Miután nemrég írtam a Scars on Broadwayről - alias a System of a Down gitáros/énekesének és dobosának, Daron Malakiannak és John Dolmayannak a zenekaráról, itt az ideje, hogy végre górcső alá vegyem egy blogposzt formájában a SOAD-énekes, Serj Tankian első szólólemezét is, amit a csapat hosszú hiátusának kezdeti szakaszában készített, és 2007. október 22-én jelent meg.
Az album nagyrészt Serj saját munkájának nevezhető, közreműködő előadók viszont szép számmal feltűntek kisebb-nagyobb szerepek erejéig. Mint pl. a dob kapcsán SOAD-os kollégája John Dolmayan, vagy Bryan "Brain" Mantia (aki dolgozott többek között a Guns N' Roses-szel és a Primus-szal), húros szekció vonatkozásában pedig Dan Monti gitáros (aki olyan neves csapatok munkájában működött közre, mint a Slayer, Metallica vagy a Guns N' Roses) és Antonio Pontarelli hegedűművész.

Tracklist:

01. Empty Walls
02. The Unthinking Majority
03. Money
04. Feed Us
05. Saving Us
06. Sky is Over
07. Baby
08. Honking Antelope
09. Lie Lie Lie
10. Praise the Lord and Pass the Ammunition
11. Beethoven's Cunt
12. Elect the Dead

Serj legcsekélyebb mértékben sem változott a SOAD-ban nyújtott teljesítményéhez képest: meghallgatva ezt a lemezt, ugyanolyan őrült zseninek tartom, akinek ez a stílus olyan szinten fekszik, hogy élmény hallgatni, az agymenésének minden másodpercét. Dallamos, érzelmes, néha megőrülős, néha már skizofrénbe hajló (fogalmam sincs, hány különböző stílusú előadó bújt el benne, mert minden pillanatban más arcát mutatja). Biztos vagyok abban, hogy ez a pasas soha nem tudna olyat csinálni, amit én teljesen elutasítanék, hogy "ez csöppet sem tetszik". Ki merem jelenteni, hogy rajongok a stílusáért, ezért a különös elegyért, amit kapunk tőle minden egyes alkalommal, és rajongok a hangjáért is, amivel mesterien képes játszani, és élőben is stúdióminőségben tudja lenyomni a koncerteket is - ilyen előadó pedig nem sok van, műfajtól függetlenül (sajnos).
Ezzel a lemezzel, vagy legalábbis Serj szólódalaival úgy általánosságban nem most találkoztam először: anno, megboldogult VIVA-tvnéző koromban hallottam az Empty Walls-t (akkor még azt hiszem, System-et sem hallgattam). A klipjét nagyon sokat játszották, és mivel akkoriban még nem igazán mozgolódtam a rock világában, így számomra ez a kecskeszakállas, bohókás ürge eléggé fura is volt, a zenéjével együtt, szoknom kellett... :)
A cd-t jóideje hallgatom már, szinte mindegyik dalt imádok (lásd: a 12 trackből mindössze 4-et hagytam ki a jelölésből... :D ez azért már elég beszédes így önmagában is...), napokig, szinte csak ezeket hallgattam újra, és újra... és nem, nem unom... :D
Arra viszont rá kellett jönnöm, hogy bár az Empty Walls is egy szuper dal, közel sem ez a legjobb (legalábbis szerintem). A lemez hallgatása során a Lie Lie Lie-t kapcsoltam be legelőször - igen, én ilyen "összevissza" hallgatós vagyok legtöbbször, nem sorban haladok, bár úgy kéne... Egyből megfogott ez az ártatlannak tűnő "lá-lá"-zás (és "láj-láj"-zás), amit egy örmény-amerikai operaénekesnő, Ani Maldjian közreműködésével vettek fel. Egyik legnagyobb kedvencem az albumról mindenképpen ez, annak ellenére, hogy elég elmebeteg nóta, tekintve, hogy mi mindent összehord a szövegben - tegyük hozzá, elég súlyos dolgokat, mint vérfertőzés, és egy öngyilkosságnak álcázott gyilkosság. Egy drámát vetít elénk, két testvér vérfertőző viszonyáról; miután szeretőkké váltak, a fiú szerint számukra nem maradt más választás, mint a halál. A lány leveti magát egy szikláról, testvére viszont ahelyett, hogy utána ugrana, csak áll ott, és mosolyog, látva szerelme halálát... és hozzá ez a "lá-lá"-zás végig, ami meg ad egy boldog, gondtalan felhangot ennek az egésznek - kész téboly. Készült video is hozzá, ez is eléggé árulkodó (sokmindent bele lehet persze magyarázni, de én a leírtaknál maradok inkább)... Már csak emiatt is átnevezném ezt a lemezt "Dalok a zárt osztályról" címre...
A másik nagy-nagy kedvenc a "Money". Hogy én ezt mennyire...! *-* Itt most meg is állnék kicsit: 2010-ben készült a lemeznek egy másik változata is, amelynek zenei alapját az Auckland Filharmonikusok szolgáltatták. Maga a koncert képileg is rögzítésre és kiadásra került, ahol felvették ezt a verziót, szerintem zseniális így is, a Money c. dal pl. így szól ebben a változatban (a gitáros srác az énekével jócskán hozzáad az előadáshoz, igazán jól szólnak így együtt Serj-dzsel). A dal jelentése egész egyszerű: a kapzsi világ láttán szörnyülködik a szerző, hogy mindent a pénz irányít, mindenki azt hajszolja és képes bármit megtenni a pénzért - ez az, ami a legfőbb gondot okozza napjainkban. A zenei megoldásait is imádom, úgy ahogy van.
A "Sky is Over"-t szintén nagyon megszerettem (ami egyébként egy videoklipes dal), ez is politikai témákat boncolgat - sok pályatársához hasonlóan, Serj dalainak is gyakori témája ez.
A "Feed Us" is kiemelendő, a refrénje zeneileg is különösen fogós, a "Baby" hasonlóan. A "The Unthinking Majority"-ben leginkább a bridge-része tetszett meg. Az előzőekhez viszonyítva ez már sokkal "vadulósabb", zaklatottabb, lázadósabb. Ismét megkapjuk a figyelmeztetést Serj-től, hogy nyissuk ki a szemünket, mert körülöttünk valójában semmi sincs rendben a világban.
Serj tökéletesen bizonyította ezzel a lemezével, hogy van élet a System of a Down után is, különösen nincs rászorulva senkire ahhoz, hogy nagyot alkosson. Hiszem, hogy ez a lemeze sem kifejezetten a SOAD miatt lett ennyire kedvelt (már csak azért is, mert bár tény, hogy tetten érhetőek System-hatások is a dalokban, de ez azért merőben más, mint amit a SOAD idején játszottak), bár ne legyünk naivak, egyértelműen sokkal könnyebb valamit egy már befutott, bevált dolog kapcsán eladni, így neki is nyilván könnyebb dolga volt így, mintha egy no name, ismeretlen előadó lett volna. 
A véleményemet pedig továbbra is fenntartom, amit Daronék lemeze kapcsán már hangoztattam: ha mégse adnának ki közösen több SOAD-albumot, hanem csak a szólózást folytatnák, én már azzal is teljesen elégedett lennék, mert nekem bizony ez a korong is igencsak elnyerte a tetszésemet. 
Nehéz is egyet kiemelni a sok jobbnál jobb dal közül, de nálam különösen a Lie Lie Lie és a Money lett a nyerő, ezek közül pedig aztán ez lett most a befutó:

Serj Tankian - Lie Lie Lie

Hangyányival elmaradt SOAD-os kollégái albuma mögött, a Scars on Broadway zenéjével jobban tudtam azonosulni, közelebb áll hozzám az a stílus. De nyilván Serj mégiscsak Serj, lehet rá bármit mondani, de a tehetsége és hozzáértése megkérdőjelezhetetlen, valójában imádtam az ő lemezét is, majdnem minden dalt, szóval nem is kérdéses, hogy ennyit minimum megérdemel ő is:

10/9,5

A mai Three Days Grace-es bejegyzésem írása közben az is felötlött bennem, hogy mi lenne, ha összegyűjteném egy csokorba (vagy inkább többe, mert elég sok ilyen csapat van...), hogy melyek azok a zenekarok, akik - akár fennállásuk ideje alatt többször is - énekest váltottak, ilyen-olyan okból kifolyólag. Az ember ilyenkor önkéntelenül hasonlítgatásokba bonyolódik, úgyhogy linkelek majd zenéket is a régi és új énekesekkel, legyen ez egy "akkor és most" vagy "ilyen volt - ilyen lett" sorozat... :) Aztán döntse el mindenki, hogy melyikükkel volt ütősebb az adott zenekar. ;)

Three Days Grace

Adam Gontier → Matt Walst

Adam 2012 végén jelentette be, hogy "egészségügyi okokból" kiszáll a Three Days Grace-ből. Ezt ügyvédjén keresztül közölte volt csapattársaival, akik persze csöppet sem vették jó néven, hogy egykori társuk 20 év barátság és közös munka után az ügyvédjével üzeni meg, hogy részéről vége. Azonban the Show must go on, úgyhogy "Transit of Venus" turnéjuk erejéig felkérték a basszusgitáros Brad Walst öccsét, Matt-et (a My Darkest Days énekesét), hogy ugorjon be turné-énekesnek. A közös munka olyan jól sikerült, hogy 2014 márciusában a zenekar bejelentette, hogy felvették Matt-et állandósra is, szóval azóta ő az új énekese a TDG-nek.

Adam, 2006: 

Matt, 2014:

Nightwish

Tarja Turunen → Anette Olzon → Floor Jansen

Az egyik legnagyobb port kavart frontember-váltással mindenképpen a Nightwish jár elöl - már csak azért is, mert ők kétszer is váltottak (és ezek után én kötve hiszem, hogy Floor-nál lehorgonyoznának véglegesen...).
Pályafutásuk Tarja Turunen-nel az élen kezdődött, különleges hangi adottságai, opera-stílusú éneke tette a Nightwisht igazán azzá, aki lett: az "operametál" neves képviselőjévé.
Tarja 10 évig volt tagja a formációnak: 2005-ben egy nyílt levél formájában tették ki a bandatagok énekesnőjük szűrét az együttesből. Az indok az volt, hogy Tarja hozzáállását a zenekarhoz a pénz és a férje annyira megváltoztatta, hogy már nem sok keresnivalója volt a srácok között (a levelet Toumas Holopainen billentyűs írta, de mindegyik bandatag alászignózta, így fejezvén ki egyetértésüket). Tarját, állítása szerint sokkolta ez a levél, mivel azelőtt erről szó sem volt, hogy meg akarnának tőle válni, a távozására felhozott okokat pedig indokolatlannak tartja. Így hát a népszerű, finn szimfonikus csapat énekesnő nélkül maradt, Tarja pedig önálló pályafutásba kezdett, mint szólóénekes - megjegyzem, nem kevés sikerrel, azóta már 4 lemeze jelent meg. 
Ezután megindult a megüresedett posztért vívott küzdelem is: a fiúk a beérkezett demók segítségével próbálták kiválasztani Tarja legmegfelelőbb utódját. A választás aztán az "Alyson Avenue" nevű csapat exénekesnőjére, a svéd Anette Olzon-ra esett. Toumas ragaszkodott hozzá, hogy az új énekesnő személyazonosságára vonatkozó adatokat ne adjanak ki addig, míg el nem készül az új anyag, mert nem szerette volna, ha az új tagot egy kép vagy a korábbi munkássága alapján ítélik meg a Nightwish-rajongók. A választás vélhetően így is sok rajongót taszított el a csapattól: sokak szerint Anette hangja túl gyenge, nem illett a Nightwish által képviselt stílusba. Anette azonban maradt, és ennek megfelelően a Nightwish is kicsit átalakult zeneileg, stílusilag is. 6 év után aztán váratlanul ismét robbant a bomba: Anette is lapátra került. 2012-ben a turnéjuk alatt lebetegedett, és a srácok ahelyett, hogy lemondták volna a további koncertjeiket, mégis színpadra léptek, Anette-et pedig más együttesek vokalistáival, énekesnőivel helyettesítették, énekesnőjük megkérdezése nélkül. Anette-nek ez aztán persze rosszul esett, és bár végigcsináltak még pár koncertet ezután, a közös munka mégsem ment már jól. Hivatalosan "közös megegyezéssel" váltak meg Anette-től, az ő állítása szerint viszont őt is ugyanúgy "kirúgták", ahogy annak idején Tarját, csak kevesebb felhajtással... A turné további állomásait már Floor Jansen-nel nyomták le (ő az After Forever és az általa alapított ReVamp énekesnője). Olyan híresztelések is szárnyra kaptak, miszerint Floor már Anette távozása előtt felkérést kapott a Nightwish tagjaitól, hogy tanulja a dalokat, mert valószínűleg be kell majd ugrania - ez alapján jó ideje érlelődhetett már a tagokban a döntés, hogy megválnak Anette-től, az énekesnő kiborulása már igazán nem osztott, nem szorzott...
Floor aztán, ahogyan várható is volt, 2013-tól teljes értékű tagja lett a zenekarnak.

Tarja, 2004:

Anette, 2011:

 Floor, 2015:

Én nem tudom, ki hogy bírja ezt a borzalmas meleget; ha tehetem, én ki sem mozdulok a szobámból, ahol még a ventilátorom társaságában is alig-alig bírom... :/ Úgyhogy - mivel figyelem-elterelésnek is tökéletes a zene - inkább hozok is egy új lemezajánlót. :)
Áprilisban blogoltam először a zenekarról, akkor a self-titled albumuk volt soron, most pedig (mivel az egy egész tetszetős lemez volt) ismét elővettem tőlük egyet. Amire a választásom esett, az a csapat 4. stúdiókorongja, ami 2012. október 2-án jelent meg. A lemez címe ("Vénusz-átvonulás") nem véletlen: ötletesen a 2012-es csillagászati eseményről nevezték el az új albumukat, amikor is a Vénusz (amit Esthajnalcsillagként is szokás emlegetni) a Földről nézve épp a Nap előtt vonult át, ami náluk június 5-én volt látható (a ritka jelenséget nálunk 6-án, napkeltekor láthatták a koránkelők, legközelebb pedig itthonról majd csak 2125 decemberében lenne látható, bár télen nem valószínű a ragyogó napsütés...), találóan pedig épp ezen a napon jelentette be a zenekar készülő új lemezük címét és megjelenési dátumát.
Három kislemez került kiadásra az albumról: Chalk Outline, The High Road, Misery Loves My Company.
Ez az utolsó stúdiólemez, amelyen Adam Gontiert hallhattuk vokálozni, ő ugyanis 2012 végén távozott a zenekarból. Adam ügyvédjének hivatalos közlése szerint Adam egészségügyi okokból volt kénytelen távozni a csapatból - és minderről levélben értesítették a zenekar menedzserét (így a tagokat is). Később a csapat tagjai arról számoltak be, hogy igazából nem értik Adam hirtelen távozását a TDG-ből, és csöppet sem esett nekik jól az sem, ahogy Adam ezt velük lekommunikálta. Ahogyan ők fogalmaztak "Szar dolog egy húsz éves kapcsolatnak ügyvéden keresztül véget vetni...". Adam hajthatatlan volt, visszautasította egykori társai megkereséseit, és kijelentette, hogy teljesen biztos a döntésében, a közös munkának vége van. Az viszont nagyon érdekes, hogy a TDG-turnét "egészségügyi okokból" nem tudta vállalni már 2012 decemberétől, januárban azonban már szólókoncertet adott... Hogy is van ez akkor...? A részletekről itt olvashattok. 
A ködös sztoriban az mindenesetre világos, hogy a srácok lenyomták a turnét Adam nélkül is, kihangsúlyozva, hogy a TDG nem egyetlen emberről szól, ők pedig mindenképpen folytatni akarják tovább. Turné-énekesnek a basszeros Brad Walst testvérét, Matt-et kérték fel (aki egyébként a My Darkest Days zenekar énekese is - őrület, hogy épp tegnap találtam rá erre a csapatra merő véletlenségből, és teljesen rá is pörögtem az Every Lie-ra, erre ma írok a TDG-ről, és itt is szóba kerül ez az amúgy nem túl ismert zenekar. :)) ). Azóta Matt maradt állandósra is, sőt idén márciusban kiadták első közös albumukat, a "Human"-t. Az "I am Machine"-t hallottam még csak róla, de ez alapján bizony megtalálták Adam méltó utódját, aki talán még le is pipálja elődjét. :) Szeretem ezt a dalt, és a lemezről is mindenképpen fogok írni a blogon, remélhetőleg nem is olyan túl sokára (bár most egyelőre elég sok album várakozik, hogy végre írjak róluk is, szóval igyekszem... :) ).
Ééés bizony Adam sem tétlenkedett, e hónap végén, 31-én várhatóan kiadja új zenekara, a Saint Asonia első, self-titled lemezét. Emberileg kissé csalódtam benne a fentiek alapján, de még így is elismerem, hogy kiváló zenész és énekes, így esélyes, hogy ez a lemez is sorra fog kerülni nálam, aztán majd írok arról is. Néhány daluk már megtalálható a youtube-on, lehet szemezgetni addig is (én végighallgattam a fenn lévő dalokat, de különösebben nem mozgattak meg bennem semmit, nem éreztem úgy, hogy bármelyiket is replay-eznem kellene, szerintem nem akkora durranás egyik sem... Lehetséges, hogy Adam rossz lóra tett, mikor otthagyta a TDG-t...)
Tagok: Adam Gontier (szólóvokál, ritmusgitár), Neil Sanderson (dobok, háttérvokál, billentyűsök, programozás), Brad Walst (basszusgitár, háttérvokál), Barry Stock (szólógitár)

Tracklist:

01. Sign of the Times
02. Chalk Outline
03. The High Road
04. Operate
05. Anonymous
06. Misery Loves My Company
07. Give in to Me (Michael Jackson cover)
08. Happiness
09. Give Me a Reason
10. Time That Remains
11. Expectations
12. Broken Glass
13. Unbreakable Heart

A legelső érdekesség, ami szemet szúrt, most, hogy írtam a bejegyzést, az a "Give in to Me", hogy ez egy Jacko-feldolgozás... o.O Ez nekem eddig totál elkerülte a figyelmemet, nem is gyanakodtam, hogy ez nem az ő sajátjuk lenne, annyira beleillik a munkásságukba. Tökéletes feldolgozás egy tökéletes dalról - meghallgattam az eredetit is, és nekem az is nagyon bejövős. Sok mindent lehet Jacksonra mondani, de azt semmiképp, hogy nem értett a zenéhez - saját stílusában bizony ő volt A Zene.
Legelső kedvenc a lemezről a "Chalk Outline" volt. Zseniálisak a zenei megoldások benne, az effektek, nálam ezek vitték a prímet, de persze összességében maga a dal is fantasztikus. :)
Az "Operate" úgy ahogy van, nagyon szerethető, igaz, nem egy eget rengető dal, de messze az egyik legjobb az albumon. Ezt követi az "Anonymous", amit szintén nagyon megkedveltem. Lassan építkezik, a refrénre pedig robban a bomba; az egyik legfogósabb refrénje mindenképpen ennek van. 
Ami még a kihagyhatatlan kategóriába tartozik számomra, az a "Happiness", pörgős rockdal, post grunge hatásokkal - kötelező! :)
Nekem ez a lemez határozottan tetszett. :) Ahhoz képest, hogy 2003-as lemezükre 8,5-et adtam, ez most simán érdemel fél ponttal többet is. Ez viszont a maximum, mert annyira azért nem nyűgözött le, hiába van rajta ennyi jó dal - nekem valami még akkor is hiányzott a tökéleteshez.

Kedvenc dal az albumról:

Three Days Grace - Chalk Outline

10/9

Mióta végignéztem az idén áprilisban lenyomott örményországi koncertjét a System of a Down-nak, rá kellett jönnöm, hogy mocskosul hiányzik a zenéjük... Úgyhogy, mivel tudtam, hogy Serjnek szólókarrierje is van, és talán Daronnak is (bár nem voltam benne biztos, hogy egyedül alakította a SoaD-ból, vagy valakikkel együtt), így utánajártam a dolgoknak. Be is szereztem Serj első saját albumát, az Elect the Dead-et, sokáig hallgattam is, viszont az a helyzet állt elő, hogy aztán rátaláltam a Scars on Broadway lemezére is, és totálisan leragadtam most ennél, napok óta ez szól, és így elöljáróban annyit, hogy: imádom! :)) (Talán még jobban is, mint Serj anyagát.)
A Scars on Broadway jelenlegi két oszlopos tagja a System-ből Daron Malakian és John Dolmayan (a SoaD dobosa). Fennállásának ideje eléggé zavaros: 2003-tól kezdve hosszabb-rövidebb ideig aktív volt, és most egyelőre a "feloszlott" stádiumban van (aztán ki tudja, meddig). 2005-ben - a System-es hiátus kezdetekor - a zenekar ismét újjáéledt hamvaiból, Daron elképzelése ugyanis az volt, hogy mivel rengeteg az ötlete, ő is valami sajátot szeretne alkotni, akárcsak Serj - és ezt a Scars on Broadway keretein belül tökéletesen kivitelezni tudná. Eredetileg a System-basszeros, Shavo Odadjian társult volna Daron-hoz a szólóprojektben, aki végül nem vállalta - Dolmayan viszont annál inkább.
A páros nagyrészt egyedül készítette el a lemezt, legfőképp Malakian irányítása alatt, otthoni stúdiójában (a dalok zenéjét és szövegét is ő szerezte). Később a zenekaruk honlapjára felkerült egy visszaszámláló, mellette egy rövid szöveg: "They say it's all about the end." (magyarul: "Azt mondják, hogy ez pusztán a végről szól.") Március 28-án, az időzítő lejártakor elérhetővé vált az első kislemezes dal az oldalon, a "They Say" című. Első koncertjüket április 11-én adták: miután Malakian és Dolmayan több zenészt is meghallgatott, mint lehetséges zenekartagot a koncertezésekhez, végül Danny Shamoun billentyűs, Dominic Cifarelli basszusgitáros és Franky Perez gitáros mellett tették le a voksukat, akik a későbbiekben a lemez munkálataiba is bekapcsolódtak (Perez egyébként jelenleg az Apocalyptica énekese). Július 29-én pedig kijött a teljes stúdiólemez is.
A lemezen közreműködtek: Daron Malakian (vokál, szólógitár, basszusgitár, billentyűsök/orgona/mellotron), John Dolmayan (dobok), Franky Perez (háttérvokál, ritmusgitár), Danny Shamoun (billentyűsök).

Tracklist: 

01. Serious
02. Funny
03. Exploding/Reloading
04. Stoner Hate
05. Insane
06. World Long Gone
07. Kill Each Other/Live Forever
08. Babylon
09. Chemicals
10. Enemy
11. Universe
12. 3005
13. Cute Machines
14. Whoring Streets
15. They Say

Ez most fura lesz, amit írok, de komolyan mondom, én azzal is teljesen elégedett lennék, ha Serj és a többiek mégsem kezdenének ismét közös dalokat együtt kiadni, hanem elkoncertezgetnének a régi System-dalokkal, mellette meg munkálkodnának a saját, külön projektjeiken. Ha ilyen kib*szott jó zenét gyártanak külön-külön is, én frankón ezzel is beérném, sőt. Bár nem hiszem, hogy fennáll a veszélye annak, hogy hamarosan új SoaD-lemez érkezne... Egyikük fogja a másikukra - volt ugye az a balhé, hogy a System-basszeros kijelentette még 2013-ban a saját hivatalos oldalán, az újra-alakulásukat követően, hogy ő akár kész lenne Serj nélkül is folytatni (erről még a rajongók véleményét sem volt rest kikérni). Állítása szerint ugyanis gyakorlatilag mindenki más készen áll, hogy dolgozni kezdjenek az új albumon, de Serj miatt nem indultak meg az új lemez munkálatai, mert Serj akkor is nyakig volt a saját projektjében, és azt mondta, addig nem akar hozzálátni a System-es cucchoz, míg be nem fejezte, amit elkezdett, hogy aztán minden idegszálával arra koncentrálhasson. Idén év elején ugyan felröppentek hírek arról, hogy a turnéjuk után belekezdenek végre az új lemezbe - de aztán ki tudja, ebből mi lesz...
Őszintén: én már ezeknek a nyilatkozatoknak sem hiszek, anno Daron azt is bizonygatta, hogy mindenképpen akarnak új Scars on Broadway-lemezt is, még az új SoaD album megjelenése előtt, aztán abból sem lett semmi, holott ez a kijelentés még 2012-ben történt, azóta bőven lett volna idejük rá... Pedig amilyen király lett ez a korong, igazán elviseltem volna belőle még egyet...
Kétségkívül érződik rajta a System-hatás is, nem tudnák letagadni a múltjukat: pl. a "Whoring Streets"-ről eszembe jutott a Lonely Day, de a többi dal sem tudná meghazudtolni önmagát. Szerencsére a SoaD azon oldala köszön vissza ezekben a dalokban, amiket én leginkább szerettem bennük - amikor pl. ész nélküli ordítozás, mellé 0 dallam volt terítéken egy-egy dalukban, azt nem szerettem, azért annyira elvont nem vagyok... Persze azért erre is sikeredett néhány olyan track, aminek nem igazán sikerült meggyőznie engem, mint pl. a Stoner Hate. Ez már annyira alternatív, hogy nem tudtam megszeretni, de azért persze elvagyok vele...
Viszont! Rengeteg olyan dal is felkerült, amit egész egyszerűen imádok - és ezek vannak túlnyomó többségben. Már rögtön az első dal, a "Serious" is ilyen: indul egy pörgős versével, aztán ellágyul a refrén erejéig. Ez is olyan tipikus System. :)
A "Funny" a populárisabb vonalat erősíti, szintén nagyon fülbemászó, némi elektronikus effekttel (talán a mellotronnal csalogatták ez a hangzást elő?), szeretem. :)
A "World Long Gone" egy klipes daluk, ezt hallottam tőlük először, és nagyon bejött, azóta is egyik kedvencem. (Ha jól sikerült felfedeznem, ebben mindenképpen hallható a háttérben mellotron, a refrén alatt). 
Tovább menvén úgyszint' nagy-nagy favorit a "Babylon" is, ami szintén kistestvére lehet egy SoaD-dalnak, a Lost in Hollywoodnak.
Az "Enemy" egy szokatlanul ritmusos szerzemény, megint csak nagy kedvenc, azért is, mert ennyire kilóg a sorból. :) Az ezt követő "Universe" sem marad alul, hasonlóan ütemes szerzemény, szintén szeretem. :)
A "3005" kétségkívül az egyik legjobb dal a lemezen, én sem tudok semmi rosszat írni róla (ez meg kicsit a Red Hot Chili Peppers "Californication"-jét idézte fel bennem, főleg a zenei alapja). Páromnak pl. ez tetszik az összes közül leginkább - én meg teljesen egyet is értek vele. :)
A "They Say" is klipes dal, de ezt mégsem hallgattam olyan sokat, nekem nem lett szívem csücske, az már egyszer biztos... :/ De azért persze elismerem, hogy ez is kiemelendő erről a lemezről.
A legjobb dalt a Serious, World Long Gone, Babylon, Enemy, 3005 és a Whoring Streets közül választottam ki. Első gondolatom a World Long Gone volt, de aztán ezt választottam, mert ez sokkal-sokkal közelebb került hozzám:

Scars on Broadway - 3005

Nyugodt szívvel adom erre a lemezre a legmagasabb pontszámot. Technikás, fülbemászó, korántsem felejthető dalok, maximálisan érezhető a belé fektetett munka is. Számomra ez így tökéletes. (Egy részem még azért reménykedik, hogy egyszer - remélhetőleg nem is olyan sokára - ismét összeállnak zenélni, és fogunk még új SoB-albumot hallgatni. Én legalábbis nagyon szeretnék.)

Osztályzat: 10/10

Ez most esélyes, hogy nem lesz egy túl hosszú poszt, mert fáradt is vagyok, meg épp olvasásból jöttem, és eléggé felhúzott a könyv vége (meg amúgy se nagyon tudok mit írni most erről a lemezről). Úgyhogy feszültség-levezetésnek most ezt az albumot választottam...
Nemrég bukkantam rá erre a zenekarra (egy ismerős linkelte ki az üzenőfalára a "My Demons" c. dalukat, amit meghallgattam, és egyből teljesen bele is szerettem).
Már így elsőre is leszögezhetjük, hogy ez sokkal másabb annál, mint amit általában rock/metál berkekben kapunk a csapatoktól: ez kéremszépen "űr-elektro-rock" :) (ne keress rá, ilyen fogalom nincs, ezt én találtam ki, épp most :D de más kategória nem jutott eszembe, amibe minden további nélkül be tudnám illeszteni a zenéjüket).
A zenekart Dustin Bates alapította (aki a "Downplay" nevű rockcsapat frontembere is), miután megszerezte villamosmérnöki PhD-jét az Ohio Egyetemen - az űrrel kapcsolatos érdeklődése is ekkortájt kezdett felerősödni.
Elhivatottságát bizonyítja, hogy különböző kutatásokat is végzett az amerikai légierőnél, valamint tanított az International Space University-n is (ISU; Nemzetközi Űregyetem).
2013-ban alapította meg Dustin a Starset-et, miután kapcsolatba került egy "The Starset Society" nevű szervezettel, és annak elnökével, Dr. Aston Wise-zal. Bates-et megkérdezték, hogy alapítana-e egy zenekart, hogy támogassa a szervezet üzenetét, tudományos és politikai kérdésekben (pl. szerintük a tudományos felfedezések jelenleg az elit némely tagja által irányítva és manipulálva vannak - többek között erre szeretnék felhívni az emberek figyelmét, a zenén keresztül).
A csapat első lemeze, a Transmissions tavaly július 8-án látott napvilágot, digitálisan és cd formájában is. A "The Starset Society" által is képviselt témákat, kérdéseket dolgozza fel az album.
(Megjegyzem, a fentieken kívül semmit sem találtam a zenekarról, vagy erről a szervezetről, szóval fogalmam sincs, hogy egyáltalán létezik-e ténylegesen is a The Starset Society, vagy csak ezzel próbáltak egyfajta titokzatos-misztikus szférát rittyenteni a csapat köré... Hát nem tudom, mindenesetre azt meg kell hagyni, elég furán építették fel ennek a zenekarnak az imázsát, és érdekes, hogy magyarul egyetlen cikket sem találtam róluk, sem a "TSS" group-ról - pedig azért zeneileg mindenképpen vannak olyan jók, hogy nemzetközileg is foglalkozzanak velük, üzenet ide vagy oda...)
Tagok: Dustin Bates (szóló ének, billentyűk), Ron DeChant (basszus, billentyűk, háttérvokál), Brock Richards (gitár, háttérvokál), Adam Gilbert (dobok)

Tracklist:

01. First Light
02. Down With the Fallen
03. Halo
04. Carnivore
05. Telescope
06. It Has Begun
07. My Demons
08. Antigravity
09. Dark On Me
10. Let It Die
11. The Future Is Now
12. The Point of No Return
13. Rise and Fall

A wikipédia szerint szokás a zenéjüket a Linkin Parkhoz, Skillethez, Breaking Benjaminhoz, Orgy-hoz és a Red-hez hasonlítani - ebben van is némi igazság, főleg a Skillet, Breaking Benjamin és a Red tekintetében (meg én még a Dead by Aprilt is hozzácsapnám a listához, mert némely tekintetben arra is eléggé hajaz - a "Halo" eleje meg pl. totál Hollywood Undead).
Az már első hallásra is világos, hogy a "cinematic rock" címke nagyon is illik rájuk: hallgatva az albumot, teljesen olyan érzésem van, mintha valami űrben játszódó mozifilmnek a soundtrackje lenne. És bakker, komolyan meg is nézném. :) Ilyen zenével - simán!
Sorban haladva a kedvencek között: a "Carnivore"-t imádom. Ezt nem kell magyarázni, hallgasd meg, és megtudod, miért. (Breaking Benjamin fanoknak különösen ajánlott.) A "Telescope" is a kifejezetten elektronikus voltában egyedi, és szerethető, kellemes dal. A fentebb már említett "My Demons" tökéletes átmenet a tempós, zúzós rockzene és az elektronikus zene között, első hallásra szerelem volt.

"Save me if I become
My demons"

 A "Dark On Me" most eléggé betalált, és biztosan köze van ehhez annak a könyvnek, amit olvastam ma, és aminek borzalmasan vacak volt a befejezése, de az az igazi szívfájdítós, és "dühös vagyok az íróra, hogy ilyen kegyetlenül valóságszagúan zárta a történetet". Zseniális, ahogyan minden daluk köthető a világűrhöz, vagy valamilyen kapcsolódó témához (ha már mozi, ehhez pl. egy olyan jelenetet simán el tudnék képzelni, mint ami a Gravitáció c. filmben is volt, mikor a nő és a pasi elsodródtak egymástól, a fickó nagy valószínűséggel meg is halt - csak persze mindezt egy szerelmespárral), ugyanakkor mélyebb tartalom is rejlik benne. Ezt a dalt pl. értelmezhetjük úgy is, mintha a szeretett lény elvesztéséről szólna - úgy általánosságban. Én legalábbis így értelmeztem. A maga egyszerűségében zeneileg is tökéletes: középpontban Dustin hangja (ami nem mellesleg annyira kellemesen szól, és ez az egy lemez is elég volt hozzá, hogy megszeressem), egy zongora, némi hangulatteremtő hangeffekt és vonósok.
Nem is szaporítanám tovább a szót, térjünk rá az utolsó momentumra, ami még a bejegyzésből hátra van. Hát, azért az esetek zömében el tudom dönteni, hogy melyiket linkeljem, de most igazán megtehetné más is helyettem... :D Fogalmam sincs. Mert most tényleg 2 olyan dalt találtam a lemezen, amit totálisan és hajszál pontosan ugyanannyira imádok. Ezek pedig a "Carnivore" és a "My Demons"... De hogy továbbra se rúgjam fel a blogon kialakult rendet azzal, hogy kettőt linkelek, így most legyen ez; remek dal, bátran ajánlom bárkinek (a mögöttes tartalommal együtt...), de meghallgatandó a másik dal is, feltétlenül!

Starset - Carnivore

Osztályzat: 10/8,5