Zene füleimnek...

Most már nagyon szükségem volt egy kis Green Day-re, kb. mint egy falat kenyérre. Vagyok így néha: a Green Day olyan szinten élénkítő hatással van rám, hogy az valami hihetetlen. :D Felvidít, kiűzi belőlem a fáradtságot, és nem bírom ki, hogy ne mozgassam ütemre a lábamat a zenéjükre. :D A Green Day az én drogom a rossz időkben.
Az ¡Uno! a srácok stúdiólemez-diszkográfiájának 9. tagja, egyébként pedig egy lemez-trilógia nyitórésze, mely 2012 szeptemberében látott napvilágot.
A lemez előfutára (single formájában) az "Oh Love" volt - végre egy döntés, amiben egyetértek, ugyanis szerintem ez az egyik legjobb dal a lemezről. :) Másodikként a "Kill the DJ" jött ki (na ezt most majdnem elírtam, és majdnem "Kiss the DJ" lett belőle... :D azért nagyon nem mindegy... :'D), szintén heves egyetértésem a dalválasztást illetően, ugyanis ez is egy olyan, amit megszerettem az albumról. De hogy még mely dalokat tartom igazán jónak, kiderül az alábbi számlistából: ezúttal is pirossal kijelölve a szerintem legjobb, legszerethetőbb dal, jó mazsolázgatást! :) 

Tracklist:

01. Nuclear Family
02. Stay the Night
03. Carpe Diem
04. Let Yourself Go
05. Kill the DJ
06. Fell for You
07. Loss of Control
08. Troblemaker
09. Angel Blue
10. Sweet 16
11. Rusty James
12. Oh Love

A felvételek 2012 februárjában kezdődtek. A csapat énekese, Billie Joe Armstrong azt nyilatkozta, hogy úgy érzik, zeneileg most termékenyebbek és kreatívabbak, mint valaha, a dalok csak úgy áradnak belőlük, és ez a legjobb zene, amit valaha is írtak. Mivel dal van bőven, így dupla lemezt akartak előbb készíteni, de Billie Joe azt javasolta, inkább lemeztrilógiát készítsenek, ahogyan a Van Halen is tette (végül a Green Day ennél az ötletnél maradt, és valóra is váltották: 2012 végéig meg is jelent mindhárom lemezük a trilógia keretein belül). Az az ötlet pedig már egyből adta magát, hogy mivel háromtagú a zenekar, így a trilógia mindegyik darabjának borítójára jut egy-egy arc a csapatból.
Igazából ez a három pasas nem csinál egyebet, mint amit eddig is, semmi kiemelkedő nincs ezen a lemezen, nekem mégis tetszett, kellemes órákat töltöttem a hallgatásával. :) Aki egy kis kikapcsolódásra vágyik a mindennapok nyüzsgése közepette, nekik feltétlen ajánlom, terápiaként - nálam maximálisan működik. :)
Tény, hogy igazi nagy Green Day-kedvenceket nem erről a lemezről fogok említeni, mert szerintem annyira nem lett jó ez az album, mint az eddigi 2, amiről már blogoltam, de egészen jó kis hanganyagot hoztak ezúttal is össze, mindegyik dalt szívesen hallgatom, egyiknél sem volt az az érzésem, hogy tovább léptessem a lejátszómat a következő trackre. :) 
Nem is maradt más hátra, mint kiválasztani a kedvencet. Ami nálam leginkább számításba jöhetett az a "Kill the DJ", a "Stay the Night" és az "Oh Love". Közülük pedig a befutó nálam:

Green Day - Kill the DJ

Bónuszként még a végére egy kedvenc feldolgozás ebből a dalból, Janick Thibault előadásában. :) A srácnak baromira Billie Joe-s hangja van (ezt ki is használja, mert csomó Green Day feldolgozása van a youtube-csatornáján, érdemes végighallgatni), ha csukott szemmel hallgatjuk a produkcióját, már-már azt lehet hinni, hogy tényleg Billie Joe énekel. :D Janick feldolgozás-videóját itt tudjátok megnézni: https://www.youtube.com/watch?v=i4P_uaBg5FM

Osztályzat: 10/7

Nehezen tudok gépelni, útban van a kötésem, de azért próbálkozok vele... Ja, mert hogy tegnap megcsípett egy méh a kezemen (és most borogatás van rákötve; már nem fáj, csak rohadtul viszket), még a fullánkját is bennem felejtette... Azért elég érdekes, hogy a tavaszt meg a nyarat átvészeltem, így ősszel meg besikerült... -.- Húzós volt kicsit, főleg, mert még sose csípett meg semmi ilyesmi, azt sem tudtam, hogy allergiás vagyok-e rá... de szerencsére úgy néz ki, nem vagyok. Huh.
Na de hogy visszakanyarodjunk: már egy ideje a Halestorm második nagylemeze volt terítéken nálam (a deluxe verziója), úgyhogy eljött az idő, hogy szóljak pár szót erről az albumról is.. :)
Talán még azok is hallottak erről az albumról, akik egyébként még nem hallgatták meg magát a lemezt, vagy úgy egyáltalán a Halestorm zenéjét, ugyanis a csapat az albumról megjelent első kislemez (és videó), a "Love Bites" révén nem kevesebb elismerésben részesült, mint hogy a Grammy díj "Legjobb hard rock/metál előadás" kategóriájának győztese lett idén év elején. Nem semmi... :)

Tracklist:

01. Love Bites (So Do I)
02. Mz. Hyde
03. I Miss the Misery
04. Freak like Me
05. Beautiful with You
06. In Your Room
07. Break In
08. Rock Show
09. Daughters of Darkness
10. You call Me a Bitch like it's a Bad Thing
11. American Boys
12. Here's to Us
13. Don't know how to Stop (Deluxe Edition bonus track)
14. Private Parts (ft. James Michael of Sixx:A.M.) (Deluxe Edition bonus track)
15. Hate it when You see Me Cry (Deluxe Edition bonus track)

További érdekesség, hogy a zenekar "Here's to Us" c. dalát a Glee-ben is felhasználták (tévés sorozat) - ott persze sokkal lágyabb lett az előadás, a Halestorm-énekesnő Lzzy előadásában meg bármelyik dal annyira átütővé válik, árad belőle az energia, fantasztikus dolog őt hallgatni. :) Ugyanakkor nem csak a saját számai állnak ám jól neki: a covereket is annyira magáévá tudja tenni, hogy az valami őrület: elég, ha meghallgatjuk a Lady Gaga-féle Bad Romance-feldolgozásukat, kirázott tőle a hideg. :D  (A japán album-verzión ezen kívül még további 4 dal feldolgozása hallható, érdemes rákeresni!)
A nagylemezről 4 dal megjelent külön EP-n is, "Hello, it's Mz. Hyde" címmel. Ez, a szóban forgó deluxe-album 3 bónuszt tartalmaz, valamint megjelent még egy, a többitől szintén csak eltérő verziója is az albumnak, ami csupán 1 "új" dalt tartalmaz (a "Here's to Us" vendégzenészekkel készített verzióját), ez viszont fontos és elhanyagolhatatlan abból a szempontból, hogy jó sok remek zenészt összeszedtek ebben a dalban: hallhatjuk benne gitározni Slasht, és énekelni Brent Smith-t (Shinedown), David Draiman-t (Disturbed), James Michael-t (Sixx:A.M.), Maria Brink-et (In This Moment), Tyler Connolly-t (Theory of a Deadman) és Myles Kennedy-t (Alter Bridge). Csak azt sajnálom, hogy nem osztották fel jobban a dalt, túl sokat énekel benne Lzzy és túl keveset a többiek... :/
Az albumon meglepően sok a lágyabb, lassúbb dal, sajnos ezeknek a zöme számomra olyan "tizenkettő egy tucat"... :/ Az előző lemezen pl. ott volt a "Familiar taste of Poison", az kellően függőséget okozott, és már kezdtem aggódni a dallistát végighallgatva, hogy ezen egyetlen líraibb dal sem lesz, amiért rajonghatok. Aztán végül mégis akadt egy olyan, ami nagyon megfogott, mégpedig a "Break In". Szerintem csodaszép. Lzzy ezt koncerteken Amy Lee-vel is előadta, és még milyen jól! *-* Nem tehetek róla, könnyekig hatódtam, mialatt hallgattam... Csodálatosan szól ennek a két zseniális énekesnőnek a hangja együtt is, olyan érzékletességben kísérik végig egymást a dalon, hogy... Hűű. Itt egy link a dalukhoz: https://www.youtube.com/watch?v=rcCmZLEV2-Q (de azért, ha Amy Lee szólózott volna kicsit benne, és nem csak háttérvokálozik, az lett volna az igazi... De így sem maradt el a hatás. Csak azt sajnálom, hogy a közönség végigvisítozta az előadást, engem szörnyen idegesített... -.- Oké, hogy koncert, de hogy van bárkinek is ahhoz mersze, hogy beleordítozzon ebbe a gyönyörű dalba? Én inkább tátott szájjal hallgattam volna...). Egyébként fura, hogy a szöveg alapján másra gondolna az ember, viszont állítólag Lzzy ezt a dalt úgy írta, mint egyfajta ódát a rajongóihoz, akik kapcsolatban állnak vele, és mindvégig támogatták őt és a csapatot - a kapcsolattartás a facebook, twitter stb. elterjedésével pláne könnyűvé vált manapság, és sokszor pl. a rajongóktól hallott sztorik ihletik meg őket egy-egy dalban is - mint ahogyan a "Rock Show" esetében is történt. Ez a dal egy rajongótól (Ali Blacksmith-től) érkezett levél alapján íródott, melyben a lány leírta, hogy egy Halestorm-koncert ösztönözte őt abban, hogy gitározni tanuljon, aztán saját zenekart alapítson - ebből is látszik, hogy egy-egy koncertélmény mennyire nagy hatással tud lenni az ember életére. A csapat jófejségből jelesre vizsgázott ezzel, hogy rajongójuknak egy teljes dalt szentelt, és az is csak fokozza a dolgot, hogy ráadásul meg is hívták Ali-t maguk közé koncertre, ahol a lány is együtt gitározhatott a csapattal a színpadon a "Rock Show" előadása közben.
Tovább menvén kedvenc lett még a "You call Me a Bitch, like it's a Bad Thing" is, bár tény, hogy már a címe is elég merész... :'D Mindenesetre úgy kompletten szeretem ezt a dalt. ^^ És még a "Mz. Hyde"-ot tudnám kiemelni - az első és a harmadik track nekem nem lett különösebben kedvenc, pedig ezekből pl. videót is készített a csapat... A bonusz-dalok közül pedig a James Michael-lel készült duett abszolút nyerő nálam: részben azért, mert engem ennek a pasinak a hangja mindig megbabonáz, valahányszor meghallom (nem lenne szerencsés, ha a közelemben lakna, mert állandóan bezombisodnék, mikor hozzám szólna... :'D tényleg, így hogy beszélek róla, igazán elérkezett már az idő egy Sixx:A.M. lemezajánlóhoz is...)
No de száz szónak is egy a vége: most már akármennyire is húzom-nyúzom, ideje lenne kiválasztani a kedvenc dalt. Szóval nálam a 2., 7., 8., 10. és 14. dal jöhetett számításban, mint az album legjobbja. Ezek közül tényleg bármelyik lehetne. De ha csak egy maradhat, akkor legyen ez:

Halestorm - Mz. Hyde

Mindent összevetve nálam valahogy nagyjából azonos szinten áll az előző lemezükkel, annak viszont nagyon örülök, hogy azóta kezdik őket komolyabban is elismerni. Tényleg tehetségesek, maximálisan megérdemlik a figyelmet.

Osztályzat: 10/9

Most egy nagyon friss és (legalábbis általam) nagyon várt lemezről fogok írni. A youtube-on szeptember vége óta elérhető a lemez legálisan (maga a csapat töltötte fel a dalokat - hát nem jó fejek? ^^), hivatalosan azonban ma jelent meg. Én viszont úgy döntöttem, hogy nem várok tovább ezzel az ajánlóval, mivel az elérhetővé tétel óta szinte állandóan youtube-on lógok, szóval volt alkalmam bőven kivesézni és alkatrészeire szedni magamban a dalokat azóta. :)
Jelenlegi tagjai a csapatnak:
- Brendon Urie (szóló vokál, gitár, billentyűk)
- Spencer Smith (dobok)
- Dallon Weekes (basszusgitár, szintetizátor)
Így elöljáróban: a borító az egyszerűsége ellenére is nagyon tetszik (bár én személy szerint nem dohányzom, és azt sem szeretem, ha a közelemben pöfékelnek...).
A lemezt Brendon szülővárosa, Las Vegas inspirálta: anno tele keserűséggel hagyta el ezt a várost, tiniévei végén. Most újra visszatért, felnőttként, belevetette magát a különböző clubok nyüzsgő életébe és olyan tevékenységeket űz, amire pár évvel ezelőtt még nem érzett semmilyen vágyat. A lemez több dalszövege is Vegasban íródott. Az album címe (amit körülbelül így lehetne lefordítani: "túl furcsa az élethez, túl ritka a halálhoz") egyben egy Hunter S. Thompson regényben előforduló idézet, mely egyébként a "Félelem és reszketés Las Vegasban" c. regényben olvasható.
Az album eléggé személyesre sikerült: a "Miss Jackson"-ba pl. Brendon a saját fiatalkori első szexuális tapasztalatait csempészte bele. A "Vegas Lights"-ot a vegas-i önfeledt éjszakai élet himnuszának szánták a srácok, mely tökéletesen összefoglalja Urie érzéseit erről a témáról. A "Girl that You Love" pedig eredetileg franciául íródott egy ötnapos francia nyaralás alkalmával.

Tracklist:

01. This is Gospel
02. Miss Jackson (ft. Lolo)
03. Vegas Lights
04. Girl that You Love
05. Nicotine
06. Girls/Girls/Boys
07. Casual Affair
08. Far Too Young to Die
09. Collar Full
10. The End for All Things

Tény és való, hogy a dalok zenei/hangulati összetétele dalról dalra változik, de szerintem ez baromi izgalmassá teszi az egész albumot: a lemez hallgatása során konkrétan gőzöm sem volt, hogy a következő dalban miféle újdonság és zenei meglepi fog várni. Az is tény, hogy ebben a Panic!-ben bizony már annyi rock sincs, mint a kezdeti időszakukban, ez szinte már színtiszta synthpop (na jó, keverve némi dance elemmel, szóval az "alternatív rock" jelzőt is már csak nagyon visítva tudom ráhúzni erre az albumra). Nem feltétlen rossz, mert az a helyzet, hogy velem ez a 3 srác konkrétan bármilyen zenét meg tud etetni: amit ők csinálnak, tökmindegy, hogy milyen műfajban, rövid időn belül szívemcsücske lesz.
Szeretem, hogy bátran nyúlnak a kicsit merészebb effektekhez is: pl. a "Girl that You Love"-hoz foghatót én még tőlük nem hallottam (ez olyan tipikus synthpop dal), és ez annyira más, hogy az első döbbenetből felocsúdva máris imádtam. :D De még nagyon-nagyon sok dalt ki tudnék emelni a lemezről, most mégsem teszem. A lényeg, hogy pont az első dal, amit hallottam a készülő lemezről, a Miss Jackson tetszett ugyan, de nekem kicsit kezd egy kaptafára menni a Fall Out Boy és a P!ATD zenéje... :/ Erről a dalról is egyből a FOB legutóbbi lemeze ugrott be, mintha arra íródott volna, és egy véletlen folytán átkeveredett a P!ATD lemezére - ennek ellenére szeretem, és sz@rráhallgattam. :D. A "This is Gospel" nem kevésbé FOB-os (bár ez a szám nekem pl. kifejezetten nem tetszik).
Még annyit, hogy ami legeslegkedvencebb dalom a fent említett "Girl that You Love" mellett, az a "Nicotine" (a verse és a bridge részt különösen imádom, és az ütemét is), a "Casual Affair" szintén kedvenc (passz, hogy miért, talán a másságával tűnt ki nekem, meg a hangulatával), a "Collar Full"-ról kicsit a régi dalaik jutnak eszembe, ezt ezért szeretem, a "Far Too Young to Die"-jal meg egészen különleges kapcsolatba kerültem... Épp pár napja történt egy tragédia ismerősi körömben, egy fiatal, húszas évei elején járó srác távozott el közülünk egy csúnya baleset következtében, egyszerűen felfoghatatlan... Ő még tényleg túl fiatal volt a halálhoz. :( És fura, hogy erre a dalra kevéssel a tragédia előtt figyeltem fel... (és azért is kísérteties a dolog, mert valószínűleg a barátnőjétől tartott épp hazafelé, mikor bekövetkezett a baleset... érdekes egybeesés a dal refrénjének egy sorával is: "Give me one last kiss while we're far too young to die..." )
Nem pont ezért fogom ezt írni, amit írok, hanem azért, mert tényleg ezt tartom az album legjobb dalának.
Így hát részemről a favorit ez:

Panic! at the Disco - Far Too Young to Die

Én most fejhallgatóval hallgatom (szerintem zenét hallgatni csak így érdemes; az ajánlóimat is mindig így írom, hogy előtte fülessel a fejemen is végighallgatom a lemezt: ekkor jön ki úgy igazán minden apró kis nesze a zenének, és sokszor egy-egy apróság kell ahhoz, hogy beleszeressünk egy dalba), és nem tudok jó szót használni a lemezre. Csak annyit mondanék, hogy feltétlenül hallgasson bele mindenki, akihez kicsit is közel áll a srácok képviselte "kevert", különleges zene.
Pedig most annnnnyira, de annnnnyira elhatároztam, hogy nem leszek elfogult a lemezzel (és a csapattal) kapcsolatban... De csak nem jött össze... Lehet, hogy szövegben és a zenei megszerkesztettségben sem érné el sokaknál még a 8 pontot se, de nálam szinte tökéletesnek számít. Tökmindegy, mit csinálnak, rajongok Brendon hangjáért, és ezért az egész zeneiségért, ami maga a Panic! at the Disco, ez a fiatalos, örökösen újra és újra megújulni képes csapat.
Egyedül azt sajnálom, hogy ennyire rövidke lett az album, és csak 10 dalnak jutott hely - pedig úúúgy hallgattam volna még tovább... :/

Osztályzat: 10/9,5

Oké, hogy nem verseny, de rá tudok az ilyenekre csodálkozni: idén ez már a 66. ajánlóm... Ez 15-tel több, mint amennyit 2010-ben blogoltam, eddig az volt a csúcs. Az a szerencsém, hogy idén azért nagyjából mázlis módon mindig olyan albumokhoz nyúltam, amiket szerettem hallgatni, így nem volt nehéz róluk egy-egy hosszabb-rövidebb ajánlót írni. :) (No de még ráérünk az összegzéssel, még mindig messze van az év vége... :D).
Ezúttal a Seether elnevezésű dél-afrikai csapat 4. nagylemezét hoztam. Már így rögtön az elején érdekességként említem, hogy a srácok albumának borítóját az a David Ho tervezte, aki az Infected Mushroom "Vicious Delicious" lemezének borítóján is dolgozott: mindkét borítón ugyanaz az alak található, akinek neve is van: Candice, aki egyébként egy szellem. :) [megjegyzem: szerintem mindkettő szép, de a Seether borítója sokkal jobban tetszik].
Az albumnak 2009-ben megjelent egy újrakiadása is, melyen egy George Michael dal feldolgozása is helyet kapott (kétféle változatban is, ami egyébként nekem nagyon bejön így ebben a formában, szóval nagyon ajánlom, hogy keressen rá, aki szereti a Seether zenéjét), valamint bónuszként a "Quirk" c. dal (ami pedig a "Fake It" c. számuk demó verziója). Az újrakiadásoknak nem igazán látom sosem értelmét... Miért nem várnak még, és majd a következő albumon kiadják azt, ami az előzőről lemaradt? :/ A Seether pedig nem először játssza ezt el: a Disclaimer is két verzióban jelent meg, és ott sem sok eltérés van (de hogy biztosat tudjak mondani, mivel a II. albumról már blogoltam, fogok hamarosan az I.-ről is). Ennél viszont most én maradok a 2007-ben kiadott, "eredeti" lemeznél: aki kíváncsi a kimaradt dalokra, keressen rá. :)
Egyébként ez az első Seether-album, ami hazájában, Dél-Afrikában elérte az aranylemez-státuszt.

Tracklist:

01. Like Suicide
02. Fake It
03. Breakdown
04. FMLYHM
05. Fallen
06. Rise Above This
07. No Jesus Christ
08. Six Gun Quota
09. Walk Away from the Sun
10. Eyes of the Devil
11. Don't Believe
12. Waste 

Némileg azért még mindig Nirvana-reinkarnációnak tartom a csapatot, és ettől valahogy sosem sikerül elvonatkoztatnom...
Ezúttal is próbáltam a legjobbakra koncentrálni, de nekem úgy kompletten is tetszik a lemez, bár igazság szerint közel sem annyira, mint az eddigiek (nagyjából a "Karma and Effect" albummal egy szinten áll nálam)... Ezen a lemezen most nem találtam a korábbi "Fade Away" vagy a későbbi "Master of Disaster"-hez vagy "Forsaken"-hez hasonló kaliberű dalokat, és ezt én őszintén fájlalom... Annyira szeretnék megint kicsit úgy rajongani a Seether zenéjéért. :( Ez most is elmaradt...
Ami különösen tetszik, az a Fake It, a FMLYHM, és a No Jesus Christ. Ezek közül pedig amit én személy szerint az album legjobbjának tartok:

Seether - FMLYHM

Osztályzat: 10/8

Mielőtt még nekiállnék takarítani (a munkálatok következtében kb. mindenen vastagon áll a por...), még hozok egy albumajánlót. :) A "Folie à deux" a FOB-os srácok negyedik nagylemezeként jelent meg 2008 decemberében. Az album a címét egy ritka pszichiátriai szindrómáról kapta: (az elmedoktor.hu-n található leírás szerinti fogalom) "Az indukált pszichózist eredetileg leíró francia páros folie a deux-nak (két ember őrültségének) nevezte el. Ma már egyre gyakrabban nevezik megosztott pszichózisnak is, mivel az egyik fél téveseszméjét átveszi valaki más is, aki addig teljesen egészséges volt.". Emellett a 2008-as elnökválasztással kapcsolatban politikai felhangot is kapott a cím, ugyanakkor értelmezhető a "két ember őrültsége"-kifejezés akár egy szerelmi kapcsolatra is.
Az album borítóját Luke Chueh festette, akit a banda basszusgitárosa/háttérvokálosa, Pete Wentz kért fel (akié végül az eredeti festmény is lett, amiről az album borítója készült). A művész elmondása alapján teljesen szabad kezet kapott a borítót illetően, a kreatív irányítást átengedték Luke-nak - persze mindezt azért úgy, hogy az album központi témájától és a címtől ne térjen el teljesen. Luke kifejtette, hogy (szabad fordításban) "Az album címe ugye Folie à Deux (=két ember őrültsége), és ha figyelembe vesszük a csapat népszerűségét, úgy döntöttem, a fókuszt a rajongókra irányítom, és arra, hogy egyes emberek olyan szintre jutnak el a szeretetükkel/rajongásukkal, ami nyilván már egészségtelen."

Tracklist:

00. Lullabye
01. Disloyal Order of Water Buffaloes
02. I don't Care
03. She's my Winona
04. America's Suitehearts
05. Headfirst Slide into Cooperstown on a Bad Bet
06. The (Shipped) Gold Standard
07. (Coffee's for Closers)
08. What a Catch, Donnie
09. 27
10. Tiffany Blews (ft. Lil Wayne)
11. w.a.m.s.
12. 20 Dollar Nose Bleed (ft. Brendon Urie)
13. West Coast Smoker

A zenekar folytatta az "Infinity on High" albumukon elkezdett zenei kísérletezést. A szövegek Pete Wentz munkáját dicsérik, a zeneszerzés pedig Patrick Stump érdeme, aki a banda énekese, ritmus- és szólógitárosa és billentyűse is egy személyben. A kísérletezgetéseiket egyébként én maximálisan támogatom, mert többnyire ezekből születnek a legjobb dalok: mint pl. itt a "Headfirst Slide into Cooperstown on a Bad Bet", aminek a ritmusát (meg főleg a dal első negyedét) és ezt a kicsit elektro-pop -os beütését nagyon szeretem. Annyira más ez, mint amit már megszoktunk a Fall Out Boy-tól. :) A "She's my Winona" zenei alapja is valószínűleg egy ilyen próbálgatás eredményeként születhetett, de nekem iszonyat bejön ez a kicsit drum 'n' bass-es alap keverve a hagyományos rock-hangzással.
A "27" engem egyszerre emlékeztet kissé a Green Day-re és a My Chemical Romance-re, FOB-osítva. Szinte már első hallásra totál beleszerettem. Már a dal címe is utalás a "27-esek klubjára", azokra, akik 27 éves korukban haltak meg (mint pl. Kurt Kobain, Janis Joplin, Jim Morrison, Jimi Hendrix vagy a 2011-ben elhunyt Amy Winehouse). Wentz is sokáig hasonlóan veszélyes életmódot élt, így aztán félő volt, hogy ő is ezeknek a gyakran rejtélyes körülmények között elhalálozott rock- és blues zenészeknek a sorsára jut. Patrick Stump nyilatkozta: "Volt visszaszámláló órája is, meg minden. Emlékszem, a menedzserünk hívott fel Pete 28. szülinapján, és beleüvöltött, hogy 'Megcsináltuk!' "
Aztán itt van még az "I don't Care", ami minden bizonnyal elsőként jut mindenki eszébe, ha erről a lemezről van szó - tagadhatatlanul szuper dal, de szerintem van ennél jobb is a lemezen...
Feltűnő az is, hogy sok vendégzenésszel dolgoztak együtt az album dalainak felvétele során. Mint pl. rögtön így első blikkre Brendon Urie-val, aki a Panic! at the Disco frontembere. Igazából nem tudom, hogy mennyire volt Brendonra hatással ez a közös munka, mindenesetre már a legutóbb 2011-es Panic!-lemez is, de a hamarosan megjelenő új albumuk előfutár-dalai pláne eléggé FOB-osra sikerültek... Én ezt spec. sajnálom, mert a Panic!-et mindig is az első albumukon nyújtott teljesítménye és zsenialitása miatt szerettem, FOB-ból pedig 1 is elegendő, nem kéne őket másolni...
További vendégzenészek még pl. Elvis Costello, Debbie Harry, Travie McCoy és Lil Wayne (bár az meglehetősen érdekes, hogy nekem ezek a dalok annyira nem nyerték el a tetszésemet, amiben vendégzenészek is közreműködtek... Jobban áll a FOB-nak, mikor önállóan alkot, közösködés nélkül...).
Próbáltam tényleg csak azokat kijelölni, amiket kihagyhatatlannak tartok a lemezen. Ami pedig ezek közül személy szerint nekem abszolút kedvenc (és megkockáztatom, hogy az egyik legjobb FOB-dal, amit valaha is hallottam):

Fall Out Boy - 27

Osztályzat: 10/7