Zene füleimnek...

Az Avenged Sevenfold (vagy A7X) alapítása 1999-hez fűződik, mégpedig Kaliforniához. 5 stúdiólemezt készítettek, a Nightmare az ötödik a sorban (a legújabb lemezük idén jön, szóval a fanoknak jó lesz szemüket a pályán tartani).
Alapítótagjai: M. Shadows (énekes), Zacky Vengeance (ritmusgitáros, háttérénekes), Matt Wendt (basszeros), és James "The Rev" Sullivan (dobos). Az alapítók közül ma már csak M. Shadows és Zacky zenélnek a csapatban; Matt 2000-ben kivált a zenekarból, The Rev pedig 2009-ben elhunyt. Halálának oka szívnagyobbodása mellett az volt, hogy több, különböző vényre kapható gyógyszert vett be, ez pedig alkohollal keverve végzetesnek minősült.
Több tagcsere után jelenleg Johnny Christ tölti be a basszusgitárosi posztot (2003 óta), Arin Ilejay pedig dobol (The Rev halála előtt is dolgozott már a csapattal, ám állandó tagnak csak idén, 2013 óta számít). 
Bár nem egy vallásos bandáról van szó, nevüket a bibliai Káin és Ábel-történetből nyerték. Az "Avenged Sevenfold" tulajdonképpen "hétszeres bosszú" vagy "hétszeresen megbosszult" jelentéssel bír (és így már érthetővé válik az A7X rövidítés is).

Tracklist:

01. Nightmare
02. Welcome to the Family
03. Danger Line
04. Buried Alive
05. Natural Born Killer
06. So far away
07. God hates Us
08. Victim
09. Tonight the World Dies
10. Fiction
11. Save Me

Az albumban benne van még The Rev munkája is (ebben az időben egyébként átmenetileg a Dream Theater - mára már volt - dobosa, Mike Portnoy dobolt a csapatban), hisz már 2009 eleje óta dolgoztak az új lemezen, egészen Rev december végén bekövetkezett haláláig. A sokk hatására a tagok egy ideig szüneteltették az új lemez munkálatait. Portnoy nyilatkozatában elmondta, hogy szerinte az A7X egy nagyszerű csapat, és még normál körülmények között is szívesen vállalta volna a közös munkát, jelen helyzetben pedig egyenesen megtiszteltetés számára ez a felkérés. Mike dolga tulajdonképpen a dobtémák feljátszása volt, ugyanis Revnek már a legtöbb témája meg volt írva. 
Ahogyan Johnny Christ szavaiból kiderül, az albumon szereplő daloknak többnyire - ha nem is 100%-osan, de - közük van Rev életéhez és halálához. Ez érthető is, hisz több mint egy évtizede szerves részét képezte Rev a csapatnak, távozását valószínűleg borzalmasan nehéz volt feldolgozni csapattársainak.
Az albumon szereplő "Fiction" c. dalt írta Rev utoljára (eredetileg "Death" címmel, de ezt később átnevezték a tagok, már csak azért is, mert a "Fiction" magát Rev-et takarja, ezt a nicknevet ő maga adta korábban saját magának - így ez is egy tisztelgés előtte, hogy az utolsó megírt dalát őutána nevezték el a társai). Miután Rev elkészült a dallal (3 nappal a halála előtt), kijelentette: "Ez az, az utolsó dal a lemezen". Hát, neki valóban az utolsó volt... :(
Az albumborítóval is trükközött a csapat egy kicsit: 2010. május végétől 18 napon keresztül minden nap egy-egy részletet felfedtek a borítóból, és a nyilvánosság elé tárták, egyfajta kirakós-szerűen, míg végül a teljes albumborító láthatóvá vált, majd a számlistát is közölték (az album pedig július végén jelent meg). Ötletes. :)
Bár a srácok zenei munkásságát konkrétan nem ismerem (a "Seize the day"-t hallottam már évekkel ezelőtt tőlük, de erről mindig egy olyan személy jut eszembe, akire nem szívesen emlékszem, szóval valószínűleg ezért is került el eddig engem az Avenged Sevenfold zenéje), viszont abban egyet értek, hogy ez egy must-have album minden A7X rajongónak - és igazából a nem-rajongók is nyugodt szívvel hallgathatják, mert nagyon tetszetős lemez, szuper dalokkal. 
A dalok eléggé hosszúak, 4 perc alatt nincs is egyetlen felvétel sem a lemezen (túlnyomó részben 5 perc fölöttiek). Úgy érzem, a lírikusabb, érzelmesebb, lassabb dalok sokkal jobban állnak a csapatnak, legalábbis hozzám mindenképpen közelebb állnak ezek a dalaik (bár kétségkívül egyik legnagyobb kedvencem lett a "Nightmare" c. címadó anyaguk is, ami nem épp egy "nyugis" felvétel. Kész energiabomba ez a dal, ugyanakkor megvan benne a kellő sötét hangzás és hangulat is, amivel a csapat maga is jellemezte legújabb lemez-anyagukat. A refrén éneklését meg sosem tudom kihagyni... :D).
Most pedig ennyi háttérinfó után ideje lenne kiválasztani a legjobbat. Ezúttal is több dal indulhatna ezért a címért, szám szerint nálam az 1., 4. és 6. Viszont most is csak egyet emelhetek ki (egyébként a dal végéről nekem kicsit a Metallica ugrott be, úgy az 5.perc végétől, egészen a dal végéig):

Avenged Sevenfold - Buried Alive

Osztályzat: 10/9

Ez most tényleg csak egy röp-poszt lesz, már csak azért is, mert épp az utazóimat pakolom ki: tegnap költöztem haza a koliból, és ezt utálom a legjobban, mikor mindent hazahordok, aztán persze semminek sem találom itthon a helyét... :'D Másrészt meg amúgy sem igazán tudok már mit írni a csapatról, korábban már mindent leírtam róluk, a véleményem pedig azóta sem változott: tagadhatatlanul szívem csücske a csapat. :)
Az Evershade a mára már kéttagúvá fogyatkozott formáció harmadik nagylemeze. Ezen a lemezen még Alexandra vokálozott. Távozását azóta is fájlalom, de ettől eltekintve is ugyanolyan színvonalasak és tehetségesek, mint korábban.

Tracklist:

01. Mirror
02. Season of Light
03. Hidden
04. Die with Me
05. Tormented
06. Nightshadow
07. Vertigo
08. My little Monster
09. Misanthropia 3: Broken Home

Első körben, amit megjegyeznék: a Hidden nagyon ismerős volt, aztán rájöttem, hogy ez a dal zeneileg bizony majdhogynem teljesen ugyanaz, mint az előző lemezükre (Angelic Asylum) felkerült Summoner of the Wind (kb. 2:20 percétől). Ezt viszont nem tartom túl nagy bajnak, már csak azért sem, mert nem arról van szó, hogy mindkét lemezre ugyanazt a dalt tették fel: a Hidden szöveg szempontjából természetesen eltér, és azért az alap-dallam is jobban ki van bontva a Hidden esetében. Mindenesetre ha bezárnának egy szobába, és csak ezt a két dalt hallgathatnám egész nap, akkor sem tudnám megunni egyiket sem. :)
A lemez többi dala sem érdemel egyetlen rossz szót sem, ahogy maga az album sem: a hangminőség ezúttal is tökéletes (és hangsúlyozom, hogy nincs kiadójuk sem, mindent önerőből készítenek, vagyis leginkább Csató Henrik, aki az Obsidian Shell alapítója és oszlopos tagja, valamint a munka tetemes részét is ő végzi, korábban basszusgitárosi és énekesnői segítséggel, ma pedig már csak a csapat új énekesnőjével, Kleóval karöltve. Azért ez is tiszteletre méltó...)
Nagyon-nagyon jól sikerült ez a lemez is, bár a többi albumuk fényében árnyalatnyival gyengébbnek érzem: nem sikerült most annyira nagyon kiemelkedő dalokat találnom rajta, mint a többin. Az eddigi legnagyobb kedvencem tőlük a teljesen magyar nyelvű Elysia albumuk, amit itt a blogomon anno 10-esre is értékeltem, szóval azt már felülmúlni nem is lehetne. :)
Azt viszont még mindig nem értem, miért nem kapott/kap nagyobb publicitást a formáció, mikor süt róluk, hogy mennyire tehetségesek, és még csak nem is tucatzenét játszanak: hazai vonatkozásban pláne különleges és egyedi, amit csinálnak.
(A csapat ezúttal is elérhetővé tette a lemez dalait a Jamendo-n: meghallgatható, vagy akár le is tölthető ezen a linken:
http://www.jamendo.com/en/list/a95822/evershade)

Kedvenc dal az albumról (fej-fej mellett haladva a "Hidden"-nel):

Obsidian Shell - Die with Me

Osztályzat: 10/8,5

Sikerült az államvizsgám, szóval most már hivatalosan is végeztem a szakommal. :) Igaz, elég fura, hogy most már tényleg önálló meg felnőtt vagyok... Még szoknom kell. De végül is, ez az, amit akartam...
A feszültség levezetéséhez épp ideális lemezt hoztam. :D Még régebben nézelődtem youtube-on, és akkor botlottam bele a Five Finger Death Punch (vagy 5FDP) egyik dalába, a "The Pride"-ba, ami komolyan szerelem volt első hallásra, jóideig rá is voltam cuppanva. Aztán jött a lemez, és bebizonyította, hogy a 5FDP bizony jó! Sőt, több is, mint jó!
2005-ös megalakulásuktól kezdve 3 nagylemezt adtak ki, további két lemez pedig megjelenés előtt áll, de az ígéretek szerint idén mindenképpen a boltok polcaira kerül (az elsőnek a megjelenési dátuma várhatóan július 30 - egyfajta dupla cédé lesz, melyet két részletben fognak kiadni).
A zenekar nevét a klasszikus kung-fu filmekből nyerte (Kill Bill), ahol ez a kifejezés bizonyos halálos ütés-fajtát  jelent. A csapat magyar-vonatkozású: a gitárosuk Báthory Zoltán (akinek állítólag születési neve Garamszegi Zoltán, bár erre csak wikipédián találtam adatot, máshol ezt nem erősítették meg). Magyarországon született, de 1995-ben New Yorkba költözött, mert akkori bandájának lemezszerződést ajánlottak, a megjelenésből azonban mégsem lett semmi, és a csapat sem bizonyult hosszú életűnek. Ezután döntött úgy Báthory, hogy alapít egy zenekart, melynek (mint lelkes kung-fu rajongó, aki maga is űzi ezt a sportot) ő adta ezt a bandanevet is. Azóta is változatlanul fontos szerepet tölt be a gitárosi poszt mellett: ő a csapat egyik fő dalszerzője. Sikerült külföldön is megszilárdítania hírnevét, és hazánk szülötte napjainkra a metál-világ egyik legsikeresebb és legelismertebb személyisége.

Tracklist:

01. American Capitalist
02. Under and Over it
03. The Pride
04. Coming Down
05. Menace
06. Generation Dead
07. Back for more
08. Remember Everything
09. Wicked Ways
10. If I fall
11. 100 Ways to Hate
12. Under and Over it (remix) [iTunes deluxe edition]
13. The Pride (remix) [iTunes deluxe edition]
14. Remember Everything (remix) [iTunes deluxe edition]
15. 100 Ways to Hate (remix) [iTunes deluxe edition]
16. The Tragic Truth [iTunes deluxe edition]
17. Under and Over it (music video) [iTunes deluxe edition]

Mindenképpen megemlítendő az énekes, Ivan Moody erőteljes hangja, ami konkrétan mindent visz (számomra amúgy is ének és énekes nagyon fontos egy csapatban).
A dalok közül ezúttal is sokkal többet ki tudtam volna emelni, de próbáltam szűkíteni a kört. Viszont feltétlenül ajánlom a lemezről a Menace-t azoknak, akik a nagyon pörgős dolgokat szeretik inkább (engem mondjuk az ilyen ütemű/ritmusú dalok kifejezetten idegesítenek, hosszútávon nem bírnám hallgatni.. még szerencse, hogy azért a Menace "robogását" feloldja/enyhíti a refrénje). A Remember everything kedvence lehet azoknak, akik a lassabb dalokért vannak oda. Ivan hangja egyszerűen lenyűgöző ebben a dalban is: az ének legalább olyan jól megy neki, mint a hörgés, sőt! (pedig ez azért ritka, hogy valakinek mindkettő ugyanolyan jól menjen: többnyire aki üvölteni/hörögni pöpecül tud, annak általában az énekhanggal baja van, vagy épp fordítva). A remixek közül, ami nálam mindent visz, az a 100 Ways to Hate áthangszerelt változata.
Bár a lemezről elsőként az Under and Over it jött ki single-ként, ami sikeresnek is bizonyult, nálam mégsem ez a befutó, hanem inkább a lemez úgynevezett "listadala" (egy része a dalnak felsorolásból áll, erről kapta a nevét). A címe bár először azt gondolnánk, hogy "büszkeséget" jelent, mégis a dal szövegkörnyezetéből kiderül, hogy inkább "falka" jelentésben értendő. Ahogyan Báthory is nyilatkozott róla, ez a dal nem a rendszer ellen lázad, hanem leginkább azt hivatott hirdetni, hogy tegyünk a középszerűség ellen. Nekem meg inkább az jött le belőle, hogy ne kövessük a falkát ész nélkül (mint ahogyan a mai fogyasztói társadalomban: minden szirszart képesek eladni az embereknek, mert elhitetik velük, hogy az mennyire jó... Amerikában meg főleg sok az ilyen ember, aki mindent kanyar nélkül bevesz...). Ja, és ha még nem derült volna ki, hogy melyik dalról beszéltem, akkor linkelem is.:) Kedvenc.

"I've got the scars to prove it,
only the strong survive."
(The Pride)

Five Finger Death Punch - The Pride

Osztályzat: 10/8,5

Túl egy tevékeny napon, pihenjünk egy kicsit, mondjuk a Dalriada egyik lemezével. :)
Na most van az, mikor hanyagolni fogom a bővebb mellébeszélést, és inkább a zene beszéljen helyettem is. :) 
A Dalriadát továbbra is az egyik legjobb hazainknak tartom, akikre méltán lehetünk büszkék: jól megírt szövegek, remekül megkomponált zene, tökéletesen felépített dalok, egyszóval semmire sem lehet panasz (max. akkor, ha valakinek egyáltalán nem stílusa a folk-metál, mert ők bizony ezúttal sem fogják szeretni ezt a Dalriada-szerzeményt sem). Az pedig továbbra is felháborít, mikor mulatós metálnak titulálják őket... -.-

Tracklist:

01. Szelek (intro)
02. Mégegyszer...
03. A Nap és Szél Háza
04. Hajnalpír
05. Égi madár
06. Hazatérés
07.Égnek ostora
08. Hej, virágom
09. A szikla legendája
10. Világfutó szél
11. Tavaszköszöntő

Tény, hogy beletelt egy kis időbe, míg megbarátkoztam Laura hangjával (őszintén, nekem nem tetszik annyira...). Ha nem állna ilyen erős zenei háttér mögötte, akkor gondban lenne. Így viszont tökéletesen passzol a zenéhez, akárcsak Ficzek András hangja, és így tökéletes a Dalriada, ahogy van - velük. :)
Kicsit hiányoltam az albumról a balladákat: annyira jól áll az is nekik, mikor valamilyen ismert balladát dolgoznak fel (ami furcsának tűnhet, hogy épp ezt hiányolom, mert máskor meg baj az is, ha csak feldolgozásokat készítenek, és nem teljesen saját dalokat... :D bár tény, hogy a Dalriada esetében erre sosem panaszkodnék, mert az összes feldolgozásukat imádom).
Kiemelkedő kedvencet csak egyet találtam, így most nincsenek választási nehézségeim... :D
Amit erről a lemezről mindenképpen tudok ajánlani:
(Úgy 1 perctől Ficzek András vokáljától a hideg ráz... A hang, a dallam... Nem tudok betelni vele. *-* Dalriada, köszönöm nektek az élményt - ezúttal is.)

Dalriada - Hajnalpír

Osztályzat: 10/7,5

Már csak néhány nap... :/ (Igen még mindig az államvizsga a téma... :'D) Most is tanulnom kéne, de már totál kivagyok, úgyhogy muszáj tartanom félórányi zeneterápiát. Erre a célra most a SOAD 2005-ös lemezét választottam. Ahogyan a cím is utal rá, tényleg hipnotizáló hatással vannak az emberre ezek a dalok: én amúgy sosem voltam különösebben oda a csapatért, de ezzel a lemezzel most nagyon sikerült magukat megszerettetniük velem. :) 
A Mezmerize egy lemezegyüttes első fele (ez májusban jelent meg). A másik "része" a "Hypnotize", ami ugyanazon év novemberében követte is az elődjét.
Tény, hogy ez az album sokkal másabb, mint amit eddig hallhattunk a csapattól - őszintén bevallva nekem ez a SOAD sokkal jobban tetszik, mint az a csapat, akik korábban voltak. Megőrzik a szokott őrültségüket is (hisz ez már védjegyük) és a váratlanságot, amivel lecsapnak a gyanútlan hallgatóságra, kis híján a frászt hozva rá :D (mint pl. a "Radio/Video"-ban, ahol egy lassú rész kellős közepén ordítanak bele a hallgató fülébe... :D). Emellett dallamosak, szerethetőek, méghozzá olyannyira, hogy az embert már az sem érdekli, hogy miről énekelnek, vagy hogy mennyire zavaros és érthetetlen a szöveg, csak csinálják még, zenéljenek, hadd örüljünk. ^^
Abban is eltér a korábbi System-korongoktól, hogy a gitárosuk, Daron Malakian sokkal nagyobb szerepet kap vokálosként, ennek pedig csak örülhetünk, mert nagyon jól nyomja (megint csak a "Radio/Video"-val tudok példálózni: ott az énekes Serj Tankiannal egyenrangú énekesként annyira jó kiegészítik egymást, hogy az valami fantasztikus - iszonyat jól szólnak együtt, sőt, Daron talán még jobb is, mint Serj). Bizonyítják azt is, hogy nekik a lassú dalok is nagyon jól állnak: szerintem az "Old School Hollywood"-nál és a "Lost in Hollywood"-nál jobb lezárása nem is lehetett volna a lemeznek (bár ebből az előbbi inkább egy tipikus rockdal, némi elektronikával, és sok-sok hangszerrel, míg utóbbinál a vokálé a főszerep, és a tempót is jócskán visszavették).

Tracklist:

01. Soldier Side - Intro
02. B.Y.O.B.
03. Revenga
04. Cigaro
05. Radio/Video
06. This Cocaine makes Me feel like I'm on this Song
07. Violent Pornography
08. Question!
09. Sad Statue
10. Old School Hollywood
11. Lost in Hollywood

Ezért jó, ha az ember komplett albumokat hallgat, mert ha én most nem hallgattam volna végig ezt az albumot, hanem megmaradtam volna a "B.Y.O.B."-nél (ugyanis erről a korongról egyedül ezt az egy dalt ismertem), akkor valószínűleg soha a büdös életben nem találkoztam volna a "Radio/Video"-val vagy a "Lost in Hollywood"-dal, amiket már első körben megszerettem. :) Kár lett volna értük.
Az újításokon és kísérletezéseken kívül viszont vannak olyan dalok is, amik a korábbi SOAD-ra hajaznak. Ilyen pl. a B.Y.O.B. (bár, a refrénjét szokatlannak érzem a Systemtől, de a 2.perc elején azért rendesen elszabadul a pokol, amolyan System of a Down módra :) ), aztán a Cigaro is amolyan tipikus zúzós zene, és még sorolhatnám. A kijelölésnél is visszafogtam magam, és tényleg csak azokra szorítkoztam, amik a leginkább tetszettek - egyébként egyetlen dal sincs rajta, amire azt mondanám, hogy "kösz, ez elég volt egyszer is...". :)
Ami pedig visszavonhatatlanul kedvencem lett (a "B.Y.O.B." és a két Hollywood-os mellett), az a:

System of a Down - Radio/Video

Állítólag a dalban szereplő Danny és Lisa nem utal senkire, vagy legalábbis nem konkrét személyeket jelöl, hanem csak így jött ki a rím, ezért kerültek bele. :) Egyébként szövegileg egy baromira egyszerű dalról van szó, mégis annyira megszerettem, hogy egész nap ezt dúdolgatom. Zeneileg nálam tuti befutó. Még akkor is, ha kicsit sem SOAD-os. Ahhoz tényleg tehetség kell, hogy valaki a saját megszokott műfajától távolabb álló dalban alkosson nagyot. Hát, ők megcsinálták.

Osztályzat: 10/8,5