Zene füleimnek...

A ház még kissé mindig romokban (pár hete egy kisebbfajta átalakításba kezdtünk, és úgy néz ki, ma már végre helyére kerültek a dolgok, nagyjából), de eddig bírtam blogolás nélkül, úgyhogy szakítottam is időt, hogy letegyem a hátsómat, és bemutassam a nagyérdeműnek (ha még nem ismerné) az Icon For Hire elnevezésű csapatot.
Az amerikai csapat 2007 óta létezik, a Scripted az első nagylemezük: ezt két EP előzte meg.
Az együttes jelenleg ebben a felállásban működik:
- Ariel (vokál)
- Shawn Jump (gitár)
- Adam Kronshagen (dobok)
- Josh Kincheloe (basszusgitár)
A kezdeti időkben (mint sok más banda) élő showkat adtak helyi klubokban, család és barátok előtt. Bár a hallgatóságtól pozitív visszajelzések érkeztek, a tagok mégis azt állítják, hogy borzalmas teljesítményt nyújtottak. Akkori basszusgitárosuk, Joshua Davis 2009-ben lépett ki a csapatból (később, 2011-ben Josh foglalta el ezt a pozíciót, a lemez megjelenése után).

Tracklist:

01. Overture
02. Theatre
03. Make a Move
04. Get Well
05. The Grey
06. Off with her Head
07. Fight
08. Up in Flames
09. Iodine
10. Only a Memory
11. Pieces
12. Fall Apart (bonus track)
13. Call Me Alive (bonus track)

Bár kétségkívül sajátos zenei világuk van, mégis azoknak, akik még nem hallgattak bele a zenéjükbe, a miheztartás végett leginkább úgy tudnám jellemezni őket, mint a Paramore és a The Dirty Youth zenéjének keresztezését. Ariel stílusát és hangját megszerettem - de akik szokták olvasgatni a bejegyzéseimet, számukra már eléggé világos lehet, hogy a női vokálossal bíró csapatok alapból közel állnak hozzám. :) Így hát most az Icon For Hire zenéjével is csöppet elfogult vagyok, de tényleg csak picit, mert aki veszi a fáradságot, és néhány dalukat meghallgatja, ő is rá fog jönni, hogy ez a banda bizony tényleg megérdemli az odafigyelést. :)
Ezt támasztja alá, hogy idén októberben (ha jól értesültem, 15.-én) már jön is a második, self-titled albumuk, amiről az első dal már meg is jelent: https://www.youtube.com/watch?v=lAo389WHcJo Hát igen, betartotta a csapat az ígéretét, miszerint a következő lemezükön lévő dalok már agresszívebbek lesznek, emellett marad egy kis "bubblegum pop" és némi hip-hop is bennük - és mindezt úgy, hogy nem lesz ettől giccses és hányingerkeltő az egész. Azért ehhez is kell tehetség... ;)
No de most visszakanyarodva a szóban forgó lemezre: nekem összességében nagyon elnyerte a tetszésemet ez az anyag. Leginkább hármat tudnék kiemelni a tracklistről, mégpedig így szép sorban a 4., 5. és 6. felvételt. A Get Well kicsit hip-hoposabb, a The Grey a líraibb hangvételével tűnik ki, az Off with her Head pedig mondhatni reprezentálója az album többi dalának. Talán ezért is szeretem hangyányival ezt jobban, mint a többit:

Icon For Hire - Off with her Head

Osztályzat: 10/8,5

Most ismét egy olyan banda lemezét hoztam, ami kevésbé (vagy talán egyáltalán nem) ismert itthon. Azonban kár őket nem ismerni, mert egészen jó dalokat tartalmaz pl. ez a lemez is - vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy vannak rajta kivételes felvételek is, szerintem.
Sajnos, valószínűleg már feloszlott a csapat, vagy ha mégsem, akkor is igaz, hogy nem működik már aktívan az együttes: az official page-ük megszűnt, és igazából más helyen is csak infómorzsákat találtam róluk, amitől nem lettem sokkal okosabb.
A banda tagjai (a "sing365.com"-on talált infók alapján):
Christopher McCracken - vokál
Robert Gieser - szólógitár
Brian Marquez - ritmusgitár
Scott Sorsenson - basszus
Matt Conley - dobok
A csapat zenéjét nem is tudom, melyik hasonló zenét játszó bandához tudnám hasonlítani: talán a Hoobastank-hez leginkább, némi Skillet és Breaking Benjamin utóízzel. De ezt mindenki döntse el inkább magának, miután belehallgatott a srácok zenéjébe. :)

Tracklist:

01. Roses
02. It's not good enough
03. Dear Angel
04. Living a Lie
05. The Same as me
06. Foster
07. Bring Me Down
08. Here I Am
09. Shadowed
10. You Come Around
11. In Memory
12. Dear Angel (Alternate Version)

Kár lenne tagadni, hogy kissé tényleg sablonos zenét játszanak, ám csak úgy bekapcsolni, mikor kedvünk van egy kis mérsékelt zúzáshoz, akkor tökéletesen megfelel. :)
Az első kedvenc a lemezről a "Dear Angel" volt, amibe egyébként teljesen véletlenül futottam bele youtube-on, és szó szerint szerelem volt első hallásra, hetekig szinte csak ezt az egy számot hallgattam. :D Nagyon ajánlom még pl. a "Foster"-t, ami kiemelkedő még (számomra) a lemezről. De ami kicsit is jobban tetszett az átlagnál, azokat jelöltem is ki egyből. :)
Összességében kissé gyengus lett a lemez, még ha van rajta ez a néhány húzódal is. Ami miatt viszont mindenképpen megérte kiadni:

April Sixth - Dear Angel

Osztályzat: 10/6,5

Iszonyat izomlázas vagyok, a tegnapi meló "enyhén" megártott - a családi gazdaságban segítettem be, ami így utólag már nem volt olyan jó ötlet, mert most se feküdni, se ülni, járkálni meg pláne nem bírok... :'D No de majd elmúlik, no rinya! :D
Ehelyett inkább írok egy villám-posztot az Anti Fitness Club legutóbbi, 3. stúdiókorongjáról. 
Azt tudni kell rólam, hogy nem szeretek úgy leszólni egy bandát sem - és igazából semmi mást sem -, hogy nem ismerem, nem próbáltam stb... Így hát mikor utamba került ez a lemez, nem kerültem ki, ehelyett elkezdtem hallgatni. 

"Úgy még sohasem volt,
hogy sehogy sem lett volna,
az élet úgyis megoldja,
sorsom karjaiban hordja, 
megóvja."
(Lesz ami lesz)

Nekem őszinte meglepetés és pozitív csalódás volt ez az album. Már blogoltam az előző 2 lemezükről is: a srácok zenéjével még akkoriban ismerkedtem meg, mikor még csak nagyon kevesen ismerték őket, volt is néhány dal az első lemezükön, amit szerettem, és szívesen hallgattam. Aztán jött a LéleKzet, ami enyhén szólva nem nyűgözött le. Most pedig azért kicsit le lettem véve a lábamról...

"Hiába nyíltam ki őszintén dalban,
nem vagyok más, mint síron egy jégvirág a fagyban.
Hiába nyíltam ki ékes szavakban,
úgy tűnök el, mint síron egy jégvirág tavasszal."
(Jégvirág)

Tracklist:

01. Metamorphosis
02. Beleremeg a föld
03. Mennyország
04. Lesz ami lesz
05. Mennem kell
06. Jégvirág
07. Marad-e még levegő
08. Kötéltánc
09. Nincs elérhetetlen cél
10. Viszlát
11. Vezessen a vágy

"Marad-e otthonunk e Föld,
marad-e holnapunk, jövőnk,
marad-e tiszta kék az ég,
marad-e zöld, vagy minden elég?
Marad-e élhető világ,
marad-e rét, mező, s virág?
Marad-e otthonunk e Föld,
marad-e még nekünk levegő...?
(Marad-e még levegő)

Na ez a poszt most igaz, hogy rövid lesz, de telenyomom idézettel, mert ami a dalok szövegét illeti, pazarul lettek megkomponálva. Na jó, zeneileg is. Szerintem iszonyú sokat fejlődött a csapat, mintha kezdené levetkőzni az állítólagos emo-imidzsüket és egyre jobbak - mondom ezt úgy, hogy sosem voltam rajongójuk. Én csak azt tanácsolom mindenkinek, hogy mielőtt fikázni kezdi őket, hallgassa meg néhány dalukat. 

"Változnak az idők,
már én is változom,
de újra meg újra összedől,
mind, mi épült egykoron.
Minden pillanat, 
ó, minden rólad szólt,
mégis kicsúszott a talaj,
s csak ordítok a romok alól."
(Kötéltánc)

Kicsit túlzásnak tűnhet, de a csapat a "Viszlát" c. dalában egy második "Szomorú vasárnapot" alkotott meg. Hihetetlenül letargikus dal (de hát a halálról szól, milyen is lehetne..?), és mégis mennyire gyönyörűen van megfogalmazva a dalszöveg, és a zenei kísérettel tökéletes elegyet alkotnak.
A "Kötéltánc" leginkább a régebbi dalaikra emlékeztet, még anno az első albumról, amiket először hallottam tőlük, és amiket megszerettem, így ez a dal is kedvenc lett. Emellett pedig ami még hozzám közel áll, az a "Jégvirág", és a jövőn merengő, mélabús "Marad-e még levegő". Fura, mert ami leginkább ki lett emelve az albumról (a csapat és a média által is), a "Mennyország" nekem pont hogy nem számít annyira eget rengető alkotásnak... Úgyhogy leginkább a fenti 3-4 dalból választottam ki a (szerintem) legjobbat, ami pedig rövid töprengés után ez lett:

Anti Fitness Club - Kötéltánc

Eddig nálam magasan ez az albumuk viszi a prímet. Szerettem hallgatni, jó pár kedvenc is lett, szóval ajánlom: bárki, aki csak kicsit is kedvet érez hozzá, tegyen vele egy próbát. :)

Osztályzat: 10/7,5

Fejetlenség van. Fejetlenség mindenütt. Fejetlenség a magánéletemben, és fejetlenség egy olyan közösségben, ahol már több mint 4 éve tag vagyok, a kezdetek óta, egy zárt közösségből indulva, előttem cseperedett ekkora hatalmassá a site, tanúja voltam a tagok csatlakozásának... Eddig imádtam ott lenni, sokszor a világ gondjai elől is oda menekültem, kedves "netes ismerőseimhez", akik 4 év alatt már nem gyengén hozzám nőttek. De ez most megrendült, csalódtam (persze nem az ottani ismerősökben), és már igazából ott írogatni sincs kedvem semmit a nagyközönségnek, mert nem akarok én lenni a következő kitiltott azért, mert valaki jelent, hogy neki nem tetszik, amit írtam... Ennyit arról, hogy szólásszabadság van... Meg roppantul gerincesek az emberek - de igaz, egyszerűbb jelentgetni a főnöknek, ha nem tetszik valami, mintsem a másik elé állni, hogy ez nekem rosszul esett. Mindegy, ebbe nem is akarok belefolyni, csak ezután én is ezerszer jobban meggondolom, hogy ott hová és mit írok - ha egyáltalán írok...
Az viszont szerencse, hogy a saját blogomon nem kell magam moderálni (vagy legalábbis csak az általános, emberi kereteket megtartva - viszont úgy érzem, eddig sem sértettem meg senkit az emberi jogaiban/méltóságában, max. nem egyezett a véleményünk, de könyörgöm, ez egy ilyen világ, nem tetszhet mindenkinek ugyanaz). Úgyhogy hoztam is egy újabb bejegyzést, igyekszem rövid lenni, és egy kis hallgatnivalóval szolgálni azoknak, akik ide tévednek. :)
Nos, szóval: a Silent Waters, amiről ma a fáma szól, a Amorphis nevezetű finn csapat 8. nagylemeze. Hát, nekem ez a lemez tetszett, szinte mindegyik dalt szerettem róla, de persze vannak, amiket különösképp, ezeket ezúttal is megtaláljátok pirossal kiemelve a számlistán. :)

Tracklist:

01. Weaving the Incantation
02. A Servant
03. Silent Waters
04. Towards and Against
05. I of Crimson Blood
06. Her Alone
07. Enigma
08. Shaman
09. The White Swan
10. Black River
11. Sign (bonus track)

Na hát ez is elég piros lett... :D De mit tegyek, ha egyszer tényleg szeretem ezeket, mindegyikőjüket. ^^
Azt pedig már most kijelentem, hogy fene tudja miért (talán az is közrejátszott, hogy most valamiért kifejezetten fogékony és érzékeny vagyok az Amorphis zenéjére), de eddig ez a lemezük talált be a legjobban - ezt pedig méltón tükrözi, hogy alig van olyan dal, amit ne tartanék kiemelkedőnek az albumról.
Az egyik szívem csücske a "Towards and Against", mégpedig az üteme és a zene miatt. :) Már a kezdő szólamok is szokatlanul csengenek. Aztán itt a címadó "Silent Waters", ami minden tekintetben telitalálat, és méltó címadó dala a lemeznek. Az "Enigma"-t muszáj szeretni, különleges kis darabkája ez a lemeznek (ahogyan a "Shaman" is). És persze meg kell említeni feltétlenül a "Her Alone"-t is, ez is kötelező darab mindenkinek, aki kedveli az Amorphist, vagy most akar ismerkedni a zenéjükkel.
Igazából 3 dal között vacilláltam, ami méltán pályázhatna a lemez legjobb dala címre. Számokban megadva: a 3., 6. és a 8. Ezeket én nagyon szeretem.
A legjobb dal helyett pedig szándékosan fogom most azt a kifejezést használni, hogy az album egyik legjobb dala:

Amorphis - Her Alone

Osztályzat: 10/9

A blog statisztikájában a látogatottságon bizony meglátszik, hogy tegnap már a legtöbb suliba becsengettek (egyik szemem sír, a másik meg nevet, hogy engem ez már nem érint), a munkahelyeken is lassan visszazökken minden a nyár előtti állapotokba. Én azért még töretlenül igyekszem írni a blogomat (bár hamarosan én is munkába állok), hisz folyamatosan jönnek ki a jobbnál jobb lemezek - és még a korábbi évek lemezterméseit sem sikerült kellően feldolgoznom. Arról nem is beszélve, hogy tervbe vettem, hogy még ebben a hónapban útjára indítok egy érdekes kis blog-sorozatot - meglátjuk, mi lesz belőle. :)
Most 2002-be kalandozok vissza, mégpedig abba az időkbe, mikor a Breaking Benjamin először tűnt fel a színen: a Saturate c. nagylemezük ugyanis a csapat debütáló albuma is egyben.

Tracklist:

01. Wish I May
02. Medicate
03. Polyamorous
04. Skin
05. Natural Life
06. Next to Nothing
07. Water
08. Home
09. Phase
10. No Games
11. Sugarcoat
12. Shallow Bay
13. Forever

Leginkább a Seether és a Skillet zenéje között félúton tudnám elhelyezni Benjaminék zenéjét. 
Magát a lemezt értékelni nehezen tudom, mivel még kissé kezdetleges, a saját hangjukat leginkább a későbbi albumaikon sikerült megtalálniuk, itt még túlontúl homogének a többi hasonló csapattal, semmi újat nem tudnak nyújtani.
Próbáltam néhány még viszonylag tetsző dalt kiemelni, de ezúttal nem volt gondom a legjobb kiválasztásával. Számomra egyértelműen ez az album legjobbja:

Breaking Benjamin - Home

Osztályzat: 10/6