Zene füleimnek...

Ha már emlegettem az előző album-ajánlóm kapcsán, akkor most folytatom is a sort a Daughtry legutóbbi lemezével.
A Baptized az amerikai rockcsapat 4. nagylemez, amely 2013 novemberében jelent meg. A lemezen számos vendégzenész is dolgozott (és most gonosz leszek, és azt mondom, hogy ennek ellenére mégsem sikerült szikrányival sem jobban, mint a korábbi lemezeik... Milyen lett volna, ha egyedül dolgoznak rajta..? o.O).
No nem mintha különösebben baj lenne az albumra felkerült dalokkal: szokott módon fülbemászóak, poposak, totál Daughtry-s az egész, mégis úgy várom már, hogy mikor kevernek egy kis idegen ízt is a zenéjükbe, amin végre kicsit jólesően meghökkenhetünk, hogy igen, ilyet is tudnak...

Tracklist:

01. Baptized
02. Waiting for Superman
03. Battleships
04. I'll Fight
05. Wild Heart
06. Long Live Rock & Roll
07. The World We Knew
08. High Above the Ground
09. Broken Arrows
10. Witness
11. Traitor
12. 18 Years
13. Undefeated
14. Cinderella
15. Battleships (Acoustic)

"The only thing worse than a hater
Is a traitor..."
(Traitor)

No, hát nem is tudom, mely dalokat emeljem ki úgy különösebben a számlistáról... Nekem személy szerint nagyon bejön pl. a "Baptized". Vagy a "Long Live Rock & Roll" - ez a country-s alap telitalálat volt. :) Szót érdemel még mindenképpen (legalábbis részemről) a "Broken Arrows": színtiszta pop dal, mégis nagyon hangulatos, és más nem is számít; csak becsukja a szemét az ember, és hagyja sodródni magát a dallal...
Az albumon egyébként csak az első 12 dal szerepel, utóbbi 3 már csak a deluxe kiadáson hallható: részemről nem is éri meg ezeket különösebben boncolgatni, egyik sem valami nagy szám; a Cinderella-t meg inkább egy Taylor Swift-féle előadótól tudnám elviselni - tuti, hogy tinik ezrei rajonganának ezért a dalért. Tipikus aranyos-érzelgős popdalocska, rádiók kedvence lehet/lehetne.
Gyorsan rövidre is zárom ezt a bejegyzést (amúgy se igazán tudok már mit írni róla), és jöjjön is a legjobb dal. Mikor először hallgattam a lemezt, elsőre megszerettem, és a fent említett 3 dalt leszámítva, ez az egyedüli különlegesebb felvétele az albumnak. Már ahogy elkezdtem a bejegyzést megírni, tudtam, hogy úgyis ezt fogom linkelni:

Daughtry - Traitor

Osztályzat: 10/7,5

Tovább mazsolázgatva az idén kiadott albumok közül, máris egy Dead by April lemezbe botlottam, mégpedig a svéd srácok 3. nagylemezébe. Egyébként meglep, hogy ez a 3., valahogy nálam a 2. totál kimaradt.... o.O De ha már így alakult, igyekszem majd azt is pótolni. :) Addig is jöjjön pár szó erről a vadi új lemezükről (kereken egy héttel ezelőtt, február 12.-én jelent meg).
A "Let The World Know" az első olyan lemeze a csapatnak, amin az eddigi frontember, alapítótag és közönségkedvenc, Jimmie Strimell nem működött közre: ő ugyanis 2013-ban távozott a csapatból, személyes problémákra hivatkozva. Őt Christoffer Andersson váltotta, már ami a dalok scream-részeit illeti (Christoffer egyébként jelenleg még a What Tomorrow Brings elnevezésű csapatban is zenél). Az előző, 2011-es Incomparable lemezükhöz hasonlóan most is Zandro Santiago a banda clean vokálosa (akkoriban még Jimmie screamelt, sőt korábban tulajdonképpen 2 szólóénekese volt a csapatnak). Nem akarom őket különösebben összehasonlítgatni... Lehet, hogy Zandro hangja jobb, mint Jimmie-é, de úgy gondolom, Jimmie vitathatatlan érdeme volt, hogy 1 személyben el tudta látni a clean vokál és a scream vokál feladatokat is (elég ha a 2009-es albumukra gondolunk, ahol ő szolgáltatta mindkét részt, ez azért nem kis dolog: nagyon kevés az olyan énekes, aki screamelni is legalább olyan jól tud, mint énekelni, és fordítva...). Más személyi változás is történt a zenekar soraiban: a dobos Alexander Svenningson is kilépett. Nem sokkal a lemez megjelenése után jelentette be döntését, így még őt hallhatjuk dobolni ezeken a felvételeken. Azonban az ő helyére is hamar találtak mást; a dobos szerepét ezentúl Marcus Rosell tölti be. Az új lemezen dolgozott még Santiago, Andersson és Svenningson mellett a mára már egyedüli alapító tag a csapatban, Pontus Hjelm (billentyűs, gitáros) és Marcus Wesslén, aki szinte a kezdetektől, 2008 óta tölti be a basszusgitárosi posztot a zenekarban.

Tracklist:

01. Beautiful Nightmare
02. Abnormal
03. Empathy
04. Done with Broken Hearts
05. As a Butterfly
06. Same Star
07. Let the World Know
08. Peace of Mind
09. Freeze Frame
10. Infinity x Infinity
11. My Tomorrow
12. Hold On
13. Replace You
14. Cause I Need You (Japanese Bonus Track)

Sajnálom, én tényleg szerettem volna szeretni ezt a lemezt, de most sem sikerült jobban, mint a 2009-es, self titled albumuk esetén... Számomra a Dead by April zenéje még mindig "szívesen hallgatom"-kategóriás, de továbbra is olyan, mintha egy metalcore alapra vokálozna rá Nick Carter a Backstreet Boysból... Ezt most nem megbántásként írom a fanoknak, de nekem tényleg túl populárisak ezek a refrének... Ha kicsit más lenne a dallamvezetés, és e mellé a scream-vokál mellé kicsit súlyosabb hangulatú és nem ilyen tinglitangli dallamú refréneket írnának, mennyivel másabb lenne az egész... Így meg igazából csak egy "Daughtry 2", némi keménykedős felhanggal... Ha meg tényleg muszáj erőltetni ezt a nagyon populáris clean-vokál dolgot, akkor tényleg valami ütőset kellene kitalálniuk, mert ez így szörnyen átlagos...
Emiatt nem is igazán tudtam dönteni, hogy melyiket is lehet a legjobbnak titulálni a lemezről... Először a "Replace You"-t hallgattam, ez elég jó, igaz, ebből aztán hiányzik minden metál és scream, csak a szólóvokál emlékeztet rá, hogy "hahó, még mindig Dead by Aprilt hallgatsz!". Mégis, a maga lírai vonulatában teljesen rendben van. Aztán megtetszett még az "Abnormal" is: ezzel csak az egysíkúság a bajom, a scream és clean vokál (többnyire a refrén) monoton váltakozása... A "Hold On" is egészen jó, de ez sem az igazi, bár már kezd közelíteni...
Nagyon nem akartam, tényleg nem, mert bíztam benne, hogy lesz még ennél is sokkal-sokkal jobb dal a lemezen, de mégiscsak maradok az album első single-jénél - na nem mintha ez lenne a legeslegjobb dal a lemezről, hanem mert egyszerűen nem tudok dönteni, mindegyik nagyjából azonos szinten van... :/
Mindent összegezve, én várakozóan hallgattam végig a lemezt, hogy hátha majd a következő tracknél beüt a mennykő, és jön a hátborzongás, az áll-leesés, és a replay-gomb nyomkodása a dal végén, de ez nem történt meg sajnos...

Dead by April - As a Butterfly

Osztályzat: 10/7,5

Újra visszatértem a jelenbe - mármint ami az albumokat illeti (mielőtt még valaki azt hinné, hogy totál megkattantam. :D). Úgyhogy jöjjön is most egy ajánló a Within Temptation idén január végén megjelent, hatodik stúdiókorongjáról.
Már a lemez címe is érdekes. Miért éppen Hydra? Miért kapná egy népszerű szimfonikus metál csapat lemeze épp ezt a címet, a görög mitológiából ismert vízi szörnyről, a hidráról, ami már-már elpusztíthatatlan, hisz levágott feje helyére egyből kettő újat növeszt? A választ Robert Westerholt gitáros adja meg nekünk: "Mi is épp ilyenek vagyunk - meghatározhatatlanok! (nevet) A Hydra már csak azért is tökéletes lemezcím, mert akárcsak a szörnyeteg, a lemez is számtalan különféle arcát mutatja a zenénknek." (további érdekességek a lemezről a HammerWorld oldalán: http://hammerworld.hu/2013/11/08/within-temptation-az-ex-killswitch-frontember-howard-jones-is-enekel-a-hydra-albumon/)
Ez bizony sikerült is, ugyanis a lemezen található 10 dal minden szempontból tízféle: se hangulatban, se zeneileg és még műfajilag sem igazán hasonlítanak.
Nem csak a Hydrán lévő dalok különböznek egymástól, de maga a lemez is kilóg a WT eddigi kiadványai sorából. Már csak abból a szempontból is, hogy még soha nem dolgoztak együtt ennyi vendégzenésszel, mint most.
A lemezről elsőként a "Paradise" c. dal látott napvilágot, tavaly szeptemberben. Most hallhatjuk lemezen először együtt énekelni a Within Temptation énekesnőjét, Sharon den Adelt és Tarja Turunent, aki anno a Nightwish énekesnőjeként szerzett magának világhírnevet. Sharon azt nyilatkozta ezzel kapcsolatban, hogy miután megírták a dalt, egyértelmű volt számukra, hogy egy ilyen dalhoz bizony Tarját kell felkérniük. Sharon korábban egyszer sem találkozott személyesen Tarjával, ám mint kiderült, jól sült el az ismerkedésük: Tarjával nem csak zeneileg, de személyiségileg is tökéletesen egymásra tudtak hangolódni a munka során. Ezt a végeredmény is tökéletesen tükrözi: maximálisan egyenlő felekként tudtak együtt énekelni ebben a dalban. Iszonyat jól szól a hangjuk is együtt: Sharon a kicsit légiesebb hangjával, Tarja pedig a mélyebb orgánumával tökéletes párost alkotnak. Ebből egyértelműen csak jó sülhetett ki. De még mennyire jó! *-*
Nem kellett soká várni, és decemberben a "Dangerous"-t is kiadták single-ként a lemezről, amin szintén egy vendégelőadó segédkezett, mégpedig Howard Jones, akit egyebek mellett a Killswitch Engage énekeseként ismerhetünk. A Within Temptation-től kissé idegen ez az iram, amit a dal diktál, de igazán jót tett a dalnak és a csapatnak egyaránt Howard szereplése. :) Mindenképpen az egyik legjobb a lemezről.
Az albumon helyet kapott egy duett a Soul Asylum-énekes Dave Pirnerrel (a dal címe "Whole World Is Watching"). Nem mondom, hogy nem jó a dal, de számomra nincs benne semmi extra... :/ El tudom képzelni, hogy rádióban napjában tízszer leadják, mert totálisan rádióbarát, dúdolászható, de nem több ennél. Talán nem is akar több lenni...

Tracklist:

01. Let Us Burn
02. Dangerous (ft. Howard Jones)
03. And We Run (ft. Xzibit)
04. Paradise (What About Us?) (ft. Tarja Turunen)
05. Edge Of The World
06. Silver Moonlight
07. Covered By Roses
08. Dog Days
09. Tell Me Why
10. Whole World Is Watching (ft. Dave Pirner)

Nem felejtkeztem ám el semmiről sem, direkt hagytam így utoljára: negyedikként, de nem utolsó sorban pedig az "And We Run" c. szerzeményüket kell megemlítenem, mely esetében volt annyira bátor a Within Temptation legénysége, hogy nem mást, mint Xzibitet kérték fel egy közös dalra. Meglepő húzás volt, mert valljuk be: a rap és a szimfonikus metál közel sem rokonműfaj. Így hát én sem vártam semmi jót ebből az együttműködésből - és mekkorát tévedtem! o.O Fenomenális dal kerekedett belőle: Sharon szokásosan jól elénekli a rá jutó részeket, lemegy a verse, a bridge, a refrén, aztán... aztán jön Xzibit belépése egy rapbetét formájában. o.O Ezzel olyan pikantériát csempész a dalba, annyira izgalmas lett ez az egész zeneisége a dalnak, amit egyetlen más vendég-énekes vagy a lemez bármelyik más dala sem tud überelni, de még csak megközelíteni sem.
Így hát nem meglepő, hogy ezt választottam a lemez legjobbjának. Több ilyen ütős, meglepő, pörgős dal kellett volna a lemezre, de így sajnos nem sikerült még az előző lemezeik szintjét sem hozni, nemhogy túlszárnyalni... Sajnálom, pedig mennyivel jobb is lehetett volna... :/

Within Temptation - And We Run (ft. Xzibit)

A lemez "Deluxe Box Set" formájában is megjelent, ami elég sok mindent tartalmaz (pl. mind a 10 track instrumentális változatát, egy könyvecskét a lemez összes dalának dalszövegével, stb). A szettben található még egy plusz lemez, ami a bonus trackeket tartalmazza: 4 feldolgozást (az Imagine Dragons "Radioactive"-jét; a "Summertime Sadness"-t Lana Del Rey-től; az egyik kedvenc dalomat, a Passenger-től a "Let Her Go"-t, ami esetében én inkább maradok az eredetinél: a WT feldolgozása sem rossz, de azért a Passenger-é mégiscsak jobb; ezek mellett még egy Enrique Iglesias-feldolgozás is felkerült a lemezre, a "Dirty Dancer"-ből. Utóbbinak az eredetijét nem ismerem, ez viszont egészen jó lett volna egyrészt ha nem a WT-ről van szó, másrészt ha eltekintünk attól, hogy mennyire nem lett még így sem "metalizálva" ez a dal...).
A bonus track-ek másik négyes csoportját az evolution-trackek alkotják. Ez egyfajta "így készült" összevágott track, a dalok különböző korábbi változatairól: hogyan csiszolgatták, szépítgették-építgették, míg elérte a stúdiólemezen hallható formát (készült ilyen track az "And We Run"-ból, a "Silver Moonlight"-ból, a "Covered By Roses"-ből és a "Tell Me Why"-ból is). Az "And We Run" 03:15 könyékétől következő 2 verzió komolyan még viccnek is rossz... o.O Kész szerencse, hogy nem eme két borzadvány valamelyike lett a befutó... A többit meg őszintén nem is igazán hallgattam meg, mert annyira egyik dal sem érdekelt, hogy végigküzdjem magam az evolúciójukon...
Nagyon bizakodom benne, hogy ha már most nem sikerült, legközelebb jobban összekapja magát a csapat. Ezt a pontszámot is csak az Xzibites + Tarjás + Howardos felvételekért kapja...

Osztályzat: 10/8

A '70-es évek zárásaként szintén egy klasszikus lemezre esett a választásom, leginkább a címadó "Highway To Hell" dal miatt (nem túl sok AC/DC dalt ismerek, de felcsillant a szemem, hogy na ezt pont igen, úgyhogy ezért maradtam inkább ennél a lemeznél).
Ennek a fejezetnek ugyan vége a blogomon, mindenesetre én élveztem ezt a kis "zenei kirándulást", visszatekintést közel 45 évvel ezelőttre, és az azt követő 10 évre. Csak remélni tudom, hogy az épp ide tévedő látogatóimnak is sikerült kicsit meghoznom a kedvüket a régi nagyok zenéjéhez is, feltéve, hogy eddig még nem hallgatták őket. :) Én mindig is nagyon idegenkedtem tőlük, biztos voltam benne, hogy nem tetszene, úgyhogy legtöbbször a 2000 után megjelent albumokat hallgattam. Hát, ezentúl biztosan szakítok majd ezzel a szokásommal: néhány kedvencre most is sikerült szert tennem, és ki tudja, miféle kincseket rejtenek majd a nyolcvanas-kilencvenes években megjelent lemezek is. :) 
De visszakanyarodva fő témánkra: az AC/DC egy 1973-ban alakult ausztrál rockcsapat. Nevük jelentése: "váltakozó áram/egyenáram"; angolul "alternating current/direct current". A zenekar alapításának gondolata egy testvérpár, Malcolm Young (ritmusgitár, háttérvokál) és Angus Young (szólógitár) fejéből pattant ki (akik egyébként még mindig tagjai az együttesnek).
A Highway To Hell a hetedik stúdiólemezük. Ezen már a Young-testvérek mellett zenélt Cliff Williams (basszeros; 1977-ben csatlakozott a csapathoz, és azóta is AC/DC-tag), Phil Rudd (dobos; 1975-től kisebb megszakításokkal ő is mai napig részét képezi az együttesnek) és Bon Scott énekes. Scott 1974-ben lett tagja az AC/DC-nek, együtt pedig legendás sikereket értek el. Egészen 1980-ig, amikor is egy átmulatott éjszaka után Bon Scott örökre elaludt az egyik barátja autójának hátsó ülésén. A halál okaként balesetet állapítottak meg: alkoholmérgezést (és valószínűleg fulladásos halált az alkohol okozta hányástól). A Highway To Hell albumuk már csak azért is mérföldkő a zenekar életében, mert ez volt a legutolsó album, amit Bon Scottal elkészítettek. Személyével egy nagyszerű énekest és frontembert veszített el a világ...

Tracklist:

01. Highway to Hell
02. Girls Got Rhythm
03. Walk all Over You
04. Touch Too Much
05. Beating Around the Bush
06. Shot Down in Flames
07. Get It Hot
08. If You Want Blood (You've Got It)
09. Love Hungry Man
10. Night Prowler

A lemezen szereplő összes dalt (mint mindig, most is) a Young-testvérek írták, Bon Scottal karöltve.
Érdekesség, hogy a lemez utolsó dalában, a "Night Prowler"-ben a dal végén, az album zárásaként elhangzik a "Shazbot, na-nu na-nu" kifejezés, amit egyébként egy akkoriban futó amerikai szituációs komédia, a "Mork & Mindy"-ből vettek át (ez a kifejezés a főszereplő Mork szájából elég gyakran elhangzott a sorozatban).
A produceri munkákat eddigi lemezeiken Harry Vanda és a Young-tesók egyik bátyja, George Young végezték, ám most Robert Lange került a produceri székbe. Egyébként George szerepe is óriási abban, hogy egyáltalán megalakult az AC/DC: mikor családjukkal még gyerekkorukban Skóciából Ausztráliába költöztek, George alapított egy zenekart. Ezen felbuzdulva kezdett zenei karrierbe két öccse, Malcolm és Angus.
Nos, ami engem és az AC/DC-t illeti: határozottan megszerettem a zenéjüket. :) Igaz, a Highway to Hell már kicsit elhomályosul pl. a Touch Too Much vagy a Love Hungry Man árnyékában, amik nekem személy szerint jobban tetszenek (az is lehet, hogy csak a Highway to Hell-t kezdem már unni: ha AC/DC-ről van szó, akkor mindenhol csak ez a dal megy, minden tehetségkutatóban legalább ketten ezzel a számmal indulnak, stb... Pedig így, túl a számomra első lemezükön, elmondhatom, hogy igenis léteznek még nagyon jó AC/DC dalok ezen kívül is... Csak kisebb publicitást kapnak sajnos, mint a H.t.H.).
Negatívumot nem is nagyon tudnék mondani. Esetleg annyit, hogy sok dalban a refrén kissé egysíkúra sikeredett: többnyire ugyanaz a pár sor van ismételgetve (mint pl. Girls Got Rhythm, Highway to Hell, Walk all Over You, Love Hungry Man, stb...)
Nincs is más hátra, mint a legjobb dalt kiemelni. Hát, esélyes, hogy sokan nem fognak velem egyetérteni, mindenesetre számomra ez a legjobb erről az albumról:

AC/DC - Touch Too Much

Osztályzat: 10/8,5

A Van Halen is azok közé a csapatok közé tartozik számomra, akiktől még különösebben sosem hallgattam zenét, úgyhogy épp itt volt az ideje. 1978-ból (szintén véletlenszerűen) választottam ki a self-titled albumukat, amin azért találtam egy-két olyan dalt, amit valahol már biztosan hallottam, mert nagyon ismerősek voltak.... No de erről majd később. :) Most jöjjön egy kis történelem...
A Van Halen magját egy testvérpár, Eddie Van Halen gitáros és Alex Van Halen dobos képezték, akikhez társult David Lee Roth énekes és Michael Anthony basszusgitáros: így alakult meg 1972-ben az együttes. Első lemezükkel nem kevesebb, mint 6 évet vártak (1978. február 10-én jelent meg, szóval tegnap lett kereken 36 éves ez az album), ám mindenképpen megérte: addigra már összeszokott csapat voltak, tele gyakorlott zenészekkel, így a sikerhez minden adott volt, az pedig nem is késlekedett: bár a bemutatkozó lemezük után rengeteg negatív kritika érte őket a kritikusoktól, később mégis az egyik legmegbecsültebb hard rock zenekarrá nőtték ki magukat.
Az albumuk borítóképét egy klubban, a "Whisky a Go Go"-ban, Los Angelesben készült fotókból szerkesztették össze; itt a csapatnak gyakran voltak fellépéseik a '70-es években.
Énekesük, David Lee Roth 1985-ben kilépett a csapatból, hogy szólókarrierjét építgethesse. Helyére Sammy Hagar került, aki 1996-ig alkotott egy csapatot a Van Halen 3 alapítótagjával. Szerencsére Sammyvel is sikerült pozíciójukat megtartaniuk, több lemezt is kiadtak, majd Hagar is a távozás mezejére lépett. Ezután a Van Halen átmenetileg takaréklángra állította magát. Ennek a pangó időszaknak Roth újbóli belépése vetett véget: 2006-ban ismét csatlakozott egykori zenekarához, és 2012-ben már vele készült el a Van Halen legutóbbi nagylemeze, az "A Different Kind of Truth". A basszusgitárosi feladatokat 2006 óta Eddie Van Halen fia, Wolfgang látja el (aki nagyon fiatalon, 15 évesen került be egy ilyen híres, nagy múltú zenekarba: most márciusban még csak 23 éves lesz - fura, kereken 10 nap híján egyidős velem... :D). Így napjainkra a Van Halen szinte családi zenekarrá alakult: csak Roth lóg ki a sorból. :)

Tracklist:

01. Runnin' with the Devil
02. Eruption
03. You Really Got Me
04. Ain't Talkin' 'bout Love
05. I'm the One
06. Jamie's Cryin'
07. Atomic Punk
08. Feel Your Love Tonight
09. Little Dreamer
10. Ice Cream Man
11. On Fire

A lemezen helyet kapott két feldolgozás is: az egyik a "You Really Got Me", ami eredetileg egy The Kinks-dal (ennek az eredetijét azért sokkal többször hallottam, mint a Van Halen feldolgozását). A másik feldolgozás pedig egy (félig) akusztikus dalból készült, melynek szerzője John Brim énekes, bluesgitáros és dalszerző, a dal címe pedig "Ice Cream Man".
Amit még ismerek a lemezről, az az első track és a "Ain't Talkin' 'bout Love". (Nem is kellett sokat gondolkodnom rajta, hogy melyik legyen ezúttal a kiemelt dal a lemezről. :) )
Összességében nekem ez bizony tetszett. :) Amire a lábam beindul, és olyannyira, hogy szinte már ülve is kezd izomláza lenni, mert önkéntelenül is annyit mozgatom ütemre, az már azért valami. :DD Szerintem mindent összevetve nagyon egyben van a lemez, megvan benne a kellő virtuozitás is, még sincs túllihegve - mindenből csak amennyi szükséges. Biztosra veszem, hogy nem ez lesz az utolsó Van Halen albumom. ;)
Az album legjobb dala pedig (számomra egyértelműen):

Van Halen - Ain't Talkin' 'bout Love

Találtam egy elég profi covert is erről a dalról. A dob üteme is teljesen más, jócskán át lett írva a zenei alap, modernizálva, szerintem kibeb*szott jó lett, nagyon érdemes megsasolni! http://youtu.be/yDN_tOQu2Ak

Osztályzat: 10/8,5