigyázni, hogy ne csak a zenei alap legyen kifogástalan, hanem a dalok szövegei is még tartalmasabbak, még ütősebbek legyenek (feltéve, ha - kis túlzással - Egy életen át ezt szeretnék még csinálni...). Most még mindenesetre A folyamat zajlik..., és Amíg tart, mi várjunk türelemmel, és reménykedjünk, hogy legközelebb valami igazán átütővel fog jelentkezni a csapat.

"Én most eldobom a gondomat
Nem zárhat be egy gondolat
Kell minden boldog pillanat
Nem tarthat a súly a víz alatt!"
(A víz alatt)

A - véleményem szerinti - legjobb dal kiválasztásánál most kivételesen határozott elképzelésem volt. Bár a lemez egyik legjobb, legfülbemászóbb intrója az "Úgy szeretnék"-nek van (és amúgy is egy nagyon jó kis dal ez), és a címadó dallal is ugyanez a helyzet, mégsem ezeket fogom linkelni. Az én személyes kedvencem ez - elsősorban az alap miatt, és mert baromira bejön ez a "pattogó" ének a versé-ben, szemben a lemez többi dalával, ahol kifejezetten el vannak nyújtva a hangok. Ezt viszont tényleg nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek! :)

Mint írtam, érzek fejlődést a Vízválasztóhoz képest, de ez még nem akkora, hogy elegendő legyen a 9 ponthoz, mert bár mindegyik dalt szívesen hallgatom a lemezről, és sok az olyan, amiben egy-egy részlet megfogott (jelölgettem is szorgosan a számlistán), mégis keveslem az igazán kedvencnek nevezhető dalokat. :/ Úgyhogy ez még mindig csak 8 és fél, de az atombiztosan!

Osztályzat: 10/8,5

Hazudnék, ha azt írnám, hogy laza 1 hónapon vagyok túl... :/ Minden rosszból kijutott, és most rohadtul hiányzik az életemből egy pause-gomb... Amit csak megnyomnék, és megállna a világ, az idő, kellően jutna időm mindenre... Legfőképp jóóól kipihenni magam, és aztán foglalkozni minden olyannal, amire az utóbbi időben nem volt érkezésem. Mint pl. a blogolás (nem csak ez, a többi blogom is félben van...). Felhagyni vele semmiképp sem szeretnék, mert már eddig is annyi időt, energiát, lelkesedést fektettem a blog vezetésébe... Meg hát végső soron, a blogolás jó dolog. :) Úgyhogy most kutyafuttában jön is egy újabb albumajánló, mégpedig a legújabb, nemrég megjelent Tankcsapda-lemezről. :)
Túl sok mondanivalóm magáról a csapatról nincs, hisz a korábbi ajánlóknál már mindent leírtam róluk, és a csapat megalakulásáról, úgyhogy ezt most át is ugorhatjuk, és jöjjön inkább a számlista! :)
A zenekar tagjai: Lukács László (ének, basszusgitár), Fejes Tamás (dobok), Sidlovics Gábor "Sidi" (gitár)

Tracklist:

01. A zene betemet
02. Semmi pánik
03. Egyedül a világ ellen
04. Koponyák és csontvázak
05. Olyan mint rég
06. Vörös rúzs
07. Ez egy ilyen nap
08. Térdre borulnak a gyengék
09. Köpök rátok
10. Lélekhangokból
11. Sállállállá (Csak bennem bízz)

"Képviselőnek hívnak, de én
Nem viselem el a képed..."
(Olyan mint rég) 

A helyzet az, hogy elég sok pocskondiázó kommentet/bejegyzést olvastam itt-ott, amiben azon keseregnek a rajongók, hogy mennyire Csapdához méltatlan lett az új lemez... Szerintem ez rohadtul nincs így, sőt, nálam most érték el pályájuk csúcsát, most alkottak olyat, amire azt mondtam, hogy az első hangtól az utolsóig, az első betűtől az utolsóig imádtam! Nyilván ők se fognak arról és úgy zenélni, mint ezelőtt 20 évvel... Ha így lenne, valljuk be, rég meguntuk volna már a TCS zenéjét... Szerintem igazán pozitív, hogy mernek újítani, nyitni újabb témák felé, variálni a zeneiségükön - a lényeg végül is úgysem változik, attól ők még ugyanazok maradnak: odamondogatós, "ami a szívemen, a számon"-banda, akikben örökké ott bujkál a lázadó. Én személy szerint mióta megértem a zenéjükre (mert igenis meg kell rá érni, hogy az ember értse, amit közölni szeretnének... Nemcsak "rázom a fejem és rajongok, mert más is azt csinálja, és ez menő..."), azóta folyamatosan nyomon követem a lemezeiket, és azóta nincs olyan albumuk, amire azt mondanám, hogy "na ez pocsék". Egyszerűen nem tudnak nekem nem tetszőt alkotni. :D (A korai zenéikre én azt mondanám, hogy még kiforratlanok voltak, és azok - őszintén bevallva - nem is állnak hozzám közel...)

"Vörös rúzs, dögös hús, ha
Neked ennyi kell:
Amíg élsz, én szeretlek, és
Nem engedlek innen el!"
(Vörös rúzs)

Az új lemez is első hallásra meggyőzött, és talán elmondhatjuk, hogy ez az utóbbi idők egyik legmetálosabbra sikeredett munkájuk: pl. az Ektomorf-ból ismert Farkas Zoltán "Zotya" vendégvokálosként működik közre a "Koponyák és csontvázak" c. trackben, ami a legkeményebb, legsötétebb, legnegatívabb, leghatásosabb dal az egész lemezen, látomásos, súlyos mondanivalóval - viszont ennek ellenére, vagy épp ezért kétségkívül az egyik legnagyobb kedvencem, és nem csak a TCS számai közül...

"Ez most egy ilyen nap, szürkébb már nem lehet,
Ez most egy ilyen nap, az égen a fellegek
Kergetik egymást, én meg állok itt csak szótlanul,
Várom, hogy jobb lesz, és a vihar majd elvonul.
Ez most egy ilyen nap, kinézek az ablakon:
Gyerekek játszanak, én meg várom, hogy az alkalom
Szüljön egy tolvajt már, az sem érdekel, ha
Elrabol mindent, csak téged ne lopjon el."
(Ez egy ilyen nap)

Nem is tudom hirtelenjében, hogy melyik dalukat emeljem ki a sok kedvenc közül... :D Az emberiséget és a rendszert kritizáló dalok közül legnagyobb kedvencem az előbb már említett "Koponyák és csontvázak", és az "Olyan mint rég". Akadnak érzelmesebb dalok is, abszolút kedvenc a "Lélekhangokból" (mikor a verse-részt meghallottam, már egyből tudtam, hogy bizony ebből is kedvenc lesz :) ), és a "Vörös rúzs" (ez egyértelműen a "Szextárgy"-ra hajaz...). Van egy különösképpen beszólogatós is, a "Köpök rátok": ezt üzenik Laciék mindazoknak, akik szerint ők eladták magukat, hogy már nem a saját arcukat mutatják. Szerintem elég ütősre sikerült; egyébként ez volt a lemezről az első dal, ami napvilágot látott, szóval kellően sokszor lejátszottam már... :D

"Lassan mindenki jobban tud már nálam mindent rólam, hogy
A lelkem az ördögé lett és hogy a régi énem hol van;
Lassan mindenki jobban tud már rólam mindent nálam, én
Köpök rátok, nesztek, itt van a véres nyálam!
Mennyi nyomorult patkány, mennyi szánalmas féreg!
A sötétben haldokoltok közben én a Fényben élek!
Mennyi szánalmas patkány várja végre a vérem végét;
Ne akarj velem háborút, inkább őrizd meg a békét!"
(Köpök rátok)

Ééés persze erre a lemezre is került egy lassúbb, határozottan rádióbarát dal, az "Ez egy ilyen nap", ami először nem igazán tetszett, de pár hallgatás után már ezt is megszerettem. :)
Mint írtam, nem könnyű a döntés, mert nagyon sok a kedvenc, szinte mindegyiket ki is jelöltem a számlistán (szívem szerint mindegyik piros lenne, de próbáltam csak azokra szorítkozni, amik tényleg nagyon...). De végül mégiscsak emellett döntöttem (aztán, mint kiderült, mást nem is tudnék linkelni, mert youtube-on csak ez az egyetlen dal van fent az új lemezről... :D). Ezen kívül pedig kötelezően meghallgatandó a 4. track! (És nagyon ajánlott az 5., 7. és 10.! Igazából mindegyik dal más és más, és ez az, amiért én nagyon megszerettem ezt a lemezt, és amiért képtelen vagyok megunni. Annyiféle aspektusból közelítettek a zenéhez, és a végeredmény mégis vérbeli Csapdás mindegyik track esetén! :) )

Tankcsapda - Köpök rátok

Osztályzat: 10/10

Mióta megismertem és megszerettem az Eluveitie zenéjét, azóta mindig mérhetetlen izgalommal várom az új lemezeiket, hogy vajon hogy sikerültek az új dalok. Részben azért, mert nagyon tehetségeseknek tartom őket, és kár lenne, ha ők is elindulnának a hanyatlás lejtőjén - számtalan, valaha kedvenc bandámhoz hasonlóan... :/
Itt viszont erről szó sincs, az Eluveitie ezúttal is kitett magáért! :)
És most aztán főleg nagyon pipa vagyok, hogy ennyire gyér az angol nyelvtudásom (hogy a gaelről már ne is beszéljek :P). Kíváncsi lennék, hogy egészen pontosan miről szólnak a dalok, az ugyanis biztos, hogy a kelta mitológiával foglalkoznak (a csapat énekese és fő dalszerzője, Chrigel ennek érdekében egyébként a témában jártas tudósokkal, egyetemi professzorokkal is felvette a kapcsolatot, és azokat az ismereteket, amiben bizonytalan volt, velük egyeztette).
A borítót szintén Chrigel tervezte, mégpedig úgy, hogy az a lemez dalaihoz a legteljesebb mértékben passzoljon. A képen látható motívum ugyanis Sucellos szobrának egy részlete (Sucellos vagy Sucellus az ősi kelta vallás egyik nagy alakja, a mezőgazdaság, az erdők és az alkoholtartalmú italok istene a galloknál). Ezt a szobrot Franciaországban találták, római eredetű, és hajdani tulajdonosai valószínűleg házi oltárként használhatták (a szobor a baltimore-i Walters Art Museum-ban van kiállítva). A szobor képe ITT tekinthető meg.
A csapatot tekintve történt tagcsere is az Eluveitie soraiban az előző lemezük óta: tavaly év végén a hegedűn játszó Meri Tadic-ot Nicole Ansperger váltotta, ami jelentős változás, Meri ugyanis nem kevesebb, mint 10 évig, szinte a kezdetektől tagja volt a zenekarnak.
Tagok a lemez készültekor: Anna Murphy (vokál, tekerőlant); Chrigel Glanzmann (harsh vokál, sípok, hárfa, mandolin, fafúvósok); Rafael Salzmann (szólógitár); Ivo Henzi (ritmusgitár); Kay Brem (basszusgitár); Merlin Sutter (dob); Meri Tadic (hegedű), Nicole Ansperger (hegedű); Patrick "Päde" Kistler (duda, síp)

Tracklist:

01. Origins
02. The Nameless
03. From Darkness
04. Celtos
05. Virunus
06. Nothing
07. The Call of the Mountains
08. Sucellos
09. Inception
10. Vianna
11. The Silver Sister
12. King
13. The Day of Strife
14. Ogmios
15. Carry the Torch
16. Eternity

Nagyon megörültem, mikor pár hónapja a "The Call of the Mountains"-nel promózták a készülő új albumukat - én ugyanis irtóra hegymániás vagyok, és gyakran előfordult, hogy mikor hegyekben kirándultunk, akkor utazott velem az Eluveitie zenéje is, ami adott egy plusz töltetet az egész környezetnek. :) Szóval nálam telitalálat volt ez a dal, arról nem is beszélve, hogy különösen tetszett, hogy Anna több nyelven énekel a dalban (szemben a dal album-verziójával, ami már csak kizárólag angol nyelvű... Ezt mondjuk sajnálom... :/ A többnyelvű jobban bejött...).
Egyébként a lemez teljes egészében olyan, mint egy látomásos, filmszerű történet; az Origins-ben és az Eternity-ben felcsendülő dallam keretet alkot, az album "theme"-dalának is mondhatnám (ha már filmet emlegettem az előbb...). Aztán a The Nameless egyből egy erős nyitás, ami az introban megismert dallamot viszi tovább, a szöveg pedig a "miatyánk" átirata. A From Darkness kezdődallamát egész egyszerűen imádom, és bár egy ilyen dalkezdés után jobbra számítottam, a végére egész jó dal kerekedett belőle, sőt, igazából a lemez egyik legjobbjának tartom ezt a tracket. Ahogy a következő dal, a Celtos is eléggé szívem csücske lett, és nem csak azért, mert itt belép vokál-fronton Anna is végre, hanem egyrészt nagyon tetszik ez a bontott ütem, amit a verse-résznél alkalmaznak, másrészt meg mert a refrént leszámítva (ami angolul van) ez egy gall nyelven íródott daluk - kifejezetten szeretem, mikor mellőzik az angolt. Igaz, így még inkább nem értek belőle semmit, de az Eluveitie az a csapat, akik esetében ez csöppet sem zavar. :) A gall nyelv különlegessége és a zene szépsége olyan elegyet alkot, ami a szavak érthetősége nélkül is megvesz kilóra. 
Átugorva néhány dalt a Viannát feltétlenül meg kell még említenem - sokakkal ellentétben én örülök, hogy Anna is vokálozik az albumon, ők így jelentik az Eluveitie-t. Ha csak Chrigel vokálozna, hiába a változatos és különleges alap, unalmas lenne az egész... :/ Az ő zenéjük pláne megköveteli a női vokált is.
A The Silver Sisterről túl sokat nem is írnék - ez az egyik legnegatívabb hangzású, legagresszívabb dal a lemezen (és ezt még a viszonylag nyugisabb refrénje sem igen tudja feloldani). Ezt követi a "King", ami egy újabb kedvenc, bár a kezdése ellenére sem vidámabb, mégis valahogy jobban megnyert magának. Amiről pedig még szót ejtenék, az a Carry the Torch, ismét egy gall nyelvű dal, rengeteg "rrrr" betűvel (amit Chrigel ki is hangsúlyoz, ez is ad egyfajta pluszt a dalnak). :) Mindenesetre ezt is megszerrrrrrettem. Aztán pedig felcsendül az Eternity, és a lemez elején megismert dallam jelzi, hogy itt a vége... (Az jutott most eszembe, hogy nem is tudom, hogy-hogy nem gondolt még arra az Eluveitie, hogy olyan lemezt készítsenek, amiben egy bizonyos dallam minden egyes dalban ismétlődne valamilyen formában: más hangszerelésben, hangnemben vagy ritmusban. Szerintem érdekes lenne, és biztos vagyok benne, hogy ha valaki, hát ők teljes profizmussal kiviteleznék ezt.)
Összegezve: a lemez hangulata most is megragadott, már hiányzott is kicsit, és szeretem, hogy az Eluveitie-tól minden egyes albummal kapunk valami újat, ami mégsem sokban tér el a régitől - ennek nagy mestere a csapat.
Vannak lemezek, amiket egynél többször kell meghallgatni ahhoz, hogy igazán elérjenek hozzánk, megértsük és megtaláljuk bennük az igazán szerethető dolgokat. Ez a lemez épp ilyen. Nem lehet lerendezni 1 hallgatással. Én spec. az augusztusi megjelenése óta időről időre elővettem, és minden hallgatással egyre több kedvencet találtam rajta. Ennek hála most eléggé bajban is vagyok a legjobb dal kiválasztásánál... :D Amiről kapásból eldöntöttem, hogy bár szeretem, de nem ezt fogom kiemelni, az a The Call of the Mountains. Tény, hogy ez az album legrádióbarátabb dala, és akik alapból nem szeretik az üvöltözős metálzenét, náluk nyerő lehet - attól függetlenül is, hogy az Eluveitie többi dalát nem szeretik. A Vienna detto. Bár ezen azért elgondolkodtam... De aztán lapoztam, mert úgy érzem, ennél is van jobb. Maradt 4 kedvencem: a From Darkness, a Celtos, a King és a Carry the Torch. És mivel négyet nem linkelhetek, így legyen ez:

Eluveitie - Celtos

Számomra nem tökéletes a lemez, de nagyon-nagyon közel áll hozzá. Maximális pontot csak azért nem kapott, mert a kedvenc lemezemnek nem engedhetem meg, hogy legyen rajta olyan dal, amit meghallva inkább továbbléptetem a lejátszót (nem azért, mert rossz, hanem mert különösebben nem fog meg, és nem érzek rá késztetést, hogy végighallgassam). Itt viszont sajnos ilyen is volt...

Osztályzat: 10/9

Kicsit (na jó, nagyon...) zűrösek voltak az elmúlt heteim, és se időm, se energiám nem volt, hogy nekiüljek egy épkézláb album-ajánlónak. Most viszont (szánom-bánom, de több mint 1 hónap kihagyás után...) visszatértem, és a keresztény rock + női vokál rajongóinak mindenképpen megérte a várakozás, mivel ezzel a bejegyzéssel most nekik fogok kedvezni. :)
A The Letter Black neve sokaknak ismeretlen lehet, és ez nem is csoda, mivel itthon nem igazán ismertek (a médiában pl. egyszer sem találkoztam a nevükkel, a youtube-on bukkantam rájuk, böngészés közben, tök véletlenül), és világszerte sem szentelnek kiemelkedő figyelmet a zenéjüknek - számomra érthetetlen okokból, pedig ez bizony egy nagyon jó kis csapat, akiknek pár hét leforgása alatt eléggé hozzám nőtt a zenéjük.
Jelenlegi tagjai: Sarah Anthony (vokál), Mark Anthony (vokál, gitár), Matt Beal (basszusgitár), Justin Brown (dobok). A Skillet-hez hasonlóan a zenekar tagjai között akad egy házaspár is, Sarah és Mark - nem véletlen a vezetéknevük egyezése. :)
A zenekar Breaking The Silence néven kezdte a zenélést 2006-ban, egy pennsylvaniai templomban, dicsőítő csoportként - akkor még csak Sarah és férje, Mark alkották a formációt, vokál-duóként. Aztán hamarosan, éles váltással szerződést írtak alá a Tooth & Nail Records-nál (többek között ők adják ki az Icon For Hire lemezeit, korábban pedig pl. a Thousand Foot Krutch is náluk volt leszerződve), felvették a jelenlegi nevüket, és onnantól már nem volt megállás: amellett, hogy turnéztak már a Skillettel és a Thousand Foot Krutch-csal is, a Pillar elnevezésű zenekarral is van köztük kapcsolat, Sarah ugyanis énekelt az egyik Pillar-dalban, az "I Fade Away"-ben.
Bemutatkozó albumuk, a szóban forgó "Hanging On By A Thread" 2010 májusában jelent meg.

Tracklist:

01. Fire with Fire
02. Invisible
03. Hanging on by a Thread
04. Believe
05. There'll Come a Day
06. My Disease
07. I'm Just Fine
08. Best of Me
09. All I Want
10. Moving On
11. More to This
12. Care Too Much
13. Wounded

Mielőtt még bárki is azt gondolná, hogy "ismét egy csapat, aki azt hiszi, hogy attól, hogy bevesznek maguk közé egy énekelni alig-alig tudó, viszont dekoratív nőt, máris jók lesznek", le kell szögeznem, hogy itt korántsem erről van szó - bár tény, hogy volt bennem is egy kis félsz, mikor először hallgattam bele egy dalukba. Ezt azonban hamar feledtette velem az, amit hallottam: Sarah hangja teljesen rendben van, és örülök, hogy azért Mark is beszáll olykor a vokálba, ének szempontjából is nyerő párost alkotnak. :) Igaz, Sarah néhány hajlítgatásától, és attól, ahogyan "kicifráz" minden szót, már a falat kaparom, mint pl. a Moving On verse-része... Túlzásba viszi ezt az "effektet" a hangjával, egy idő után nagyon zavaró... :/ 
Zeneileg eléggé vegyes album ez, nem lehetne őket egy adott kategóriába beskatulyázni. Akadnak lassabb, "nyugisabb" dalok is a lemezen, mint pl. a Best of Me (ettől mindig olyan érzésem van, mintha egy Avril Lavigne-dalt hallgatnék), a More to This vagy a There"ll Come a Day. Aztán bizony akad olyan is, ami ezeknek a szöges ellentétük, a "szolidan megőrülős-üvöltözős" fajtából: ilyen az All I Want és a Care Too Much. 
Nem hiába írtam, hogy hetekig hallgattam ezt a lemezt; ezek után nem meglepő, hogy kedvenceket is avattam az albumról (még ha nem is túl sokat): Invisible, Hanging on by a Thread, My Disease - ezeket mindenképpen érdemes meghallgatni! :)
Végezetül pedig csak annyit mondanék, hogy én személy szerint nagyon örülök annak, hogy annak idején a csapat zenéje utat tört magának, és nem maradt a templom falai között - kár lett volna értük. A The Letter Black-et bizony hallgatni kell!

Az album legjobbja (szerintem):

The Letter Black - My Disease

Teljesen (még) nem csavartak az ujjaik köré, viszont nagyon jó úton haladnak efelé... :) A 9 csillag mindenesetre jár, jól megérdemelten (2013-ban kiadták a második stúdiókorongjukat is, igyekszem arról is hozni majd ajánlót, amint kellően kiveséztem - meglátjuk, az hogy fog ízleni).

Osztályzat: 10/9