Mindig elmondom - de ha egyszer tényleg így van? :D -, hogy én általában az ilyen típusú metált nem szeretem. Mostanában viszont egyre több olyan bandára bukkanok, akiket igenis érdemes hallgatnom, mert iszonyúan tetszik, amit csinálnak - annak ellenére, hogy tényleg nem vagyok oda a metal ezen alfajáért. 
Ilyen most számomra a Týr is, akikre pár hete találtam rá Youtube-on, mégpedig a "The Lay of Our Love" c. dalukra, amihez videó is készült, és amiben vendégszerepelt Liv Kristine norvég énekesnő, a Theatre of Tragedy korábbi és a Leaves' Eyes jelenlegi énekesnője.
A zenekar a Feröer-szigetekről (magyarul "Juh-szigeteket" jelent :) ) származik - ha nem csal az emlékezetem, feröeri csapat zenéjét eddig még nem is hallgattam. (A Feröer-szigetek a Norvégia-Izland-Skócia háromszög közepén találhatóak, az Atlanti-óceán északi részén - fotók alapján csodás hely. *-*)
Dalaik témája a viking mitológia, történelem, nevüket is a jog és az igazság skandináv istenétől kölcsönözték. 
A Týr létrejötte előtt Heri Joensen és Gunnar H. Thomsen tini korukban alapítottak egy Cruiser nevű formációt. Kis ideig tagja volt ennek Kári Streymoy is, aki később a Týr dobosa lett ('98-tól 2013-ig). Hamarosan nevet is változtattak "Wolfgang"-ra. Egyik néven sem sikerült albumot megjelentetniük, a Wolfgang-os időkben viszont rögzítettek néhány dalt, amelyek közül (a tagok elmondásai alapján) elég sok olyannyira kész van, hogy kb. bármikor ki lehetne adni.
A Týr gyökerei (ezen a néven) 1998 elejéig nyúlnak vissza, amikor is Heri Joensen énekes-gitáros ismét összefutott egy koppenhágai buliban Kári Streymoyjal, akinek fel is ajánlotta, hogy máskor is találkozhatnának, jammelhetnének kicsit együtt. Kári ezt először visszautasította, később azonban rábólintott. Ehhez a duóhoz csatlakozott korábbi zenésztársuk, Gunnar is. Terji Skibenæs gitáros 2001-ben került a zenekarba, és máig aktív tagja a csapatnak.
Már kezdetben is arra törekedtek, hogy belecsempésszék saját heavy metal zenéjükbe lakóhelyük sajátosságát, a feröeri hagyományos zenét - küldetésüknek érzik, hogy lebontsák a falakat, amiket mások a metálzene különböző alfajai közé építettek. Szerintük ugyanis ezek a címkék, bekategorizálások semmi egyébre nem valók, mint hogy elfogulttá tegyék az embereket. Ebben lehet, hogy van valami, de rám speciel nincs hatással, hogy az adott zenét death, heavy, trash, alternatív, viking, folk stb. kategóriába sorolták be, szívesen kísérletezek, mert attól, hogy pl. a death zenék többsége való igaz, hogy nem szokott tetszeni, azért még belehallgatok bármibe, ami ebbe a kategóriába tartozik, mert hátha az majd kivétel lesz. De persze elhiszem, hogy sokan nem ennyire nyitottak, szóval valamilyen szinten azért igazat is adok nekik.
A "Valkyrja" a zenekar 7. stúdiólemez, ami 2013. szeptember 16-án jelent meg a Metal Blade kiadó gondozásában.
A lemezen közreműködő tagok: Heri Joensen (vokál, gitár), Terji Skibanæs (gitár), Gunnar Thomsen (basszusgitár), George Kollias (dobok)

Tracklist: 

01. Blood of Heroes
02. Mare of My Night
03. Hel Hath No Fury
04. The Lay of Our Love (ft. Liv Kristine)
05. Nation
06. Another Fallen Brother
07. Grindavísan
08. Into the Sky
09. Fánar Burtur Brandaljóð
10. Lady of the Slain
11. Valkyrja
12. Where Eagles Dare (Iron Maiden cover)
13. Cemetery Gates (Pantera cover)

Sok jó dalt találtam a lemezen, pedig álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire fog ez tetszeni nekem. :) A kicsit romantikusabb beállítottságúaknak + akik előtérbe helyezik a női vokálossal dolgozó zenekarokat/dalokat, mindenképpen ajánlom a "The Lay of Our Love"-ot, én nagyon megszerettem. Számomra kiemelkedő lett még a lemezről a "Lady of the Slain", a "Nation", a "Mare of My Night" és a "Blood of Heroes".
Helyet kapott a lemezen két feröeri nyelven íródott dal is, a Grindavísan és a Fánar Burtur Brandaljóð - utóbbit kifejezetten szeretem (előbbit nem igazán...), és örülök, hogy feröerit is hallhattam - ezt mindig dicséretesnek tartom, ha saját anyanyelvükön is adnak ki dalokat a zenekarok, ez teszi még sajátosabbá a zenéjüket, még ha az ember némi utánajárás nélkül nem is ért egy szót sem a dalból. Számomra ez a nyelv teljesen ismeretlen, valószínűleg még csak nem is hallottam eddig feröeriül semmit sem, mindenesetre a csengése tetszik, ahogy a finnek és a skandináv nyelveknek is. :)
A lemez végére felkerült két feldolgozás-dalt eredetiben sem hallottam még eddig - Panterát pedig egyáltalán nem hallgattam még, de tervben van, főleg, mert ez a dal különösképpen tetszett. :) Meghallgattam az eredetijét is, mindkettő bejövős - teljesen más stílus a kettő, így olyat nem is jelenthetek ki, hogy egyik jobb lenne a másiknál. 
...és hogy végre rátérjek a lemez - véleményem szerinti - legjobb dalára, hát, most sem egyszerű a választás, mert a fent említett 6 dal közül bármelyiket szívesen linkelném. Aztán hosszas töprengés után végül ennél maradtam:

 Týr - Blood of Heroes

10/8,5

Hamarosan nekiállok ebédet készíteni (nehéz a bányászok élete... :D), addig viszont beugrottam írni egy lemezajánlót. :) Ezt a zenekart is nemrég találtam youtube-on (egészen pontosan a Love The Way You Hate Me c. klippes dalukat), aztán el is döntöttem, hogy egy albummal mindenképpen próbát teszek, már ami őket illeti. :)
A Like A Storm egy négytagú hard rock csapat, Új-Zélandról. Amolyan családi vállalkozás ez, ugyanis az alapítótagok közül hárman testvérek: Chris, Matt és Kent Brooks (egyedüli kakukktojás Zach Wood, a dobos :) ).
Legfőbb ismertetőjegyük, hogy pl. a country és blues zenékhez gyakran használatos bariton gitárt (pl. a "Wish You Hell" elején - és persze közben is - hallható ez a hangszer) csempészik hard rock dalokba, mindezt pedig megspékelik didzseriduval ("didgeridoo"), ami az észak-ausztráliai őslakosok leggyakrabban fából készült fúvós hangszere; jellegzetes mély hangja van, totál feldobja a Like A Storm zenéjét is. :) Bár még csak 10 éves a zenekar (megalakulásuk 2005-re tehető), máris sikerült történelmet írniuk: új-zélandi hard rock csapatok közül ők szerepeltek legtöbb ideig az amerikai rádiók toplistáin, és ők az egyedüli új-zélandi előadók, akiknek sikerült betörniük az US Active Rock Top 20-ba. (Érdekességként itt van ez a lista, ha valaki szemezgetne belőle. Most is szerepel egy daluk itt, igaz, már "csak" a 45. helyen.)
Az "Awaken The Fire" a zenekar második stúdiókorongja, ami idén február 24-én jelent meg. A lemezről elsőként a "didzseridu-metál" minden stílusjegyét magán viselő "Love The Way You Hate Me" jelent meg kislemez formájában, ezt az amerikai rádiók is előszeretettel játszották (ezzel a dallal kerültek fel az Active Rock listájába is, legjobb helyezésük a 17. volt). 
Másik előfutár-daluk a "voodoo-metálként" emlegetett "Wish You Hell" volt. Zeneileg és a használt hangszereket tekintve ez is egy nagyon összetett track, bariton gitárral, slide gitárral, mandolinnal és ún. állkapocs-hárfával (jaw harp) színesítve.
Tagok: Chris Brooks (szólóvokál, ritmusgitár, billentyűk, programozás, didzseridu), Matt Brooks (szólógitár, háttérvokál, billentyűk, programozás), Kent Brooks (basszusgitár, háttérvokál, gitárok, billentyűk, programozás), Zach Wood (dobok, ütős hangszerek)

Tracklist:

01. Chaos
02. Love The Way You Hate Me
03. Wish You Hell
04. Break Free
05. Never Surrender
06. Become The Enemy
07. Southern Skies
08. Six Feet Under
09. Gangsters Paradise (Coolio cover)
10. Ordinary
11. Nothing Remains (Nihil Reliquum)

Mint ahogy fent már írtam, nálam a "Love The Way You Hate Me"-vel kezdődött az ismerkedés. Maga a dal is szuper, de a zenei megoldásai fogtak meg leginkább (értékelem, ha valami újat akar alkotni valaki, és nem csak másokat másolni - persze nincs azzal sem bajom, ha valaki csak hagyományos értelemben vett rockzenét vagy metált játszik, hagyományos hangszerekkel, de akkor csinálja jól, alkosson valami tényleg maradandót, mert a tucatcsapatokkal már Dunát lehet rekeszteni...). 
Az egyedüli gondom a zenekarral, hogy nagyjából ezen a dalon kívül nem is sikerült több olyan tényleges kedvencemnek mondhatót találnom rajta... :( Nagyon jók abban, amit csinálnak, és értékelem a hangszeres újításaikat is, de valami mégis hiányzik ahhoz, hogy tökéletes legyen. Szeretem még a Never Surrendert, a Chaost, a Wish You Hellt is, de késztetést igazán egyiknél sem éreztem, hogy rátapadjak a replay-gombra. Az Ordinary mondjuk közel került hozzám, ez biztosan marad lejátszási listában: alapból az ilyen lassú dalokat nem szoktam preferálni (a Break Free sem tetszik, olyan "egynek elmegy" kategória...), de ezt tényleg szeretem.
Felkerült a lemezre egy feldolgozás is, mégpedig Coolio "Gangster's Paradise" c. dalából - megjegyzem, igazán jó lett, sikerült a saját stílusukra formálniuk; bejövős... :))
Ami viszont totális, megunhatatlan kedvenc lett és számomra a lemez legjobbja (és ezen a lemez egyetlen más dala sem tudott változtatni), az ez:

Like A Storm - Love The Way You Hate Me

10/8

Még csak 9 nap telt el a legutóbbi bejegyzésem óta, de azóta rengeteg minden változott. A magánéletem is zűrös most "kissé"  (anyumnak volt egy elég komoly műtétje, így most amit csak tudok, én intézek helyette, másrészt pedig párommal sem vagyok már együtt, 7 év után, ami érthető módon megvisel...), emiatt valószínűleg ritkábban fognak érkezni mostanában a bejegyzések, mint ahogy az utóbbi időben megszokhattátok - nem szerettem volna rinyálni, meg "szennyest teregetni", de gondoltam, tudatom a hallgatásom okát. A blog mindenesetre megy tovább, még ha nem is olyan ütemben, mint eddig. De majd igyekszem...:)
A blog ügyében is történt némi változás: rohamosan elkezdett nőni a facebook-oldalunk kedvelőinek száma. :) Hamarosan elérjük a 100 tagot (mire a bejegyzésem végére értem, már át is léptük a 100-at...o.O), amit nagyon köszönök, és örülök, hogy ennyien szeretitek a blogot, és a zenéket, amiket ajánlok. :) Bízom benne, hogy később sem csalódtok benne(m). 
Mára egy Three Days Grace-albumot készítettem be, mégpedig a legutóbbi, idén március 31-én napvilágot látott ötödik korongjukat, a "Human"-t. Ezt már új frontemberükkel készítették el, Matt Walst énekessel (ismerős lehet a My Darkest Days-ből), aki Adam Gontier alapítótagot váltotta a zenekar élén. Adam 2012 végén beteget jelentett és kiszállt (erről bővebben a Transit of Venus albumuknál már írtam), a csapat megmaradt tagjai pedig gyorsan kerítettek is a helyére egy megfelelő embert, a basszusgitáros Brad Walst öccse, Matt személyében, aki olyannyira bevált a turnéjukon frontemberként, hogy meg is tartották, és 2014 márciusa óta hivatalosan is ő az új énekese a csapatnak.
Akik pedig jobban favorizálták Adam-et, továbbra sem kell lemondaniuk róla sem: új zenekarával, a Saint Asoniával július végén már ki is adták első, self-titled stúdióalbumukat - erről is várható majd egy lemezajánló a blogon. :)
Tagok: Matt Walst (ének), Brad Walst (basszusgitár), Barry Stock (gitár), Neil Sanderson (dobok, billentyűk, programozás, háttérvokál)

Tracklist:

01. Human Race
02. Painkiller
03. Fallen Angel
04. Landmine
05. Tell Me Why
06. I Am Machine
07. So What
08. Car Crash
09. Nothing's Fair in Love and War
10. One Too Many
11. The End is not the Answer
12. The Real You

Az utóbbi időben talán nem is volt még egy ilyen album, amit ennyiszer meghallgattam, újra és újra, anélkül, hogy akár csak egyetlen dalt is meguntam volna... (na jó, a Shaman's Harvest albuma is ilyen volt, a Silent Voice c. daluk pl. kifejezetten jótékony hatással van rám most ebben a nem túl könnyű időszakomban...) Sok kedvenc is lett róla, legelőször az "I Am Machine"-be sikerült belehabarodnom, imádom ezt a dalt, minden másodpercét. Zeneileg maximálisan megfogott, a szövege pedig csak hab a tortán - eléggé jól sikerült, meg kell hagyni...
A következő nagy kedvenc a "One Too Many" volt; mióta terítéken van nálam a lemez, azóta naponta minimum egyszer meg kell hallgatnom ezt a track-et. :) Nagyon fülbemászó a dallama is, abszolút el tudnám rádióban is képzelni (mármint valami jobbfélében, tévedés ne essék...)
Harmadikként a "The Real You"-t tudom kiemelni, ami simán tükrözheti a jelenlegi állapotokat nálam.. Mondanom sem kell, hogy az utóbbi időben állandó helyet foglal el ez a dal is a lejátszási listámon... A fülnek kellemes (a léleknek már nem minden esetben), lelkizős-érzelgős dal.
A többit pedig igazából ki is emelgettem szép pirossal a számlistán, nem is sok maradt ki. Ezeket különösen szeretem, de egyébként a teljes album nagyon jól sikerült, szívesen hallgatom újra bármikor. :)
Az Adam vs. Matt ügyben nem igazán tudok határozottan állást foglalni, számomra mindkét srác hozta/hozza az elvárt szintet, remek énekes mindkettő, de ezt az albumot valahogy erősebbnek érzem hangyányival, mint amit eddig a TDG-től hallgattam. Az is lehet, hogy a vérfrissítés tett jót nekik, vagy csak hozzám áll picivel közelebb Matt, de ez most tökéletes volt, nagyon eltalált.
Az idei eddigi 34 lemezajánlómból ez a 6. maxpontos. :)) Ha így marad az arány, év végére totál elégedett leszek... :D

Ezúttal ami számomra egyértelműen maga mögé utasította a lemez összes többi dalát, ez volt:

Three Days Grace - I Am Machine

10/10

Asking Alexandriát én igazából sosem hallgattam, tudtam, hogy vannak, meg hogy olyan nagyon üvöltözős metalcore cuccot nyomnak, azt' úgy ennyi. Nem éreztem különösebb késztetést rá, hogy akár csak egyetlen albumot is elejétől végéig meghallgassak tőlük (ez persze nem zárja ki, hogy valamikor tőlük is hozzak majd kipróbálásként egy lemezt). Az ok pedig, ami miatt emlegetem az A.A.-t, roppant egyszerű: a We Are Harlot-ot az a Danny Worsnop alapította, aki korábban az Asking Alexandria énekese volt. Érdekesség, hogy nem csak Danny, hanem a zenekar további három tagja is egy-egy másik csapatból igazolt át: a gitáros pl. a Sebastian Bach-ból, a basszeros a Silvertide-ból, a dobos pedig a Revolution Renaissance-ból. Eredetileg 2011-ben alakultak, legelső kislemezüket, a "Denial"-t viszont csak 2014-ben adták ki. Self-titled nagylemezük debütálására idén március 30-án került sor (illetve Németországban már 27-én kapható volt). A bemutatkozás sikeresnek mondható, az USA-ban rögtön az első héten 5000 példány fogyott a lemezből.
Danny és a gitáros Jeff George megismerkedése közös ügyvédjük kapcsán történt, na meg hogy 2010-ben ugyanazon a szilveszteri bulin kötöttek ki. Itt aztán jól össze is haverkodtak, lakótársak is lettek. Miután kiderült, hogy a zenei törekvéseik is nagyon hasonlóak, így kézenfekvő volt Danny számára is, hogy Jeffel készítse el régóta tervezgetett szólóanyagát, amibe meghívta dobosnak Bruno Agrát is. Aztán mikor összeismerkedtek a basszeros Brian Weaver-rel, egyszer csak azon kapták magukat, hogy ez lényegében már nem is igazán 1 emberről szól, ez már nem szólóprojekt, hanem zenekar lett. :) Azonban még az első élő showjuk előtt fel is bomlott a formáció, mert bár a zenekar többsége kész volt belevágni ebbe a zenekarosdiba, Danny akkoriban még aktív tagja volt az Asking Alexandriának, a két zenekarban való közreműködést pedig nem tudta volna összeegyeztetni kellőképpen. Így inkább maradt a gyökereknél, a "Harlot"-ból pedig végül semmi sem lett.
Aztán elérkezett a 2014-es év, amikor is ismét összeállt a négy srác, és felvették a "We Are Harlot" nevet (eredetileg a "Harlot" nevet szerették volna használni, de ez szerzői jogok tekintetében akadályokba ütközött, így lett végül a "We Are Harlot"). Első lemezüket 2014 nyarán tervezték megjelentetni, ez viszont átcsúszott a következő évre. Az évük viszont így is sikeres volt, fesztiválról fesztiválra jártak. 2015 januárjában aztán Danny bejelentette, hogy távozik az Asking Alexandriából, mert szeretne teljes erejével a "We Are Harlot"-ra koncentrálni. Emellett kifejtette azt is, hogy kezdte úgy érezni, hogy a csapat - ahogyan ő fogalmazott "sokkal jobban járna nélküle" (valószínűleg utalva ezzel alkohol- és drogproblémáira, amit nyilván nehezen tudtak a többiek tolerálni az évek során), valamint kitért arra is, hogy ő már nem szeretne az Asking Alexandriáéhoz hasonló "kemény zenét" játszani. Megjegyzem: az A.A. dalokban leginkább üvöltözött+hörgött, clean vokál rész elég kevés van bennük, így hát nem is csodálom, ha már "beleunt" kicsit ebbe, és mást szeretne csinálni... :/ Ahhoz képest az új zenekara már tényleg merően más irányvonalat képvisel.
A lemez érdekessége, hogy a 2011-ben demóként rögzíteni kezdett dalok közül is került fel néhány a nagylemezre, 1 legalábbis biztosan: a "Never Turn Back", aminek eredetileg "Rainmaker" volt a címe.
Tagok: Danny Worsnop (szólóének), Jeff George (gitár), Bruno Agra (dobok), Brian Weaver (basszusgitár)

Tracklist:

01. Dancing On Nails
02. Dirty Little Thing
03. Someday
04. Denial
05. Easier To Leave
06. One More Night
07. Never Turn Back
08. The One
09. Love For the Night
10. Flying Too Close To the Sun
11. I Tried

Még mindig rengetegen sírják vissza az Asking Alexandriába Dannyt, én viszont teljesen azt látom rajta minden felvételen, hogy ő megtalálta, hogy mivel szeretne foglalkozni, és teljesen boldog így, nagyon élvezi a zenélést a We Are Harlot-ban. :) Ezt a hangot meg kár lett volna üvöltözésre pazarolni... Arról nem is beszélve, hogy szerintem nem keveset ártott a hangjának ez az éveken át tartó intenzív durva hangszáltépés, amit az AA-ban csinált... Az élő felvételeken pláne kitűnik, hogy bizony nehezére esik a clean vokál, eléggé reszelőssé válik itt-ott a hangja... :/ Na jó, teljesen azért nem vetkőzte le egykori énjét sem, pl. a "Flying Too Close To the Sun"-ban ismét előbújik a core-hangja, amit mondjuk ebben a köntösben és ekkora mértékben még nagyon bírok.
A dalok bővebb elemezgetését kihagynám most: ami leginkább tetszik, az a Dancing On Nails (ezt hallottam tőlük legelőször), Denial, Easier To Leave - a többi pedig nagyjából ugyanazon a szinten áll, és bár 3 dal kimaradt a jelölésből, valójában a teljes albumot szívesen újrahallgatnám bármikor. :)
Nem mondom, hogy a We Are Harlot hiánypótló a zenei palettán, mert ez nem igaz: a hozzá hasonló zenekarokkal Dunát lehetne rekeszteni. Létjogosultsága viszont még így is simán van, mert bizony jól áll nekik ez a stílus, jók is benne, nagyon kellemes ez a zene, amit ez a 4 srác csinál. Szóval részemről: csak így tovább, várom a következő lemezüket. :))
Amit pedig elsődleges ajánlási céllal most kiválasztottam, mint a lemez legjobb dalát (megjegyzem: legalább ennyire jó a Denial is!), az a:

We Are Harlot - Dancing On Nails

10/8

Visszamenőleg még azért jócskán van "egy néhány" album az Amorphis diszkográ- fiájában, amiről eddig még nem írtam - és bizony mindjárt érkezik az új korong is (egészen pontosan szeptember 4-én). Addig mindenképpen szerettem volna a legutóbbi lemezükről firkantani pár sort, meg hogy mégis hogy tetszett. :)
A "Circle" a 11. stúdiólemeze a csapatnak (és ennyi lemez elkészítésére durván 30 évük volt, szóval azért egész termékeny zenekar, ezt meg kell hagyni...). A Circle úttörőnek számít bizonyos tekintetben, ugyanis az ezt megelőző 4 albumon Marco Hietala, a Nightwish énekes-basszerosa producerkedett, ezt viszont már nélküle készítették el, valamint ez a lemez már (a korábbiakkal ellentétben) nem a finnek nemzeti eposzán, a Kalevalán alapszik, hanem egy finn szövegíró, Pekka Kainulainen történeteit vette alapul (aki egyébként már több Amorphis-albumon is fő szövegíróként működött közre). Az ominózus történetet maga a szövegíró foglalta össze: "A főszereplőnek már születésekor rossz lapokat osztott a sors. Mindig is kívülállónak érezte magát, olyasvalakinek, aki nagy eséllyel szorul a társadalom peremére. Egy válságos periódus után azonban véletlenül felfedezi önnön belső erejét. Egy másik korból, egy másik helyről kap iránymutatást, és ezzel lehetővé válik, hogy átvegye az irányítást, hogy változtasson a sorsán. Finn Karélia múltjából nyeri el azt az erőt, amellyel átformálhatja elátkozott életét, rátalálva a spirituális törzsére. Ez a történet a túlélésről szól." (forrás: hammerworld.hu) Szintén a Hammerworld bejegyzésében olvasható Tomi Joutsen énekes fejtegetése arról, hogy a lemez miért éppen a "Circle" ("Kör") címet kapta: "Annak idején, ha valami különösen fontos dolgot kellett megbeszélni, a bölcsek összeültek egy körben. Csak úgy bárki nem kerülhetett be közéjük, de ezen sztori szerint a főszereplőt meghívják maguk közé a bölcsek."
Tagok: Tomi Joutsen (ének), Esa Holopainen (szólógitár), Tomi Koivusaari (ritmusgitár), Niclas Etelävuori (basszusgitár), Santeri Kallio (billentyűk), Jan Rechberger (dobok)

Tracklist: 

01. Shades of Gray
02. Mission
03. The Wanderer
04. Narrow Path
05. Hopeless Days
06. Nightbird's Song
07. Into the Abyss
08. Enchanted by the Moon
09. A New Day
10. Dead Man's Dream (Bonus Track)

Fifty Shades of Grey... ja ez nem az... Hát, nem is tudom, mivel kezdjem... :/ Én ezt a lemezt nem igazán tudom hová tenni... A Silent Waters idején szerettem őket nagyon, anno 9*-ra értékeltem azt az albumot, aztán szó szerint folyamatosan távolodtam tőlük, egyre kevesebb pontokat osztogattam a lemezeikre... Aztán itt ez a Circle, és csak csóválom a fejem... Annyira tehetséges zenekar az Amorphis, akkor mégis miért nem tudnak valami igazán ragadós, maximálisan rabul ejtő anyagot szervírozni a rajongóiknak? Úgy érzem, hogy ők arra játsszanak, hogy hozzák a kötelezőt, azt' csókolom, mosom kezeimet... Mert bizony, esélyes, hogy az Amorphis vérbeli és (le)törhetetlen rajongóinak ez a lemez is ékes darabja lett a gyűjteményüknek.
De akkor menjünk szépen sorban a dalokon (mármint azokon, amikben kicsi fantáziát is láttam...):
A "Mission" volt az első a sorban, amire azt mondtam, hogy egészen jó. De végig hiányérzetem volt ettől is, valami még úgy kellett volna bele. Az viszont kétségtelen, hogy ami a legnagyobb erénye ennek a dalnak, az a szólógitár-rész, ami végig szól az ének alatt, egyértelműen feldobja az egészet, én legalábbis ezt nagyon szeretem benne.
A következő dal, a "The Wanderer" is tetszett, az előzőhöz hasonlóan ez is hörgésmentes, csak zene és ének, ne bonyolítsuk.
A "Narrow Path"-nek az eleje fogott meg leginkább. Aztán meg igazából a többi része is. Nem tévedek, ha azt írom, hogy ez az egyik (ha nem a legjobb) dal az egész korongon. 
Bár kellemesen indít, de a "Nightbird's Song" pont egy olyan dal, amit én nagyon nem szeretek... A hörgés alapjában jöhet, valami kellemesebb zenei alappal tálalva, de ez így annyira dark, hogy a hideg kiráz tőle... :/ (Bár a refrén már megint egész tetszetős.)
És úgy nagyjából ennyi... Jelöltem még ki néhány dalt, amit még szívesen hallgatok a számlistáról, a többivel meg úgy el vagyok, de ha nem muszáj, inkább nem repetáznék...
Igazán nagy kedvenc egyik sem lett most, de a lemez legjobbja, amit tényleg bármikor és akár egymás után sokszor is meg tudok hallgatni, az számomra ez a dal:

Amorphis - Narrow Path

Az előző lemez szintjén hozta, de a korábbiakét nem sikerült megugrani. Ezek után pláne nagyon kíváncsi vagyok az új albumra, és csak reménykedni merek, hogy végre összekapták magukat, és innovatívabbak lettek kicsit, nem csak a bevált sablont ismételgetik untig, mert ez már megy, és csakazértsem akarnak kimozdulni a komfortzónájukból... Az albumról eddig kijött "Death of a King" pl. már haladás, ezekkel a kicsit keleties szólamokkal határozottan tetszik, ahogyan a dal ritmusa sem épp megszokott tőlük. :) Na de: még egy hónap, aztán meglátjuk, hányadán is állunk... Ez a lemez egyelőre csak ennyire volt elég:

10/7