Zene füleimnek...

Baromi hülye kedvem van, úgy minden összejött most... Itt a nyakamon az államvizsgám is, már elegem van az egészből... -.- Ráadásul azt is sikerült megérnem, hogy úgy ahogy van, lenyúlták ezt a blogötletemet (webcímet direkt nem írok, nem fogok neki ingyenreklámot csinálni...). Valami roppant kreatív elméjű személy ugyanebben a témában, ugyanilyen sablonnal, ugyanilyen kialakítással, bejegyzés-szerkezettel, 0 egyediséggel rittyentett össze egy blogot. A bejegyzések címe ugyanígy, borító ugyanígy, számlista ugyanígy, 1 kedvenc dal videóval együtt kiemelve (a változatosság kedvéért) ugyanígy... Mikor először jártam ott, konkrétan azt hittem, az enyémet nézem, szóval "csak" ennyire hasonlít... -.- 
Mindegy, büszke lehet magára. Akinek fikarcnyi kreativitása sincs, az lop azt is, nem probléma... -.- (meg előbb utóbb majd mást is fog). Pedig én sem vagyok egy nagy kreatív egyén, de tisztelem annyira a másik munkáját, hogy nem lopom el...
No de most inkább lapozok, és inkább rátérek erre az Expedícióra, amit tavaly FankaDeli (polgári nevén Kőházy Ferenc) és a "Kowalsky meg a Vegából" valamint a "Black-Out"-ból ismert, "Kowalsky" néven tevékenykedő Balázs Gyula együttes erővel véghezvitt. :) Tudom, már megint egy olyan lemez, aminek aztán végképp nem sok köze van a rockhoz... :D Viszont ez annyira, de annyira szuper album, hogy egyszerűen nem tudom megtenni, hogy kihagyom az ajánlógyűjteményemből itt a blogon. :) Besuvasztottam az "alternatív rock" műfajába, de igazából ez egy színtiszta pop/rap/hip-hop album (igaz, utóbbit csak halkan jegyzem meg, mert Fanka az egyik dalban hangsúlyozza is, hogy nem hip-hop-ot játszanak). Na jó, azért némelyik dalon halványan érződik némi alternatív rock íz is, ez sem mellékes.

"Mindig van
kéz, ami segít, ha nyújtod
a kezedet, ha úszol
vad hullámok közt,
de végül csak az ér partot, aki
önmagát győzi le."
(Mindig van)

Az a helyzet, hogy (ebből nem is csinálok titkot) ezt a lemezt kizárólag Kowa miatt hallgattam meg, mert a Kowalsky meg a Vega az egyik legnagyobb kedvencem, Kowa pedig magasan az egyik legszimpatikusabb és legjobb énekese kicsiny hazánknak, ráadásul bizonyította, hogy mennyi és milyen sokféle műfajú csapatban is hely tud állni (kezdve ugye a Black-Out-tal, ami rockot/hardrockot játszik/játszott, aztán a Mantrában is vokálozott, ami egy krisnahivő rockcsapat, no meg a "fő projektje", az alternatív rock/ funk rock Kowalsky meg a Vega csapat, most pedig az alkalmilag alakított duójuk, hip-hop/rap formációjuk FankaDelivel). A hangja, a dalai simogatnak, erőt adnak... Hát, izééé... Rajongó vagyok, nincs mese... :'D
Idegenkedtem is az albumtól Fanka miatt, az ő dalait sosem hallgattam, meg hát az ilyen fajta rap is távol áll tőlem... Aztán úgy esett, hogy a végére Fankát is egészen megkedveltem, és bizakodom benne, hogy nem ez volt az egyetlen lemez, amit együtt készítettek, mert ők bizony együtt is nagyon-nagyon jók. :)

"A becsület lassan csak egy bejegyzés a szótárból;
hogy lett ennyi ribanc, istenem, egyetlen bordából?
Mennyi mindent láttam, és mennyi mindent hittem,
és már tudom, mi az igazság, hogy: igazság nincsen.
(...) De azért mert ők ilyenek, te ne állj be a sorba,
van, mikor választani kell: tartalom vagy a forma."
(A pad)

Tracklist:

01. Szerelmes minden
02. Expedíció
03. Jöjjön, aminek jönnie kell
04. Hiányzol
05. A pad
06. Az igazság
07. Ördög nincsen
08. A bölcsődtől a sírodig
09. Kezd újra
10. Felnőttek ovija
11. Hibázni
12. Nincsen nevem
13. Vétel stop
14. Ez a mi mesénk
15. Lélekmentők
16. Mindig van
17. A 24.óra
18. Soha nem vagy magad
19. Tükör

"Próbálok adni még, nem pedig elvenni,
amit csak lehet, a jelenben megtenni.
Ess el nyugodtan, csak aztán állj is fel!
Nem elég nézni, ezt bizony látni kell!
Tegyél magadért, mástól ne várj csodát,
és majd felfogod: Isten megtalált."
(Ez a mi mesénk)

Legelőször az albumról az "Ez a mi mesénk" jött ki, és igazából első hallásra beleszerettem. Aztán kijött a teljes lemez, és így jártam szinte az összes többi dallal is a lemezen... :D
Bár nem vagyok valami buzgó hívő (hiszek én, de a magam módján), a szövegekben a vallásosság mégsem zavar, sőt, becsülendőnek tartom, mikor valaki felvállalja, hogy igenis hisz, és ennyire igényesen és szépen tudja ezt kifejezni. Ez a vallásosság a srácok több dalából is kitűnik (csakúgy, mint Kowa többi albumán).
A szövegekről is csak pozitívat tudok írni: egyszerűen tökéletesek; nem csak az albumon, zenével kísérve, de önállóan, egy kötet formájában is simán megállnák a helyüket. Változatosak, ugyanakkor kivétel nélkül fontos témákat boncolgatnak. Egyrészt hiszem, hogy ha valaki mélyen van lelkileg, akkor sokat tud töltődni ezekből a dalokból (true story... legalábbis nálam volt már erre példa...), másrészt pedig szinte mindegyik dalban van némi társadalomkritika is, mint pl. :

"Csak a Most van és a Múlt, a Jövő messze távol,
bár Isten tényleg mindent tud erről a világról,
de sokan azt gondolják, hogy nem tereli nyáját,
valami science fiction-szerű jövetelét várják.
De ahogy a közmondás őrzi: a fától az erdőt...,
itt egyre inkább tompa vagy, minél inkább felnőtt,
itt szégyellik a gyerekek, hogy játékkal a kézben,
itt az interneten vagy fenn, nem lenn a téren."
(A pad)

Zenei téren is fantasztikusat alkottak: a hangzás elsőosztályú, a különböző effektek, dallamok nagyon el lettek találva, tökéletes összhangban vannak a szöveg mondanivalójával. Maximálisan egyedinek is tartom, amit FankaDeli és Kowalsky ezen a lemezen összehozott (na jó, egyedül az "Ördög nincsen" kezdő szólamairól jutott eszembe a One Republic-féle "Apologize", de annyira, hogy már szinte vártam, hogy Timbaland mikor kezd el vokálozni... :D). 

Hát, kérem, így kell egy minden szempontból tökéletes albumot megalkotni. :)

"Ide szült a sors,
legyél az eszem-szívem, 
olyan szerepet játssz,
amit majd tőlem vársz."
(Vétel stop)

Ideje lenne már végre lezárnom a posztot, mert lassan az idézetek számával és a bejegyzés hosszúságával egyaránt megdöntöm a saját blogposzt-rekordomat... :'D
Egyébként Kowával kapcsolatban vannak híreim, amit még mindenképpen meg szeretnék osztani azokkal az ide tévedő egyénekkel, akiknek eddig még elkerülte a figyelmét: az eddigi 2 kiadott könyve után (a "Holnap előtt", ami 2005-ben és a "Jéglanka meséi", ami 2007-ben jelent meg) jön egy harmadik is, eddig úgy néz ki, augusztus 17.-én, "Csak egy ág..." címmel, ami Kowáról és a Kowalsky meg a Vega első 10 évéről fog szólni. Reménykedem benne, hogy nem csillagászati áron lehet majd beszerezni, mert engem tényleg érdekelne ez a könyv.

Most pedig a kezemre csapok, még mielőtt bepötyögnék még legalább 5 idézetet... :D (minden egyes dalból ki lehetne emelni ennyit, simán), és jön a kedvenc dal kiválasztása. Az egész lemezt, úgy ahogy van imádom, leginkább a 2., 7., 8., 14., 16., és a 17. nagy-nagy kedvenc. Legszívesebben kiemelném A 24. órát és A bölcsődtől a sírodig c. dalt egyaránt... Viszont ezek közül volt egy dal, ami az összes közül a legnagyobb hatást gyakorolta rám: mikor először hallottam, konkrétan olyan volt, mintha a könnycsatornáimnál megnyitották volna a csapot.... Nem vicc. Tényleg. Ritka, mikor egy dal ilyen érzéseket vált ki belőlem, de ennek most sikerült.

"Mert sok mindent nem lehet,
de van, amit jobb még ma szavakba önteni,
amíg van időd hozzá, a bölcsődtől a sírodig.
Mer' van, amit elég, ha rejt a szív mélye,
akad, amit muszáj megosztani,
amíg van időd hozzá, a bölcsődtől a sírodig."
(A bölcsődtől a sírodig)

Fanka és Kowa - A bölcsődtől a sírodig

Köszönöm az élményt. Míg élek, kedvenc lesz ez az album.

Osztályzat: 10/10

Első reakcióm, ami ezt a lemezt illeti, hogy ez más. Nagyon más, mint amit már a FOB-tól megszokhattunk. Igazából ebben a megállapításban a legtöbb rockot kedvelő ismerőssel egyet is értettünk. Amit a srácok ezen a lemezen művelnek, az mindennek nevezhető, csak éppen rocknak nem (így elöljáróban le is szögezném gyorsan, hogy sosem voltam rajongója a csapatnak, és valószínűleg ezután sem leszek...). Az is óriási rejtély, hogy címnek miért választották azt, hogy "Save Rock And Roll"... Ez egy cseszettül nagy félrevezetés, már nem azért... Semmi baj, hogy kicsit más irányba kanyarodtak, kell egy kis új szín, hogy ne legyen előbb-utóbb unalmas a zenéjük, de akkor, könyörgöm, ne nevezzék már rocknak...
Még viszonylag friss az album, április közepe-végén jött ki, a srácok ötödik stúdióalbumaként. A lemezen érezhetően nagyobb hangsúlyt kaptak a popzenei elemek (csak még mindig nem értem, hogy akkor mi a fenének kapta ezt a nevet a lemez...).
2009-ben egy kisebbfajta szünetet tartottak a tagok. Állításuk szerint kiábrándultak a zeneiparból, emellett túlontúl is a reflektorfénybe kerültek: a basszusgitáros/szövegíró Pete Wentz minden megmozdulása pletykalapok örökös témájául szolgált. Megérett hát az idő a pihenésre, ám a tagok hangsúlyozták, hogy belátható időn belül nem, de mindenképpen folytatni szeretnék a jövőben. Hát, ennek a 4 év kihagyásnak az eredménye ez a lemez lett, ami felér egy vérátömlesztéssel a csapat szempontjából. Teljesen megújultak; a zenéjük épphogy csak hasonlít a korábbihoz (talán ez is annak köszönhető, hogy a tagok igyekeztek levetkőzni magukról a rájuk aggatott "emó" jelzőt). A zenéjükkel együtt a tagok közül látványos átalakuláson ment át az énekes/gitáros Patrick Stump is: nem elég, hogy jó néhány kilótól megszabadult, még stílust is váltott. Előnyére - teszem hozzá. :)

Tracklist:

01. The Phoenix
02. My Songs know what You did in the Dark (Light Em Up)
03. Alone Together
04. Where did the Party go
05. Just One Yesterday (ft. Foxes)
06. The Mighty Fall (ft. Big Sean)
07. Miss Missing You
08. Death Valley
09. Young Volcanoes
10. Rat a Tat (ft. Courtney Love)
11. Save Rock and Roll (ft. Elton John)

A számlistát végigböngészve mindenképpen szembeötlő az is, hogy ezúttal vendégzenészekkel/énekesekkel is "felfegyverkeztek". Bár, azt ugyancsak nem értem, hogy a címadó dal, a "Save Rock and Roll" miért sikerült ennyire lagymatagra... Az csak egy dolog, hogy kicsit sem rock, az meg egy másik, hogy mit keres Elton John ebben a dalban... Ha meghallom azt a szót, hogy "rock", akkor előbb jut eszembe Bon Jovi, mint Elton John... Oké, hogy manapság már a műfajok nem tiszták, nagyon sok az átmosódás közöttük, de akkor is, ne legyünk már ennyire fogalomzavarban, hogy rocknak mondjunk egy olyat, ami kicsit sem az, de még csak köszönőviszonyban sincsenek... (Egyébként ez a lemez engem a Panic! at the Disco-féle albumokra emlékeztet. Annyi kivétellel, hogy ők a kezdettől fogva olyan zenét játszottak, amilyet. És hogy őket jobban szeretem, mint a FOB-ot, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag. Pedig még csak az énekes hangjára sem lehet panasz, hisz a Fall Out Boy-os Patrick hangja is elsőosztályú.)
Érdekessége az albumnak, hogy a dalokból készült klipeket össze szeretnék fűzni egyfajta filmszerű láncba (egynémely "fejezete" már el is készült ennek, hisz már néhány videójuk napvilágot látott az albumról). Azért kíváncsi leszek, hogy mi fog ebből kisülni a végére. :) Mindenesetre egészen eredeti ötlet.
A dalok boncolgatásába nem mennék most bele, mert igazából egyikről sem tudnék mit írni: van amelyik kifejezetten tetszik, és persze olyan is akad, amit a továbbiakban nem fogok túl sokszor meghallgatni... Viszont egy dal mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Mégpedig ez a dal a "Just One Yesterday": már a kezdőszólamairól is egyből Adele "Rolling in the Deep"-je jutott eszembe, és ez később sem változott; a verse és a bridge szerintem baromira hasonlít.
Mindazon rossz ellenére, amit fentebb már leírtam, mégis azt mondom, hogy egyáltalán nem rossz anyagot hoztak össze ezúttal sem. Más, mint amit eddig kaptunk tőlük (bár újra csak hangsúlyozom, hogy az eddigi dalaik sem nyűgöztek le...), de ha ezzel sikerül megbarátkozni, és túllépni rajta, akkor egy pörgős, dúdolászós háromnegyed órát szereznek nekünk a srácok. Csak inkább ne nevezzék rocknak, és akkor minden oké.

Albumkedvencem (a The Mighty Fall-t és a második tracket kicsivel leelőzve):

Fall Out Boy - The Phoenix

Leszámítva, hogy a megnevezett műfajában rock-albumként nem állná meg a helyét, zeneileg nem találok benne semmi kivetnivalót, így nyugodt szívvel osztályoztam ennyire magas pontszámmal.

Osztályzat: 10/8

Igen, még mindig van olyan Nightwish-album, amiről nem blogoltam... :D Pedig már így is ez a csapat az egyik, akiktől a legtöbb albumot hallgattam eddig (tekintve, hogy mennyire tevékeny és termékeny éveket tudhat maga mögött a csapat).
A Wishmaster a finn zenekar harmadik nagylemeze. Bár (a szimfonikus metál határai között megmaradva, de) elég színes, változatos dinamikájú dalokat kínálnak nekünk ezúttal is, mégsem igazán találtam olyan vérbeli, igazi kedvencet ezek között. :(
A lemez egyik kiemelkedő dala a "The Kinslayer", amelynek témája az 1999-ben az amerikai Columbine középiskolában történt ámokfutás: két tizenéves fegyverrel támadt diáktársaira, melynek során 12 diák és 1 tanár meghalt, és további 21 sérültje volt a vérengzésnek (ezután a támadók öngyilkosok lettek). Máig ez az USA történelmének egyik legnagyobb iskolai mészárlása. (Mindig összeszorul a torkom, ha ilyenről olvasok... Ezeket a diákokat a szüleik hazavárták... Mert hát mikor az ember iskolába megy, vagy a gyerekét küldi iskolába, ez az utolsó, amire gondol, hogy ilyen megeshet... És az a legszörnyűbb, hogy manapság már tényleg sosem lehet tudni, hogy hol és mikor történik hasonló, mert elég 1-2 bekattant idióta, és már megtörténik a baj. Tele van a világ aberrált, degenerált őrültekkel...Félelmetes...)
Magát az albumot inspirálta a Gyűrűk Ura és a Dragonlance világa is. A lemez címadó dala több vonatkozásban is a lemez (és a Nightwish) legjobbjának számít: válogatáslemezeken is megjelent, mint a Nightwish egyik legjobb dala, és az élő koncertjeiken is gyakran játszott dal ez a szerzeményük (még Tarja távozása után is sokszor előadták élőben, Anette-tel). Nekem nem kedvencem ez a dal sem, szóval nem igazán értem ezt a nagy hűhót körülötte... :/ De ez az én bajom...

Tracklist:

01. She is my Sin
02. The Kinslayer
03. Come cover Me
04. Wanderlust
05. Two for Tragedy
06. Wishmaster
07. Bare Grace Misery
08. Crownless
09. Deep Silent Complete
10. Dead Boy's Poem
11. FantasMic
12. Sleepwalker (Bonus Track)

Na jó, azt meg kell hagyni, hogy a "Two for Tragedy" a maga borongós hangulatával és zenei világával nagyon el lett találva. (Próbáltam minden olyat kiemelni a számlistán, ami kicsit is megtetszett; így már azért viszonylag piros lett ez a lista. :) ) A "Crownless" szinte szöges ellentéte az előbb említettnek (pörgős ritmus, nagyfokú virtuozitás), mégis számomra ez is kiemelkedett a többi közül. A "Wanderlust" egy ízig-vérig fülbemászós dal; szinte első hallásra megragadt bennem, és az elmúlt napokban sokszor azon kaptam magam, hogy ezt dúdolgatom. :D A "FantasMic"-ot meg igazából csak azért jelöltem ki a tracklist-en, mert a dal 5.percétől már eléggé bejövős. :))
Végezetül még egy érdekes momentum a lemez kapcsán: a "Sleepwalker" dalukat 2000-ben, a cédé megjelenése előtt nevezték az Eurovíziós Dalfesztivál finn selejtezőjére. Másodikok lettek: bár megnyerték a közönségszavazást, a zsűri mégis egy hazai gospel-énekesnőt választott Finnország képviseletére a versenyen. Hát, nekem nem igazán tetszik ez a dal sem, amivel a zenekar részt vett (fura, hogy ami mások szerint mennyire jó a Nightwish-től, az szerintem nem az... :D na mindegy...), valahogy túl steril a csapathoz képest - az ember azt gondolná, hogy egy olyan dallal indulnak egy ilyen versenyen, amibe apait-anyait beleadnak, megmutatják, hogy mit tudnak, ez meg egy olyan tinglitangli dalra sikerült... :/ Tudnak ők ennél ezerszer jobbat is... És nem kellene magukat visszafogni, mert ennek így nincs értelme: ne játszanak rádióbarát zenét, csak azért, hogy mások kedvében járjanak, vagy megnyerjenek egy versenyt...
No de a lényeg a lényeg: igazából ez a lemezük sem lett kedvencem (bocsi, Tarja, de az Anette-es lemezek valahogy közelebb állnak hozzám - lehetséges, hogy azért, mert akkoriban kezdtem Nightwish-t hallgatni). Még hátra van 1 lemezük, az Oceanborn, de nem hiszem, hogy az az album majd belopja magát a szívembe, ha az összes többinek nem sikerült (mármint ami a Tarjával készült lemezeket illeti). :/ De majd meglátjuk.
Addig is, jöjjön most a "kedvenc". Már 1 hallgatás után is a Crownless és a Come cover Me c. daluk tetszett meg leginkább, ami pedig ezek közül a befutó lett nálam:

Nightwish - Come cover Me

Osztályzat: 10/7

Számomra a Nirvana sikere mindig is megfejthetetlen lesz. Igazából nem értem, hogy miért ennyire kiemelkedő a rockzenei életben. Egyrészt elég rövid életű zenekarról van szó, mindössze cirka 7 évig tevékenykedtek, ezalatt három lemezt adtak ki (a Nevermind a második stúdiólemezük, és talán a legsikeresebb is). Ennek ellenére rengeteg zenekarnak példaképe, mintája volt a Nirvana, és mai napig is érződik a csapat hatása.
1987-ben alakult a banda, Kurt Cobain énekes/gitáros és Krist Novoselic basszusgitáros vezényletével. Az évek során több tagjuk is volt, ám a végleges felállás 1990-ben alakult ki, amikor Dave Grohl dobos csatlakozott. Igazi áttörést karrierjükben a Nevermind-dal értek el, a Smells Like Teen Spirit c. daluk hamar népszerű lett, és a bandát is egy csapásra szárnyára vette a hírnév. [Ilyenkor egyébként fura belegondolni, hogy ez a lemez velem egyidős, de pl. a Smells like... vagy a Come as you are ennyi idő távlatából is közkedvelt, még a fiatal generáció körében is - szóval valamit tényleg tudhattak... :)]
Ahogy a csapatok zöme, így a Nirvana sem maradhatott ki a balhékból: a '92-es MTV Video Music Awards-on pl. egy olyan dalt akartak eljátszani, amit a show szervezői kifejezetten nem akartak. Végül annyi lett belőle, hogy 2 sort mégiscsak végigjátszottak abból a dalból, ami egyébként a 1993-as "In Utero" albumukon "Rape Me" címmel meg is jelent (baromi ismerős volt, aztán rájöttem, hogy én ezt már hallottam a Seether feldolgozásában o.O). Aztán pedig rátértek a "Lithium"-ra (a Nevermind albumról). Az előadás azonban nem úgy sikerült, ahogyan a szervezők is várták: a vége felé egy elromlott erősítő okozott galibát, majd pedig Novoselic félresikerült "mutatványa" (feldobta a gitárját a levegőbe, azonban nem sikerült elkapnia, így fejen találta, és szédelegve botorkált le a színpadról). A dal végeztével Cobain is csinálta a műsort: a gitárjával ütlegelte a hangtechnikai berendezéseket, a dobos Grohl pedig kihasználva a felfordulást, a mikrofonhoz rohant, és "Hi,Axl!" bekiabálásokkal provokálta a Guns'n'Roses-es Axl Rose-t, akivel a show előtt nézeteltérése támadt a zenekarnak.
A Nirvana szárnyaló karrierjét Cobain öngyilkossága törte derékba: 1994 márciusában egy európai körút alkalmával Rómában tartózkodott a csapat. Cobain felesége, Courtney Love itt talált rá egy hotelszobában az eszméletlen Kurt-re, aki bár gyógyszert vett be, amire pezsgőt ivott, mégis sikerült még megmenteni az életét. Később a heroinfüggőség ismét hatalmába kerítette, melyen az elvonó sem tudott segíteni: Cobain kiszökött, majd hazautazott az intézetből, áprilisban pedig Seattle-i házában találták holtan az énekest, főbe lőtte magát. Búcsúlevele nyilvánosságra került (itt olvasható teljes hosszában: http://hu.wikipedia.org/wiki/Kurt_Cobain). Hát, biztosan velem van a baj, vagy a fordítás nem pontos, de őszintén: én nem értem, hogy végül is mi baja volt konkrétan az életével, bár az is igaz, hogy az öngyilkosokat alapból nem tudom megérteni... Érzékeny ember lévén talán túl sok volt neki, hogy ennyire szerették, már tehernek érezte és ezt nem tudta feldolgozni... Vagy a drogoktól nem tudott szabadulni, és ez volt ennyire elviselhetetlen számára... De nem értem, hogy mikor ott volt a kislánya, Frances, hogy volt képes figyelmen kívül hagyni azt a gyereket, és hogyan képzelhette, hogy így neki jobb lesz? :/ De sajnos már ez is örök talány marad...

Tracklist:

01. Smells Like Teen Spirit
02. In Bloom
03. Come as You are
04. Breed
05. Lithium
06. Polly
07. Territorial Pissings
08. Drain You
09. Lounge Act
10. Stay away
11. On a Plain
12. Something in the Way
13. Endless, Nameless (rejtett szám)

A csapat feloszlása után Dave Grohl tudott leginkább érvényesülni a tagok közül. 1995-ben megalapította a Foo Fighters-t, ahol máig is énekel, gitározik és dobol (emellett több neves együttesben is dobolt).
A Nirvana többek között (hazai vonatkozásban) a Tankcsapda zenéjére, munkásságára is hatással volt (leginkább a korai lemezeikre). A TCS egyik dala, az "Egyszerű dal" a "Polly" sémájára íródott zeneileg, és Cobain-nek szerettek volna emléket állítani ezzel.
Bár elismerem, hogy egész jó dalokat hoztak össze, és tisztelem a zenei munkásságukat, mégis úgy érzem, hogy kissé túlértékelik a csapatot és Cobaint is... Ezen a lemezen is csupán néhány olyan dalt találtam, amire azt mondtam, hogy na igen, ezeket képes lennék naphosszat hallgatni...Itt van ugye az 1. és a 3. track, ezeket már évek óta ismerem, és szeretem is. Aztán hogy most úgy egészben hallgattam a lemezt, kifejezetten megtetszett a Breed is. :) De ezek közül amelyik dal mindig egyet fog jelenteni számomra a Nirvanával:

Nirvana - Smells Like Teen Spirit

(Egyébként most a címkézésnél vettem észre, hogy ez az album lesz idén a 27.ajánlóm... Kurt pedig 27 évesen lett öngyilkos... No comment - de azért borsódzik a hátam... o.O)

Osztályzat: 10/7

Beköszöntött a június, elvileg itt a nyár (az időjáráson meg nem igazán vehető észre, de azt mondják, tényleg jön), úgyhogy nem is hozhattam volna ideálisabb lemezt, mint a Papa Roach legutóbbi, pörgős, energikus cédéjét, a "The Connection"-t. :)
A srácok hetedik stúdiókorongja tavaly októberben került a boltok polcaira. Panaszra nem lehet okunk, mert a csapat abszolút hű önmagához, sikerült kiküszöbölniük az előző lemezükkel elkövetett esetleges csorbákat is (és itt most nem a 2010-es live albumukra, hanem a 2009-es Metamorphosis-ra gondolok), így most is azt kaptuk, amihez már korábban hozzászokhattunk. Érdekesség, hogy a cd-megjelenés után 1 hónappal az albumot bakelitlemezen is kiadták (ez az első olyan albuma a Papa Roachnak, amit bakeliten is megjelentettek). Fura, mert hát manapság már nem számít bevett szokásnak a bakelit-formátum. Arra is kíváncsi lennék, vajon hány embernek van még otthon bakelit-lejátszója... :) (Nekünk asszem sosem volt, maximum anyuméknak, még vlmikor nagyon régen; én is már a "magnókazettás-nemezedék" tagjaként nőttem fel.)
Az énekes, Jacoby Shaddix a "Papa Roach alap-elemeinek újrafelfedezéseként" határozta meg az új lemezüket. Némely szempontból visszalépés a gyökerekhez, azonban emellett lépést tartanak a modern metál/rock zenei újításokkal is. Az utóbbi nagylemezükön, a Metamorphosis-on eléggé elmentek poposabb/softrockosabb irányba... Az azelőtti, 2006-os The Paramour Sessions viszont eddig abszolút etalonnak számít nálam, ha Papa Roachról van szó. Ahogyan ők is mondták, a The Connection dalaiban nem fukarkodtak a billentyűs zenével, bátran nyúltak elektronikus effektekhez, így sokkal dinamikusabb, változatosabb anyagot sikerült összehozniuk, és "We have never sounded better." :) Van benne valami...

Tracklist:

01. Engage
02. Still Swingin (ft. Tylias)
03. Where did the Angels go? (ft. Downlink)
04. Silence is the Enemy
05. Before I Die
06. Wish You never met Me
07. Give Me back my Life
08. Breathe You In
09. Leader of the Broken Hearts
10. Not that Beautiful (ft. Shahnaz)
11. Walking Dead
12. Won't let up
13. As far as I remember
14. What's left of Me (Deluxe Edition Track)
15. 9th Life (Deluxe Edition Track)

Azt kicsit sajnálom, hogy a korábban szinte védjegyükké vált rap-betéteket mára már szinte teljesen elhagyta a zenéjéből a csapat... :/ Ettől eltekintve viszont tetszetős lemezt alkottak (azt hiszem, ezt kellőképpen alátámasztja, hogy mennyi dalt kiemeltem az albumról :D). Határozottan közelít a tökéleteshez. :)
Kedvenc dal terén három felvétel között vacilláltam: Still Swingin (leginkább ez a track emlékeztet a régi Papa Roachra, és ez volt az első, ami erről a stúdiólemezükről napvilágot látott), a Silence is the Enemy (az eleje ennek szokatlanul elektronikusra sikeredett, és kicsit Linkin Park-ízű, viszont nagyon szeretem :) egy energiabomba ez a dal, és talán a legkülönlegesebb az egész lemezen) és a Give Me back my Life (ez volt a legelső, amire rákattantam a The Connection dalai közül - megunhatatlan.)
De mivel ezúttal is csak egyet linkelhetek, így hát legyen ez:

Papa Roach - Give Me back my Life

Osztályzat: 10/9