Zene füleimnek...

1977-ből egy elég... hogy is fogalmazzak? ... érdekes lemezt sikerült kiválasztanom. Még az elején, mikor hallgatni kezdtem, biztosra vettem, hogy mi ketten nem leszünk jóban a Sex Pistols-szal... Hát, nem is tévedtem...
Az angol punkcsapat 1975-ben alakult Johnny Rotten (születési nevén John Lydon) szólóénekes, Paul Cook dobos, Glen Matlock basszeros-háttérvokálos és Steve Jones gitáros-háttérvokálos részvételével. Később Matlock helyét '77 és '78 között Sid Vicious töltötte be (aki aztán 21 évesen, '79-ben drogtúladagolásban halt meg). Vicious minden idők legvitatottabb zenésze, ugyanis basszusgitárosi tudása szinte egy minimális szintet sem ütött meg, így hát talány, hogy miért is került be egyáltalán az együttesbe... Ezen a lemezükön is egyedül a "Bodies"-ban működött közre, már csak azért is, mert a felvételek idején épp sárgasággal kezelték kórházban, de csapattársai elmondása alapján, ha akart volna se tudott volna basszerozni az albumon, enyhén szólva szegényes zenészi tudása miatt. Így hát a basszusgitár-részeket is Steve Jones játszotta el (kivéve még az "Anarchy in the U.K."-t, ahol még Matlock játszott).
A csapat mindent összevetve nem volt valami hosszú életű: a Never Mind... az első és egyben egyetlen stúdiólemezük, és 1978-ban a csapattagoknak el is váltak útjaik. Ezután még néhányszor összeálltak egy-egy album erejéig: készült még néhány válogatáslemez és live-album.

Tracklist:

01. Holidays in the Sun
02. Bodies
03. No Feelings
04. Liar
05. God Save the Queen
06. Problems
07. Seventeen
08. Anarchy in the UK
09. Submission
10. Pretty Vacant
11. New York
12. EMI

Bár a zenekar fennállása csupán cirka 2 és fél év volt, hatásuk mégis megkérdőjelezhetetlen: ők indították el az Egyesült Királyságban a punkmozgalmat (az sem meglepő, hogy ezután szinte minden alakuló punkcsapatot részben ők inspiráltak, és inspirálnak mai napig). Koncertjeiket, dalaikat is zűrzavar követte, többször is összeütközésbe kerültek a hatóságokkal a koncertjeiken, médiamegjelenésüket botrány övezte (egy ízben durva szóváltásba keveredtek élő adásban egy műsorvezetővel), és még az EMI kiadó is elpártolt tőlük minősíthetetlen és polgárpukkasztó viselkedésük miatt.
Nos hát nekem sem lett kedvencem se az album, se a csapat. Az énekesük affektálása olyan szinten zavart a track-ekben, hogy az valami hihetetlen. És ezek után, amit mindenfelé lehet róluk olvasni, a legkisebb mértékben sem tudok semmivel sem azonosulni, ami velük kapcsolatos... A való életben sem szeretem az ilyen fazonokat. A zenéjükben sincs igazából semmi különleges, ami miatt szeretnem kéne... Úgyhogy bocs minden esetleges Sex Pistols-fantól...
Ha már muszáj egyet kiemelni, akkor a viszonylagos legnormálisabb zene a lemezről mindent összevetve ez:

Sex Pistols - Holidays in the Sun

Osztályzat: 10/5,5

Mielőtt még visszatérnék az "időutazásból" napjaink zenéjéhez, február első két hete még biztosan a '70-es évekről fog szólni a blogomon, elvégre még négy albummal adós vagyok.
Folytatom is a sort az 1976-os évvel, ahonnan ezúttal a KISS negyedik stúdiólemezét választottam.
A zenekar 1973 elején alakult. Akkori tagok: Gene Simmons (vokál, basszusgitár), Paul Stanley (vokál, ritmusgitár), Ace Frehley (vokál, szólógitár), Peter Criss (vokál, dob). A "Destroyer" album elkészítésében is ők négyen vettek részt.
Több szempontból is sikerült kicsit "kilógniuk" a sorból, kitűnni a többi zenekar közül: először is fekete-fehér arc-sminkjükkel, ami képregényhősökhöz tette hasonlatossá őket, erre utalnak beceneveik is (a borítón szereplő sorrendben írom, balról jobbra): "Starchild" (Stanley), "Catman" (Criss), "Space Ace" vagy "Spaceman" (Frehley) és "The Demon" (Simmons) . Jellemző volt rájuk az extrém fellépőruhák (beleértve magas talpú cipőiket, csizmáikat), koncertjeiket előszeretettel használtak pirotechnikai látványelemeket, és jellemző volt még pl. a tűzfújás, vérköpés, a füstölgő gitár vagy a lebegő dobfelszerelés is.
1982-ig működtek ebben a felállásban, sikert sikerre halmozva. Aztán Criss és Frehley kreatív nézetkülönbségek miatt kivált a zenekarból, mely komoly érvágást jelentett a KISS-nek. Később egy-egy röpke időszak erejéig még többször is visszatértek egykori bandájukba, de emellett más zenészek is megfordultak a csapatban. Közülük akiket mindenképpen ki kell emelnem, az Eric Carr dobos-vokálos (11 évig zenélt az együttesben, '80-tól '91-ig, amikor is a rák egy ritka, a szívet megtámadó fajtáját fedezték fel nála, és hamarosan meg is halt), és Bruce Kulick szólógitáros-vokálos volt, aki 12 évig ('84-'96 között) volt tagja a KISS-nek. Jelenlegi tagjai (Stanley és Simmons mellett) Eric Singer dobos-vokálos és Tommy Thayer szólógitáros-vokálos [úgy tűnik - ha csak nem a véletlen műve az egész -, hogy a KISS-nél követelmény volt az is, hogy énekelni is tudjanak a tagok, ne csak valamilyen hangszeren játsszanak].
Az amerikai illetőségű rockcsapatok közül máig ők a csúcstartók, már ami az aranylemezek számát illeti: a KISS 28-cal büszkélkedhet. Az együttes még mindig aktív; az évek során 24 stúdiólemezt adtak ki, legutóbbit 2012-ben "Monster" címmel.

Tracklist:

01. Detroit Rock City
02. King of the Night Time World
03. God of Thunder
04. Great Expectations
05. Flaming Youth
06. Sweet Pain
07. Shout It Out Loud
08. Beth
09. Do You Love Me?
10. Rock and Roll Party [instrumental]

Az 1975-ös "Alive!" koncertalbumuk után egy csapásra sikeressé vált a csapat (ezzel anyagi csávából húzva ki a lemezkiadójukat is), így mikor ezt a lemezt készítették, még nagyobb volt rajtuk a nyomás, hogy a hirtelen jött népszerűségüket megtartsák, sőt, sikerüljön tovább kamatoztatniuk. Negyedik lemezüket is addigi kiadójuknál tervezték elkészíteni (a Casablanca Records-nál), már csak azért is, mert hálásak voltak, amiért a kiadó már a kezdetektől fogva, a kezdeti sikertelenség ellenére is hitt bennük, és maximálisan támogatta a zenekart. Valószínűleg a kiadó biztos volt benne, hogy sikerül a bandának az "Alive!"-albumhoz hasonló sikereket elérni, ugyanis rögtön 2 albumra szerződtették le az együttest.
Az album egyik nagy érdeme, hogy a rockzenébe különböző érdekes effekteket és stílusokat csempésztek bele, mint pl. a "God of Thunder"-ben sikongató gyereket, a kórust a "Great Expectation"-ben, vagy ugyanebben a dalban Beethoven (Sonata No. 8 in C Minor, opus 13) Pathétique témája. Található még a lemezen keményebb hangvételű anyag (Detroit Rock City; God of Thunder), lazább dal (Do You Love Me?; Shout It Out Loud), sőt egy lírikusabb ballada is helyet kapott a korongon, "Beth" címmel (bár ez utóbbit akárhogy próbálom, végképp nem sikerül összeegyeztetnem egyrészt az album többi dalával, másrészt pedig a kemény, arcfestékes, bőrszerkós, vért köpködős fazonokkal, akik ezt előadják... Nem tudom, koncerteken ezt mennyire játszották, mert az úgy iszonyat hiteltelen lett volna tőlük. :/ Amúgy egy egészen jó dalról van szó, örülni kell, hogy megszületett, csak nekem ez így akkor is óriási kontraszt... Bár az is érdekes, hogy akkoriban ez volt az egyik leghíresebb, legközkedveltebb daluk.)
Az album borítóját egy Ken Kelly nevű művész készítette. Simmons figyelt fel Kelly munkáira, és meg is kérte, hogy készítse el ő a következő albumuk borítóját. Kelly-t inspirációszerzés céljából néhány koncertjükre is meghívták. Az elkészült munkába azonban a kiadó talált kivetnivalót: túl erőszakosnak vélték, emiatt módosítani kellett kissé.
A KISS-nek végül sikerült megismételni (sőt, még túl is szárnyalni) előző kiadványukat, hamar aranylemezzé vált a Destroyer-lemezük is.
Hát, amit én korábban is hallottam már tőlük erről a korongról, az a Detroit Rock City és a God of Thunder, bár az is tény, hogy igazán nagy hatást sosem gyakorolt rám a KISS zenéje, viszont szeretem hallgatni. Leginkább a "The Who"-hoz tudnám őket hasonlítani, elég sok dalukról ez a csapat ugrott be (mint pl. a "Sweet Pain"-ről, vagy a "King of a Night Time World"-ről).
Sikerült ezúttal is elég sok dalt kijelölni a számlistáról (mit szépítsük: szinte mindet... :D) : ezek közül a 1., 3. és 9. dal az, amit különösen megszerettem (a Beth-et csak így zárójelesen merem említeni... Nem tudok túllendülni azon, hogy nem illik hozzájuk: se a stílusokhoz, se az image-ükhöz nem passzol...).

A lemez legjobbja:

KISS - Detroit Rock City

Osztályzat: 10/7,5

Sokat tanakodtam, hogy 1975-ből mégis milyen albumot ajánljak én, mert ez most nagyon nem volt egyértelmű: belehallgattam elég sokba, de egyik sem volt az igazi... Aztán rátaláltam a Pink Floyd kilencedik lemezére. Egyből tudtam, hogy nem kell tovább keresnem, megtaláltam. :)
Sikerült egy ilyen csini, animált borítót is találnom hozzá, nem volt kérdéses, hogy ezzel fogom posztolni (egyébként az eredetin is lángok vannak, csak ugye az nem mozog...). Szerintem baromi jó.
De nézzünk is egy kis történelmet ezúttal is - már ami a Pink Floydot illeti: 1965-ben alakultak. Alapítótagjai: Syd Barrett (gitár, ének), Roger Waters (basszusgitár, ének), Richard Wright (billentyűs hangszerek), Nick Mason (dobok). Egy másik zenekarból jött létre, később felvették a "The Pink Floyd Sound" nevet (két blues zenész, Pink Anderson és Floyd Council nevéből alakítva), a név kitalálója Barrett volt. Kezdetben R&B dalokat játszottak, de sikert csak pszichedelikus, progresszív zenéjükkel értek el. Alapítótagnak számít még Bob Klose (gitáros) is, aki azonban jazzkedvelő lévén mikor kezdett komolyabb, elmélyültebb irányt venni a csapat stílusa, ő inkább fényképésznek ment a zenélés helyett. Az első lemezt már csak a fent említett négyesfogat készítette el.
Az igazi siker azonban nagy-nagy áldozatok árán érkezett: a gyorsan gyarapodó rajongótábor, és az ezzel együtt egyre növekvő stressz kezdte felőrölni Barrettet. Ehhez társult mérhetetlen LSD-fogyasztása, és mentális zavarai (nem tudni, hogy valóban skizofrén volt-e, mindenesetre gyanítható). Viselkedése is előbb-utóbb egyre ijesztőbbé vált: órákig képes volt egyetlen hangot játszani a gitárján (koncerteken is), vagy csak állni a színpadon, és mozdulatlanul maga elé bámulni. Ez az állapot odáig fajult, hogy Barrett a csapatában való zenélésre is teljesen alkalmatlanná vált: mikor összeültek felvenni egy új szerzeményt, Syd mindig máshogyan játszotta el a "Have You Got It Yet?"-et, aminek a felvétele végül ebből kifolyólag abba is maradt.
Barrettet helyettesíteni állt be a zenekarba David Gilmour (vokál, gitár, billentyűsök), amikor is 1968-ban a tagok végleg megváltak Barrettől. Syd Barrett ezután még készített két szólóalbumot, állapota azonban továbbra sem javult, soha többé nem tért vissza a zenekarba. Ahogyan ők fogalmaztak: nélküle nem tudott volna elindulni a zenekar a siker útján (elvégre az első lemezek anyagainak nagy részét ő írta/szerezte), vele viszont már nem tudott továbbmenni...

Tracklist:

01. Shine On You Crazy Diamond (Parts I-V)
02. Welcome to the Machine
03. Have a Cigar
04. Wish You Were Here
05. Shine On You Crazy Diamond (Parts VI-IX)

A szóban forgó "Wish You Were Here" c. albumuk tisztelgés egykori zenésztársuk előtt. Érdekesség, hogy a lemez készítésekor Barrett betoppant a stúdióba, hívatlanul, és már társait sem ismerte meg (akik közül többen el is sírták magukat, miután meglátták hosszú évek óta először a teljesen leépült, elhízott, fejét és szemöldökét kopaszra borotvált egykori barátjukat). Leült közéjük, játszottak neki a készülő lemezről is (mint pl. a címadó dalt), de különösebb érdeklődést nem mutatott már semmi iránt. Akkor találkoztak vele utoljára. Barrett 2006-ban, 60 éves korában hunyt el hasnyálmirigyrákban.
Egyébként a lemez borítóját is teljesen feketére tervezték, mindenféle cím nélkül, a kiadójuk erősködése miatt viszont mégiscsak felkerült egy matrica: alkotója elmondása alapján két (valójában robot) ember gépies, üres kézfogását ábrázolja, a lángokkal együtt pedig arra utal mindez, hogy az emberek hajlamosak elrejteni a valódi érzelmeiket.
Szomorú történetük ellenére, és hogy milyen apropóból készült, ez bizony egy iszonyúan profin megkomponált lemez. Minél többször hallgatja az ember, annál jobban tetszik, magával ragad ez az összetéveszthetetlen Pink Floyd-íz. A tracklisten pedig ne lepődjön meg senki: nem rövid ez az album, hiába csak 5 dal van rajta. A felvételek közül kettő ugyanis még 10 percnél is hosszabb, és a többi is 5 és 7 percesek.
Tény, hogy kicsit nekem is szoknom kellett ezeket az effekteket, néha túl soknak érződik a szintetizátor, de talán épp ez az, ami különlegessé teszi a Pink Floydot, és világuknak ezt a kis szeletét, amit közel háromnegyed órában nyújtanak át nekünk ezen a korongjukon, és amivel ők is ott vannak a nagyok sorában.
Így, az ajánlóm végén nem is maradt más hátra, mint hogy lerántsam a leplet az általam legjobbnak vélt dalról. Bár nagyon szeretem a "Welcome to the Machine"-t, mégis van a lemezen egy dal, ami pillanatok alatt belopta magát a szívembe, és azt hiszem, már ott is marad... Valószínűleg sosem fogom megérteni, hogyan lehet ennyire gyönyörű dalt írni/komponálni.

Pink Floyd - Wish You Were Here

(Az értékelésem ezúttal is az album egészének szól: nekem összességében túl sok volt a különböző szóló ezen a lemezen. Ha viszont a fent linkelt dalt kellene értékelnem, egyértelműen 10-ből minimum 15-ös lenne.)

Osztályzat: 10/8

Már itt is vagyok a soron következő évből, 1974-ből választott koronggal.
A Lynyrd Skynyrd amerikai csapat 1964 óta létezik, eleinte még The Noble Five néven próbáltak szerencsét. A zenekar alapítói: Ronnie Van Zant (énekes), Allen Collins (gitáros) és Gary Rossington (gitáros). Egy évvel később csatlakozott a trióhoz Bob Burns (dobos) és Larry Junstrom (bassze- ros). Több névcsere után megállapodtak a Lynyrd Skynyrd névnél (gimnáziumi tornatanáruk, Leonard Skinner neve után, aki nem kifejezetten szimpatizált az ilyen hosszú hajú rockerfazonokkal. A sors különös fintora, hogy később baráti kapcsolat alakult ki köztük. :) ).
Hamarosan, 1970-ben cirka 1 év erejéig Ricky Medlocke is csatlakozott a srácokhoz, és ekkoriban két dobosa volt a csapatnak (Medlocke egy ideig egyedül is tartotta a frontot, míg Burns ideiglenesen elhagyta a bandát). Medlocke '96-ban visszatért a zenekarba, és máig tagja a csapatnak.

Tracklist:

01. Sweet Home Alabama
02. I Need You
03. Don't Ask Me No Questions
04. Workin' for MCA
05. The Ballad of Curtis Loew
06. Swamp Music
07. The Needle and the Spoon
08. Call Me the Breeze

A "Second Helping" album, ahogy a címe is mutatja, a második nagylemeze a csapatnak.
Tagok az album készítésekor: Van Zant, Collins, Rossington, Burns, Ed King (gitáros), Leon Wilkeson (basszeros) és Billy Powell (billentyűs).
Már a legelső lemezük is sikeres volt, rajongói bázisuk pedig továbbra is rohamosan nőtt (részben a The Who zenekarral való turnézásuknak köszönhetően), a második albummal viszont minden kétséget kizáróan, végérvényesen beírta a Lynyrd Skynyrd magát a nagyok sorába. Ez nem is csoda, ilyen szuper dalokkal, mint pl. a Sweet Home Alabama, ami már a lemez megjelenésének idején is óriási siker volt. Ez egyébként egyfajta "válasz-dal" Neil Young "Southern Man"-jére (Van Zant és Young nem vetélytársak, sokkal inkább egymás zenéjének rajongói és barátok voltak, így ez a dal is ennek jegyében született).
A zenekar karrierjét egy súlyos baleset törte derékba, 1977-ben, három nappal az ötödik, "Street Survivors" című lemezük megjelenése után, egy repülőgép-szerencsétlenségben a két pilóta és a menedzser mellett a csapat három tagja is életét vesztette (Ronnie Van Zant énekes, Steve Gaines gitáros és nővére, Cassie, aki háttérénekese volt a csapatnak). Steve 28, Ronnie és Cassie 29 évesek voltak. A repülőgép üzemanyaga kevéssel úti célja elérése előtt kifogyott, és bár a pilóta megkísérelte a kényszerleszállást, ez nem sikerült, és lezuhantak egy erdőben. Az ütközésben a repülőgépen tartózkodó többi utas, köztük a zenekar többi tagja, Collins, Rossington, Wilkeson, Powell, Pyle (1974-ben, dobosként szegődött az együtteshez) és Hawkins (1975-től háttérvokálos volt a csapatban) is súlyosan megsebesült.
A csapat ekkor - érthető okokból - feloszlott. 1987-ben újraszerveződtek: a balesetet túlélő tagok mellett (Hawkins és Collins kivételével) új énekes került a zenekar élére, mégpedig elveszített társuk, Ronnie öccse, Johnny. Collins egy autóbaleset következtében lebénult, de zenei rendezőként továbbra is a zenekar életének része maradt. Később tüdőgyulladást kapott, és 1990-ben, csupán 37 évesen elhunyt.
A Lynyrd Skynyrd még napjainkban is aktív, legutóbbi lemezük 2012-ben jelent meg. A '64-es alapítók közül mára már csak Rossington zenél a csapatban.

"Well you know that I need you
More than the air that I breathe
And I guess I'm just trying to tell you woman
Oh, what you mean to me"
(I Need You)

Így, hogy írtam a zenekar kalandos és hányatott életéről, ideje most már rátérni a szóban forgó lemez dalaira is. 
Itt van egyből az első dal a lemezről, a híres-neves "Sweet Home Alabama". Sok évvel ezelőtt a "Mindenütt nő" c. filmben hallottam 2 feldolgozását is (aminek egyébként eredeti címe megegyezik a dal címével), és akkor szerettem bele ebbe a dalba úgy istenesen. :) Aztán pár hete a Shinedown-féle "Simple Man" kapcsán rátaláltam a Lynyrd Skynyrd-re (mert ugyebár az ő első lemezükön jelent meg ez a dal), és onnan találtam el a S.H.A.-ig, mert őszintén: gőzöm sem volt, hogy eredetileg ez is az ő daluk. :D Igen, tudom, ez megint csak az én szegénységi bizonyítványom... Mindenesetre imádom ezt a dalt, és ez tényleg eredetiben a legjobb.
Tovább menvén a számlistán, az "I Need You" is első hallásra megfogott. Nincs túlragozva, mégis annyira jó... *-*

"Oh baby, I love you 
What more can I say 
Oh baby I need your sweet lovin 
I miss you more every day"
(I Need You)

Ami még nagy-nagy kedvenc, az a korong záróakkordja, a "Call Me the Breeze". :) Egyik nagy szerelmem ez a fajta zene: a lábam mindig önálló életre kel, amint meghallom. Úristen, mekkora bulit csinálhat/csinálhatott a koncertjein a Lynyrd Skynyrd! :) Garantálom, hogy lesz még róluk szó a későbbiekben is, nagyon tetszik a zenéjük, úgyhogy tutira nem állok meg 1 albumnál. :) Ez a lemez úgy tökéletes, ahogy van, nem hiába fogok rá annyi pontot adni, amennyit adok... ;)
Ezúttal sem ér meglepetés senkit sem a legjobb dal kiválasztásánál. :) Bátran ajánlom, nem csak ezt a dalt, de az egész lemezt mindazoknak, akik bármiféle vonzalmat éreznek a country- és blues rock iránt. :)

Lynyrd Skynyrd - Sweet Home Alabama

Osztályzat: 10/10

Mikor útjára indítottam ezt a "poszt-sorozatot", biztos voltam abban, hogy néhány nagyobb rockcsapat zenéjét mindenképpen igyekszem majd az "időutazás" során jobban megismerni: az egyik ilyen volt az Aerosmith is, mert szégyenszemre egy-két daltól eltekintve (amit többnyire filmben, vagy valamilyen feldolgozásban hallottam először) nem ismertem a dalaikat. Hát, ezen sikerült változtatni, ugyanis 1973-ból ezt a lemezt választottam (és azóta sz.rráhallgattam), ami egyébként az Aerosmith lemezeinek sorában épp az első nagylemez. Eléggé félelmetes belegondolni, hogy olyan régi ez a lemez, hogy akkoriban anyum is pl. még csak 6 éves volt. :)
A csapat 1970-től zenél ebben a formációban: kezdetben több zenekarnév is szóba jött, aztán a dobosuk ötlete nyomán az Aerosmith nyert (bár sokáig kétségeik voltak, mivel eléggé hajaz ez a név az "Arrowsmith" című regény címére, ami az iskolákban kötelező olvasmány volt, és egy rockzenekarnak - érthető módon - nem az álmai netovábbja, ha a csapatuk nevéről egy gyűlölt kötelező olvasmány jut az emberek eszébe... :D).
Alapítótagok: Steven Tyler (szólóének, harmonika, zongora, ütősök), Joey Kramer (dob), Tom Hamilton (basszusgitár), Joe Perry (gitár, háttérvokál), Ray Tabano (gitár). Tabanot '71-ben kirúgták a csapatból részben a viselkedése miatt (és mert Tylerrel is gyakorta voltak közöttük összeszólalkozások), részben pedig azért, mert gitárosként sem igazán vált be. Így az első lemezük idején már Brad Whitford töltötte be a gitáros szerepét. Érdekesség, hogy a csapat (kisebb zökkenőkkel, és egy-egy tag ideiglenes távozásával, de) napjainkig ebben a felállásban zenél. 15 nagylemezük jelent meg, legutóbbi "Music from Another Dimension!" címmel látott napvilágot 2012-ben.

Tracklist:

01. Make It
02. Somebody
03. Dream On
04. One Way Street
05. Mama Kin
06. Write Me a Letter
07. Movin' Out
08. Walkin' the Dog

Nekem ez nagyon tetszett, úgy ahogy van... :) Legszívesebben kijelöltem volna a teljes tracklist-et pirossal, tényleg szuper lemez, akinél esetleg még kimaradt, sürgősen pótolja! Egyébként Steven Tyler hangjáról az jutott eszembe, hogy ezek a vibratók, rekesztések és maga az énekstílus (sőt az énekhang is!) mennyire hasonlít Puskás Petiéhez (akit egyébként nem szoktam hallgatni, de rádióban, itt-ott belefut az ember, szóval gondolom, mindenki érti, hogy most mire gondoltam). Magáról Steven Tyler-ről meg az, hogy ő Liv Tyler színésznő édesapja (Liv egyébként 9 évesen tudta meg, hogy ő a híres rockzenész gyereke; szülei rövid ideig alkottak egy párt, Liv nem várt gyerekként jött a világra).

"You got to lose to know how to win"
(Dream On)

Na, hát nem is ragoznám tovább a dolgokat, jöjjön is a legjobb dal a lemezről. :) Eleinte biztos voltam benne, hogy mit fogok linkelni a lemezről, aztán egészen pontosan 3 dal elbizonytalanított: a Make It így egyből kezdésként, szerintem baromi jó dal, aztán a Mama Kin és a Write Me a Letter volt még az, ami nagyon megtetszett. Rövid tanakodás után viszont arra jutottam, hogy annyira mégsem, hogy letaszítsák nálam az első helyről a Dream On-t. Ezt a dalt valahogy nem tudom megunni. Több feldolgozásban is hallottam már (először ugyebár Eminem "Sing for a Moment"-jét), de nálam annyira favorit, hogy képtelen vagyok megunni. A zene is, a szöveg is... Tökéletes.
Aerosmith, üdv a kedvenceim között!

Aerosmith - Dream On

Osztályzat: 10/10