Zene füleimnek...

A HIM-től mindig is tartottam... Valahogy mindig Marilyn Mansonhoz hasonlónak gondoltam Ville Valo-t - de tévedtem. :) Marilyntől a hideg ráz, egyszerűen képtelen vagyok hallgatni a zenéjét (kivéve a "Sweet Dreams"-feldolgozását és a "Tainted Love"-ot... a többi viszont... hát inkább nem minősíteném...).
A HIM elnevezésű finn rockcsapat 1991-ben alakult. Dalaik témája leginkább a szerelem és a halál, illetve ezek elegyei. Elmondásuk szerint "love metal"-t játszanak (zeneileg heavy metal elemekhez sem félnek nyúlni a kellő hangzás elérése érdekében). Nevüket eredetileg "His Infernal Majesty" (Ő Pokoli Fensége), és ennek a kezdőbetűiből állt össze a később használatossá váló HIM-név - ennek oka egyrészt főleg az volt, hogy az eredeti nevükből sokan asszociáltak arra, hogy sátánisták, és ezt szerették volna levetkőzni (mint ahogy én is ezt gondoltam róluk - bár igazából nem tudom, pontosan miért, de szándékosan kerültem a zenéjüket...).
Mindenképpen elismerés jár nekik a heartagram-logó kiötléséért: ritka az olyan csapat/előadó, aki olyan sajátos szimbólumot tud kitalálni, amiről mindenkinek (aki kicsit is ismeri az összefüggést) egyből ők jutnak róla az eszükbe. Magát a szimbólumot a csapat énekes-frontembere, Ville Valo találta ki: a jelben szerepet kapott egy szív és egy pentagramma, ami az élet és a halál, a szerelem és a gyűlölet szembenállását hivatott érzékeltetni (a fenti borítón is szerepel).
Az album dalainak ihletői Ville korábbi kapcsolatai voltak, melyek azóta már véget értek, ám tökéletes témát szolgáltattak az albumnak. A dalokat teljes egészükben Ville álmodta meg.

Tracklist:

01. In Venere Veritas
02. Scared to Death
03. Heartkiller
04. Dying Song
05. Disarm Me (with your Loneliness)
06. Love, the Hardest Way
07. Katherine Wheel
08. In the Arms of Rain
09. Ode to Solitude
10. Shatter Me with Hope
11. Acoustic Funeral (for Love in Limbo)
12. Like St. Valentine
13. The foreboding Sense of impending Happiness

Igazából semmi különlegeset nem találtam az albumon: a dalok szinte egy kaptafára készültek - sokszor úgy érzem, csak a szöveg van kicserélve, néhány helyen a dallamvezetés, és kész is... Nem is tudok különösebben kiemelni egyetlen dalt sem, így együtt alkotnak kerek egészet - már, amennyire...
Mivel ez az első lemezem tőlük, így nem tudok igazából hasonlítani a korábbiakhoz, de sokak szerint ez most HIM-ékhez képest is túl dallamosra, poposra sikerült - nekem is ez a legnagyobb bajom a lemezzel az egysíkúsága mellett... Valahogy a dallambeli vidámság már egy idő után kicsit sok... :/ Ha kicsit sötétebb lenne a hangzás, vagy lenne benne kicsit több "durvulás", és nem csak ez a tingli-tanglizás menne benne végig, már sokkal másabb lenne az én megítélésem szerint is...
Bár kétségkívül a "Heartkiller" az album legismertebb trackje és az album nyitányaként szerepet kapó "In Venere Veritas" sem épp egy rosszul sikerült darab, de nekem mégis inkább ez az, aminek a refrénje, a dallamvilága leginkább közel áll hozzám:

HIM - Shatter Me with Hope

Osztályzat: 10/7

Egy szintén régóta halogatott lemezről lesz most szó, mégpedig a Nightwish negyedik stúdiókorongjáról. Számomra azért is fontos ez a lemez, mert a Nightwish ezen jelentette meg "Az operaház fantomjának" egyik ismert dalából készült feldolgozását, amit nagyon-nagyon szeretek (nem csak a dalt, maga a musical is kedvencem: első látásra beleszerettem - a 2004-ben készült változatába; Gerard Butler pedig csak ráadás... :P *.*).
Az album a csapat szempontjából is fontos: ez az első lemez, melyen hallható Marco, a csapat vokalista-basszerosa, aki azóta is fontos szerepet tölt be a finn szimfonikus metál csapatban - Tarja későbbi távozásával pedig talán csak még inkább erősödött a vezető pozíciója a bandában.
Bár én a korábbi lemezeiket még nem hallgattam (visszafelé haladok velük, szóval még csak ez'tán kerülnek terítékre), de a kritikusok nagyon szerették anno a lemezt, szövegileg és zeneileg is kiforrottabbnak tartották, mint a korábbiakat, és kétségtelenül sokkal "darkosabb" az album hangvétele, Marco színrelépése pedig sokat segített: Tarjával közösen igazán jól szól a hangjuk. Nemhiába lett kétszeres platinalemez az album, és Finnországban 2002-ben a második legtöbbet eladott album.
Érdekesség, hogy még ugyanebben az évben speciális, 2 korongos kiadásban is megjelent, melyeken a dalokon kívül még szerepel 3 bónusz dal (ezek anno a csapat demóján már szerepeltek), továbbá az "Over the Hills and Far Away" videója, a borítót ellátták a tagok az aláírásaikkal, és egy speciális kódot is kapott a vásárló a cd-hez, ami lehetővé tette, hogy mp3 formátumban az internetről korlátozott ideig letölthesse a teljes albumot a bonus track-ekkel együtt.

Tracklist:

01. Bless the Child
02. End of all Hope
03. Dead to the World
04. Ever Dream
05. Slaying the Dreamer
06. Forever Yours
07. Ocean Soul
08. Feel for You
09. The Phantom of the Opera
10. Beauty of the Beast
+ Bonus Track: Lagoon
+ Bonus Track: The Wayfarer

A Lagoon-t hallgatva először komolyan meglepődtem, hogy biztosan Nightwish ez...? o.O Meghökkentett kicsit, mert nem épp az a tipikus hangszerelés és hangulat, amit várna tőlük az ember, és ami az egész lemezt végigkísérte... Mindenesetre érdekes próbálkozás volt, és én személy szerint díjazom is. ;)
Az Ever Dream-t nagyon szeretem, és a Forever Yours-t is, ami mégis a legközelebb áll hozzám (hiába csak feldolgozás, akkor is...) : 

Nightwish - The Phantom of the Opera

Osztályzat: 10/8

Lassan 1 éve készülök bejegyzést írni erről az albumról, de valahogy mindig elmaradt, pedig igazán jó kis korong ez... :/
Eddig nálam magasan ez a lemezük viszi a prímet: dallamos, ütős, és bár nem minden dalukat fordítottam le, hogy megértsem, de szövegileg sincs baj vele, egyáltalán nem "gagyik". Mindenképpen kidolgozottnak tartom.
A lemez alapkoncepciója szerint a dalok egy "A beteg"-nek hívott rákbetegről szólnak, és mindez egyfajta rock-operának tekinthető: a dalok maguk egy önálló történetben állnak össze a trackek előrehaladtával. Elmesélik az eljövendő halálát - a halál egyfajta parádé formájában jön el érte - , túlvilági tapasztalatait, és életére vonatkozó későbbi észrevételeit. Önmagában véve tehát egyáltalán nincs vidám hangulata a lemeznek, sőt elég nyomasztó, mint ahogy a cím is mutatja: egy baljós, sötét parádézásra számíthat az, aki a lemezt behelyezvén megnyomja a Play gombot...
Ennek ellenére viszont zenei világában egy igazán remek album, amit én személy szerint évek óta szívesen hallgatok.
Még mindig emlékszem az első találkozásra a zenéjükkel: egy zenecsatornán láttam meg a "Teenagers" c. dalukból készült videót, mikor az még friss és ropogós volt (egyszóval a lemez megjelenése környékén, 2006-2007-ben), aztán elkezdtem szó szerint vadászni a lemezeikre... :D Bár azóta már kicsit gyengusnak érzem a Teenagers-t az album többi trackjéhez képest, mindenesetre nálam ez ébresztette fel az érdeklődést Gerardék zenéje iránt. :) Imádom az ilyen szerencsés véletleneket, mikor jó időben vagyok jó helyen. =)

Tracklist:

01. The End
02. Dead!
03. This is how I disappear
04. The sharpest Lives
05. Welcome to the Black Parade
06. I don't love You
07. House of Wolves
08. Cancer
09. Mama
10. Sleep
11. Teenagers
12. Disenchanted
13. Famous last Words
14. Blood (ez egyfajta rejtett dal - eredetileg majdnem 3 perces, ám maga a dal csak 1:30-tól kezdődik)

Kellemes meglepetés, hogy a srácoknak sikerült egy olyan hírességet is becserkészniük egy dal erejéig, mint Liza Minnelli, akit a "Mama" c. dalban hallhatunk vokálozni.
Nem mintha rászorulnának bármilyen "sztár" vendégszereplésére azért, hogy sikeresek legyenek a dalaik: személy szerint mindegyiket nagyon szeretem. A lemezt először végighallgatva kezdődött a "Famous last Words"-szel, aztán sokat gitározgattam az "I don't love You"-t, ami pedig leginkább kedvencnek bizonyult, az a:

My Chemical Romance - This is how I disappear

(Mindenféle elragadtatás nélkül osztályzom ennyire ezt a lemezt... Ami jó, az jó - ezt el kell ismerni. =) )
Osztályzat: 10/10

Folytassuk a külföldi albumok sorát: most egy Evanescence-albumot hoztam, mégpedig a legújabbat, melyre sokan oly' sokáig vártunk. 
Az Evanesence-lemezek sorában harmadik ez az alkotás (ha nem számoljuk az In The Shadows-t, amit én önálló albumnak vettem, hisz tele van olyan dalokkal, amelyek egyetlen más lemezen sem jelentek meg, ennek ellenére mégsem tüntetik fel sehol Evanescence-kiadványként... :/)
Én, személy szerint kicsit úgy érzem, hogy a banda megsínylette Ben Moody távozását... :/ Valahogy nem olyan már ez sem, mint az előzőek (főleg az első, Fallen-album, aminek még Ben is szerves része volt...). Amy Lee hangjáért még mindig maximálisan rajongok, és persze néhány egészen jó dal íródott erre a lemezre is, de valahogy mégis kevésnek érzem... Bár két évig dolgoztak a dalokon, mégsem érzem, nekem nem jön át... Az album címénél is lehettek volna kicsit kreatívabbak: elfogadható, hogy első lemezes előadók self-titled lemezt dobnak piacra, egyfajta bemutatkozásként, de itt nem értem, hogy esetükben mi indokolta. Nekem a cím is összecsapottnak tűnik ("a f*szom se gondolkodik rajta tovább, legyen Evanescence a címe, azt' jó'van, olyan még úgysincs..."). A borítón sem igazán látszik a nagy fáradozás, bár az egyszerűsége ellenére ezzel még ki is vagyok békülve.
Egyébként nem igazán értem, miért halasztgatták 2011 októberéig a lemez megjelenését: először arról volt szó, hogy 2010 augusztusában (legkésőbb szeptemberben) piacra kerül a korong, ám a felvételek leálltak, és új producer került a csapat élére (ezek után már önkéntelenül felmerül a kérdés: Amy-ékkel ennyire nehéz lenne együtt dolgozni? :/).
A lemez a kritikusok körében sem aratott elsöprő sikert: sokan azért bírálták, hogy túlontúl hasonló az album a korábbiakhoz (a dallamvezetés, és a hangulat nagyon hasonló, én mégse mondanám, hogy ugyanolyan... -.- nekem a régebbiek ezerszer inkább tetszettek...). 
Amy-ék célja az új lemezzel az volt (az énekesnő elmondása alapján), hogy "jobb, erősebb, érdekesebb" dalokat alkossanak - sajnos én úgy látom, ezt nem teljesen sikerült megvalósítaniuk... :/ Én kicsit elfogult Evanescence-rajongó vagyok, még a "kezdetek kezdetéről", így akármit csinálnak, nekem tetszeni fog, de el kell ismerni, hogy nem 100%-os anyagot adtak ezúttal ki a kezeik közül...Állítása szerint most szakítottak a hagyománnyal, miszerint Amy és +1 fő írta a dalokat, és ezúttal minden csapattag hozott valami újat, mindenki tett hozzá valami sajátot a dalokhoz, és a legjobb az egészben, hogy mindnyájan egy irányba tartanak, ezért nincsenek számottevő súrlódások a céljaikat illetően, hogy milyen zenét is játsszanak. Ennek ellenére én talán túl sokat vártam ettől a korongtól... :/ A legelső single a lemezről a "What you want" volt, engem ez teljesen meggyőzött, bár függő épp nem lettem tőle...

Tracklist:

01. What you want
02. Made of Stone
03. The Change
04. My Heart is broken
05. The Other Side
06. Erase this
07. Lost in Paradise
08. Sick
09. End of the Dream
10. Oceans
11. Never go back
12. Swimming home

Talán kevesen tudják, hogy a "Made of Stone" c. daluk bekerült a legújabb Underworld-filmbe is (a negyedik részébe, mely "Az ébredés" alcímet viseli - megjegyzem elég jó kis film... És kicsit nagyot néztem, mikor a végén felcsendült ez a track. :) )
Összességében tehát nem lettem elcsábítva, nem vett le a lábamról, nem alakult ki függőség, szóval ezen tények függvényében ennél több pontot nem is tudtam adni... :/ A kedvenc kiválasztásánál pedig végre egyértelműen rá tudom vágni, hogy melyik a legeslegjobb dal az albumon, klasszisokkal:

Evanescence - My Heart is broken

Osztályzat: 10/7,5

Most szakítok kicsit a hagyománnyal, amit az utóbbi időben kreáltam, hogy csupa magyar lemezt értékeltem, és jöjjön végre valami a nagyvilágból. :)
Bár 2010-es megjelenésű, mégis csak nemrég botlottam bele a lemezbe, mert szerettem volna egy kis Apocalypticát hallgatni - kicsit már kezdett hiányozni. :)
Az album nemhiába viseli a 7th Symphony (azaz "hetedik szimfónia") címet, ugyanis sorban hetedik stúdiólemeze ez a '93-as születésű, finn "csellós-metál" csapatnak. A felállás a dalokban nem változott: ezúttal is csupán 4 tracknek szántak dalszöveget is, a többi mind-mind teljes mértékben instrumentális. Akik ezúttal közreműködtek a vokálos dalokban: Gavin Rossdale, (akinek neve leginkább a Bush-zenekarhoz köthető, azon kívül, hogy ő Gwen Stefani férje - legalábbis, ha jól tudom, még), Brent Smith (neki már nem számít újdonságnak, ha valakivel együtt kell dolgoznia: megannyi duettben, közös produkcióban szerepelt már, többek között pl. a Daughtry-val és a Halestorm-mal is, jelenleg pedig a Shinedown nevű együttes frontembere), Lacey Sturm (a Flyleaf keresztény metál zenekar énekesnője) és Joe Duplantier (a Gojira francia heavy metál csapat vokálosa; a közreműködésével készült dalt eredetileg az előző, Worlds Collide-albumra szánták, viszont mind Joe, mind pedig az Apocalypticás srácok elégedetlenek voltak az akkori verzióval, ezért átdolgozták, és végül az új albumon került kiadatásra). Az USA-ban a Brent Smith-el készült "Not strong enough" c. dal egy másik verziója jelent meg rádiószerte, a Hoobastank-ből ismert Doug Robb közreműködésével - ha jól sikerült lefordítanom az akkoriban megjelent angol cikkekből, ennek jogi okai voltak: Brent csapatának, a Shinedown lemezkiadójától, az Atlantic Records-tól nem sikerült jogot szerezniük ahhoz, hogy a Brenttel készült dalt játsszák a rádiók, a lemezen viszont a Brent-féle verzió hallható. Azért linkelem a Doug-gal készült promó-videót is: eléggé hasonlít a hangjuk, bár  jóideje hallgatom és szeretem a Hoobastank-et (azzal ellentétben, hogy Brent hangjával csak az Apocalyptica kapcsán sikerült megismerkednem), mégis a Brenttel készült felvétel tetszik a kettő közül leginkább. Sokkal erőteljesebb, és bár furcsa kettősség, de emellett érzelmesebb is... Doug nekem már kicsit színpadias, túljátssza a szerepét... :/ Mindenesetre ezen a linken meghallgathatjátok:https://www.youtube.com/watch?v=V3L15Hpxp1E

Tracklist:

01. At the Gates of Manala
02. End of Me (ft. Gavin Rossdale)
03. Not strong enough (ft. Brent Smith)
04. 2010 (ft. Dave Lombardo, a "Slayer" dobosa)
05. Through Paris in a Sportscar
06. Beautiful
07. Broken Pieces (ft. Lacey Mosley/Sturm)
08. On the Rooftop with Quasimodo
09. Bring them to light (ft. Joe Duplantier)
10. Sacra
11. Rage of Poseidon
12. The Shadow of Venus

(Nekem a deluxe kiadása van meg a lemeznek, ezért szerepel ezen kettővel több dal, mint az eredetin.)
Személy szerint el bírtam volna még viselni kicsit több vokálos dalt is. Persze a "csupazenével" sincs semmi bajom (a Beautiful címével pl. maximálisan egyetértek: tényleg iszonyúan szép az a dal, és nagyon szívem csücske lett. A Sacra nemkülönben - ajánlom mindenkinek ezt a verziót belőle, egész egyszerűen képtelen vagyok vele betelni: https://www.youtube.com/watch?v=teGoa2kgGrM, és az instrumentális darabok közül a The Shadow of Venus is igazán jól megkomponált remekmű - pláne az utolsó harmada. *.*), csak hozzám általánosságban közelebb állnak azok a trackek, amiket énekelgetni is lehet, nem csak hallgatni. :) Persze ennél is akad olyan, amit nem szívesen hallgatok (pl. a 9-es track... engem ez a szapora dobpergés idegesít... olyan feszült leszek tőle, vagy nem is tudom... :/ ). Viszont ezúttal is azt mondom, hogy a zenészi képességeik előtt továbbra is le a kalappal. Frankó kis dalok ezek, akárhonnan nézzük. (= 
Kedvencet mindenképpen a vokálos dalok közül szándékoztam választani, és bár imádom a Lacey-féle Broken Pieces-t, és a Gavinnel készült felvétel is elég jó, mégis, amibe már első hallásra menthetetlenül beleszerettem, és azóta is legalább kétnaponta kötelező meghallgatnom, hogy elkerüljem az elvonási tüneteket, az a:

Apocalyptica ft. Brent Smith - Not strong enough

Osztályzat: 10/8,5