Zene füleimnek...

Nagyon úgy látszik, hogy nekem az a végzetem, hogy soha ne értsek egyet a nagytöbbséggel... :/ Szörfölgettem kicsit a neten, mielőtt beléptem volna ide kritizálni az albumot... Kíváncsi voltam, hogy így a megjelenés után valamennyivel több, mint 1 hónappal, hogyan vélekednek róla azok, akik már hallották. A legtöbb helyen csak azt látni, hogy pocskondiázzák az albumot, hogy mennyire üres, meg sablonos, és hogy csalódtak. Ezt én igazán sajnálom, mert nekem ezúttal is sikerült olyan dalokat találnom a lemezen, amiket még biztosan sokáig fogok hallgatni. Én arra törekszem, hogy nem egy-kétszeri meghallgatás után alkotok véleményt egy albumról, amin (legtöbbször) az előadó(k) hónapokig dolgoztak... Megtisztelem annyival, hogy heteket rááldozok, hogy újra és újra végigpörgessem, és találjak benne valami igazán jót. És most is találtam.
A Country Song a lemez egyik érdekessége. Kilóg a sorból, elüt a többitől, mondhatni lázad. :) Igaz, a félhangok keltette alteres beütés végiglengi az egész albumot, ettől sugároz egy viszonylagos negativitást. Ezt nehéz megfogalmazni - valami olyasmi, hogy süt a nap, csak kicsit takarják a felhők :D és ez zenébe öntve. Hülyeségnek hangozhat, de nekem a Seether ezt jelentette eddig is, és eztán is. Hogy a kicsit lágyabb, pop dallamot képes keresztezni ezzel a keményebb vonalvezetéssel. És ettől kapunk egy különös elegyet, ami nem biztos, hogy bejön mindenkinek, de én szívesen hallgatom. :) Úgyhogy aki szereti a Seether zenéjét, és erre azt mondja, hogy mégsem tetszik, annak ajánlom, hogy hallgassa meg még jópárszor. Kizárt, hogy tényleg nem talál egyetlen olyan dalt sem, amit kicsit magáénak tud érezni. :)
Az első, ami igazán megütötte a dobhártyámat, az a Fade Out volt. Sokáig csak ezt az egy dalt hallgattam a lemezről. Ez a dobjáték egyszerűen fenomenális benne. Imádom. Aztán ott a Master of Disaster, ami tényleg egy mestermű, erre jobb szót nem találok. Eléggé neki voltam keseredve, hogy akárhogy kerestem a neten, nem találtam megfelelő segítséget, hogy hogyan is tudnám eljátszani gitáron. :/ Viszont teletorokból éneklem még mindig, azóta is, bármikor meghallom (jó, persze, mikor olyan a helyzet, hogy lehet... :D).
Nem hiába mondtam ám a poszt elején azt a többször meghallgatós dolgot: a Forsaken-be pár napja szerettem bele "hóthalálosan". Viszont a Here and now, amit a bandatagok egy központi track-nek tartanak (és aminek egy dalszövegrészletéről kapta - kicsit másképpen - az album a címét), nekem annyira nem jött be. :/
A Pass Slowly-nak az eleje nekem mindig a Quimby - Most múlik pontosan-t juttatja eszembe. Ettől eltekintve viszont egy igazán jó kis dal ez. És ha még további hasonlítgatásokba bonyolódunk: a No Resolution-ban meg mintha lenne egy csipetnyi Nickelback...
De a Seether attól még Seether; az énekest pedig, Saron Gas-t továbbra is lehengerlőnek tartom (igaz, élőben nem dobok hátast a hangjától, de lemezen jól szól, az a lényeg).

Tracklist:

01. Fur Cue
02. No Resolution
03. Here and now
04. Country Song
05. Master of Disaster
06. Tonight
07. Pass slowly
08. Fade Out
09. Roses
10. Down
11. Desire for Need
12. Forsaken

Ami a legnagyobb hatást gyakorolta rám, az mindenképpen a Master of Disaster (második helyen pedig biztosan a Forsaken állna):

Seether - Master of Disaster

Osztályzat: 10/8,5

Na, mivel még a vártnál hamarabb is sikerült életet lehelni a gépembe, így ennek örömére jöjjön is egy újabb ajánló. :)
A Nickelback név biztosan nagyon sokak számára ismerősen cseng, és nem is ok nélkül: egy ismert és elismert banda lemezéről lesz most szó.
A kanadai csapat '95 óta törtet a csúcs felé, eléggé sikeresen; ez a 2008-as (sorrendben a hatodik) stúdióalbumuk meghozta számukra a Grammy-díjra jelölést is - pontosabban a lemezen lévő második dal, a "Burn it to the Ground", a legjobb hard rock előadásért. Hát igen, ez az ő sikerüknek a kulcsa, hogy a zenéjük egyaránt meg tudja fogni a popszerető rádióhallgatókat, és a rockimádó, keményebb hangvételtől vissza nem riadó hallgatóságot is. A többi lemezükhöz hasonlóan ezen is találhatóak softosabb (pl. Never gonna be alone, I'd come for you, Gotta be somebody) és zúzósabb darabok is (pl. Something in your Mouth, Next go round). Persze, a "zúzósabbat" nem úgy kell ám érteni, mint pl. egy Slipknot szám esetében - a házfal bizony továbbra is állni fog a Nickelback zenéjétől.
Tény, hogy néhol túlzottan limonádé ízű, hiányzik a több citrom, amitől igazán nagyon-nagyon ütős lenne. Viszont délutánonként, lazulgatás közben kellemes szürcsölni. :)
Egyedüli szívfájdalmam, hogy a This Afternoon-hoz ilyen gagyi videót csináltak. Oké, teljesen illik a dalhoz, meg valahogy meg kell még jobban fogni a diszkós, popközönséget is, és ezért is lett ilyen limonádés (ahogy az előbb is írtam...). De még mindig utálom, mikor tele van csajokkal az egész, és tulajdonképpen semmi értelmes nem történik benne, csak a libák ugrálnak, a banda zenél (jobb esetben...), ejj de hepi mindenki, és ennyi. Semmi rejtett tartalom, valami művészi, vagy bármi... :/ De biztosan nekem túl nagyok az elvárásaim. Hát, ez van...
Azért érdekes, hogy ezt a klipet 2010-ben készítették el, a lemez pedig már 2008-ban megjelent. Szokatlan. Sokan kritizálják az énekes, Chad Kroeger haját is, hogy eltüntette a már-már védjegyévé várt hullámos tincseket. Szerintem ez sem áll rosszul neki. A hangján pedig egyértelműen semmit sem változtat. Olyan karakteres egy pasas, akárhonnan nézzük, hogy abszolút kedvencem marad, még ha nem is pont olyan zenét játszik, amire én személy szerint vevő vagyok.

Tracklist:

01. Something in your Mouth
02. Burn it to the Ground
03. Gotta be somebody
04. I'd come for you
05. Next go Round
06. Just to get High
07. Never gonna be alone
08. Shakin' Hands
09. S.E.X
10. If Today was your last Day
11. This Afternoon

Kb. mióta először hallottam, azóta imádom. Pedig ez a darab is a nyugisabb fajtákból való. :) Imádom gitározva, énekelve, vagy egyszerűen csak hallgatva. Hát ilyen az igazán jó dal. ;)
Egyébként ez is egy klipes dal, csak sajnos nem engedélyezett a beágyazása, így marad ez a verzió:

Nickelback - If Today was your last Day

Osztályzat: 10/8

Szóljon a fáma most a Tristania elnevezésű norvég bandáról. :)
Az együttes nevét a norvég "trist" szóból eredeztetik, ami annyit tesz, hogy "szomorú, lehangoló", maga a Tristania pedig egyben egy növény neve is (forrás: wikipedia).
A csapat 1996 óta létezik. Azóta már történt több tagcsere (erről majd a korábbi albumaiknál, ha odáig érek...), jelenlegi énekesnőjük Mariangela Demurtas. 2010-ben csatlakozott a bandához, csakúgy, mint pl. Kjetil Nordhus, aki Mariangela mellett tartja a vokál-frontot.
Többnyire nem szeretem az énekesváltásokat... :/ Ha megszokok egy bandát, akkor az egyik legfontosabb ismeretőjegyük nálam az énekes hangja, többnyire ehhez szoktam kötődni. Jelen esetben még nem tudok nyilatkozni, hogy ez a tagcsere jó vagy rossz döntés volt-e, de amint hallgattam tőlük valami korábbit is, mindenképpen jövök, és jól kipanaszkodom magam - vagy így távolról is küldöm az üdvözletemet a csapatnak; majd meglátjuk. :D
Az album már vagy fél éve ül az mp3-asomon. Nem rossz, csak már valahogy picit ráuntam. Ez persze biztosan az én hibám. De azért csak tessék, csak tessék, lehet próbálgatni. ;)

Tracklist:

01. Year of the Rat
02. Protection
03. Patriot Games
04. The Passing
05. Exile
06. Sirens
07. Vulture
08. Amnesia
09. Magical Fix
10. Illumination

Ennek a nőnek a hangjáért viszont valószínűleg sosem fogok rajongani... :/ Néha túl sok benne a vibrato, és már baromira sérti a fülem...
Ez a dal viszont akárhogyan is hallgatjuk, egy jól sikerült szerzemény erről az albumról. Miután először hallottam, már tudtam, hogy ez lesz az albumkedvenc. :)) Nagyon el lett találva.

Tristania - Exile 

Osztályzat: 10/7,5

Ilyen még nem igazán történt eddig velem, hogy egy youtube-os cover hívja fel a figyelmemet egy bandára (egész pontosan ez:
http://www.youtube.
com/watch?v=
E5sT9u-ocLk )
Aztán rákerestem az eredetire, és hát egyből meg is tetszett, jöhetett az egész album.
Akármennyire is tiltakoznak annyira ellene kézzel-lábbal, szerintem márpedig nincs olyan ember, akinek első hallásra ne lenne full Evanescence-es az egész. Jó, nem kell hasonlítgatni, de önkéntelenül is ez a helyzet. Aki szereti az Evanescence-t, az biztosan fogja a We Are The Fallen-t is szeretni.
Mellesleg az a tény, hogy valamilyen párhuzam van a két banda között, nem is olyan légből kapott: ugyanis mindkettőnek köze van Ben Moodyhoz. Ő volt anno Amy Lee társa az Evanescence megalapításában, most pedig a W.A.T.F. oszlopos tagja, és egyben alapítóatyja. Az Evanescence némileg irányt változtatott, ezt Ben nem nézte jó szemmel, így hát kiszállt. Évekkel később két másik bandatag is követte a példáját, így hát a 3 pasas elhatározta, hogy együtt folytatják azt a nyomvonalat, amit a Fallen-albummal annak idején kijelöltek (talán a cím is innen származik). Elkezdődött a keresés az új szóló-énekes után, attól azonban tartottak, hogy ez túl sok időt fog igénybe venni. Aztán Ben látott egy videót, ahol Carly Smithson épp a "Bring me to life" híres Evanescence-dalt adta elő, majd ahogy az lenni szokott: találkoztak, beszélgettek, kiderült, hogy sok mindent hasonlóképpen látnak, közösek a tervek és elképzelések, így hát belevágtak. A We Are The Fallen formáció 2009 júliusában debütált a saját honlapjuk elindításával. Az album 2010 májusában jelent meg: máig leghíresebb dala a legelső track, a Bury Me Alive, amit pl. a Vámpírnaplók c. amerikai sorozat is használt idényfináléjának előzeteseiben.
Nos, hát igen: Carly hangja gyönyörű, bár az zavar, hogy néhol ugyanúgy, ugyanolyan hangsúllyal ejti a szavakat, ahogy Amy Lee szokta... :/ Nem hiszem, hogy ez véletlen lenne.
Mindenesetre üdv a csapatnak, talán még kedvenc is válhat majd belőlük az idők folyamán (a legjobb úton haladnak felé); én egyértelműen bizalmat szavazok nekik. :) Csak aztán nehogy tiszavirág életűnek bizonyuljanak... :/

Tracklist:

01. Bury me alive
02. Burn
03. Paradigm
04. Don't leave me behind
05. Sleep well, my Angel
06. Through Hell
07. I will stay
08. Without You
09. St. John
10. I am only One
11. Tear the World Down

Úúú... Mondhatni sokat jelölgettem, de ezek tényleg nagyon-nagyon tetszettek mind, egytől egyig... :$ Kedvencet választani is hasonlóan nehéz volt. A Bury me alive is egy nagyon szuper dal, hasonlóképpen a Paradigm-hoz, de ami a legnagyobb hatást gyakorolta rám, az mégis a Through Hell.

We Are The Fallen - Through Hell

Osztályzat: 10/10

Na ez az, amit én nem tudok úgy végighallgatni - sőt, egyetlen számukat sem -, hogy ne mozgassam ütemre a lábam. :D Imádom. A számok pörgősek, mocskosak - de olyan erő van bennük, hogy a trágárság kit érdekel? A ritmus, a dallamosság teljesen elvonja a figyelmet a kényes részekről. Tényleg lehengerlőek. :)
Eleinte kicsit szoknom kellett a sok "madafakát" meg "fákjút", de aztán minél többet hallgattam, annál többször vettem észre, hogy megragad bennem a dallam, és képes vagyok napokig dúdolgatni.
A rapet különösebben nem csípem, viszont ebben a formában bármikor képes vagyok fogyasztani.
Különös katyvasz ez; a refréneket minden számukban egyszerűen imádom.
A banda azonban nem csak a zenéjével akar kitűnni a tömegből: mindannyian álneveket használnak, emellett pedig maszkok mögé rejtik arcukat.
Tagok a lemez megjelenésekor:
Charlie Scene, Da Kurlzz, Funny Man, J-Dog, Johnny 3 Tears - illetve azóta ex-tag Deuce (2005-2010) és Shady Jeff (2005-2007).
Pályafutásuk a MySpace-en indult, első dalukkal a The Kids-szel, 2005-ben. Mivel sok pozitív visszajelzést kaptak, így hát véglegesen összeállt a Hollywood Undead. És hogy mi az oka annak, hogy csak 3 év múlva jelent meg albumuk? Egyrészt 1 év szükségeltetett a dalok elkészítéséhez, a fennmaradó 2 év pedig azzal telt, hogy vadásztak egy kiadóra, amelyik cenzúra nélkül hajlandó kiadni a lemezt. Végül A&M/Octone Records-szal kötöttek szerződést, így hát 2008 szeptemberében napvilágot láthatott ez a - szerintem baromi jó - lemez.
Jó döntés volt. :)
Kiemelkedő kedvencem nem lett a cd-ről, én mindegyiket nagyon szeretem, mindegyiket másért. Zónákra lehet bontani a lemezt: a hip-hop kedvelőit valószínűleg a Pimpin-nel tudják leginkább megfogni, a This Love, this Hate inkább a dance irányába mutat, míg több dal pl. a rappel mutat szorosabb kapcsolatot (pl. a Black Dahlia - megjegyzem: ennek egyszerűen imádom a refrénjét. Az a gitár...! *.*). Emellett persze a legtöbb track titkos hozzávalója az a rockos/metálos lüktetés - ez adja a dolog pikantériáját, és ezért olyan más ez, mint amihez pl. én is eddig hozzá voltam szokva.

Tracklist:

01. Undead
02. Sell your Soul
03. Everywhere I go
04. No other Place
05. No. 5
06. Young
07. Black Dahlia
08. This Love, this Hate
09. Bottle and a Gun
10. California
11. City
12. The Diary
13. Pimpin
14. Paradise Lost

Sokáig az Everywhere I go és a This Love, this Hate volt a kedvencem. Kiemeltnek most utóbbit választom. Bár, feltűnően vidám a dallama az album többi dalához képest... Mégis ezt fogom linkelni. Talán ehhez hozzájárul az is, hogy emlékeim fűződnek a dalhoz: egy srác ajánlotta még a régi sulimból - igazából ő ismertetett meg engem a banda zenéjével, és ezért nagyon hálás vagyok neki, mert ezt tényleg kár lett volna kihagyni. :)

Hollywood Undead - This Love, this Hate

Osztályzat: 10/9