Zene füleimnek...

Ezzel az igényes és fantaszti-kus borítóval (és nem kevésbé igényes és fantasztikus tartalommal) érkezett meg január végén az idén 22 éves Papa Roach zenekar új, szám szerint 8. stúdiólemeze.
Harmadik, "Love-hatetragedy" névre keresztelt lemezük óta nem volt ennyire sikeres albumuk: a F.E.A.R. a Billboard 200-as listájának 15.helyén nyitott (nem is csoda,én is nagyon kíváncsi voltam már az új szerzeményeikre, és ahhoz képest nagyjából azt is kaptam, amit vártam - csak aztán, ahogy az lenni szokott, időközben más lemezek annyira lekötötték a figyelmemet, hogy még csak most jutottam el odáig, hogy írjak is erről :) ).
A kiadó (Eleven Seven Music) egyébként olyan jó fej volt, hogy a tervezett megjelenés előtt pár nappal már a teljes albumot közzétette a Deezer-en és nem mellesleg a youtube-on is (egész pontosan ITT), szóval aki szeretné, itt végighallgathatja a lemezt, teljesen legálisan és ingyenesen. :)
Aki még további érdekességre vágyik az albumot illetően, itt egy márciusi, elég részletes interjú a csapat dobosával - kis pluszolvasnivaló a zene mellé. :)
Tagok: Jacoby Shaddix (vokál), Jerry Horton (gitár, háttérvokál), Tobin Esperance (basszusgitár, háttérvokál), Tony Palermo (dobok, ütőshangszerek)

Tracklist:

01. Face Everything and Rise
02. Skeletons
03. Broken as Me
04. Falling Apart
05. Love Me Till It Hurts
06. Never Have to Say Goodbye
07. Gravity (ft. Maria Brink)
08. War Over Me
09. Devil
10. Warriors (ft. Royce da 5'9")
11. Hope for the Hopeless (Deluxe Edition Bonus Track)
12. Fear Hate Love (Deluxe Edition Bonus Track)

Már a lemez kezdőszólamait hallva totál biztosak lehetünk benne, hogy ez most megint sokkal másabb lesz, mint amit korábban, az évek során már megszokhattunk a Papa Roach-os srácoktól. Eddig sem a pure-metal zenéjükről voltak híresek, és már az előző, "The Connection" albumukkal is nagyon elmentek elektronikus-irányba - ezt az ösvényt követték ezen a lemezükön is. Viszont valahogy (ha már elektronikus...) nekem az előző korong jobban tetszett, több olyan dal volt rajta, ami még ma is a fülembe cseng, annyira belém ivódott. Sajnálom, hogy arra anno csak 9*-ot adtam, többet is megérdemelt volna, mert így meg ez a lemez kap méltatlanul kevés pontszámot majd a végén... :/ Hát, ez van...
Az album igazából tele van szerethető dalokkal, amiket bármikor szívesen elhallgat az ember, közülük viszont hozzám csak nagyon kevés került igazán közel, és amit leginkább figyelemre méltónak tartok, azokat is épp meg tudom számolni 1 kezemen.
Sorban haladva elsőként a nyitódal, a "Face Everything and Rise". Egyből bele a lecsóba, irány a mélyvíz, azt' ússzál b+. Imádtam.
Aztán a "Broken as Me", ami leginkább emlékeztet a hajdani PR-re. Van benne erő, súlyos és húzós.
Ugorva egy kicsit, nagyon megszerettem a "Gravity"-t is, amiben az In this Moment-énekesnő Maria Brink vendég-énekelt egyet. Ez sem a világ legjobb dala éppen, de hogy ez lesz az egyik, ami sok év múlva is eszembe jut majd erről a lemezről, az is biztos.
A "Devil" szintén egy különösen jól összerakott dal, a "hagyományosabb" PR-dalok közül, a refrént meg kifejezetten szeretem. 
A "Warriors" az egyik legjobb dal (szerintem) az egész lemezen, még akkor is, ha szanaszét lett elektronizálva - a lényeg így is megmaradt, sőt, talán csak még nagyobb hangsúlyt kapott ezáltal. Ezt már több értékelésemben is hangsúlyoztam, hogy én személy szerint nem vetem meg, sőt nagyon szeretem, mikor egy metáldal keretein belül intelligensen és stílusosan nyúlnak az elektronikus effektekhez, úgy, hogy ne legyen stílusidegen a csapattól - na ennek most Jacoby-ék tanúbizonyságát tették, ezt bizony így kell csinálni. :)

És hogy szerintem melyik dal sikerült a legjobban? Fogós kérdés, mert számomra a "Face Everything and Rise", a "Devil" és a "Warriors" ugyanakkora létjogosultsággal indulhatna, de én ezúttal ennél maradok:

Papa Roach - Warriors

Vacilláltam, hogy 8 vagy 8,5, tekintve, hogy (a stílust is figyelembe véve, amiben ez a lemez is készült) mennyire erős volt a "The Connection"... Ahhoz képest ez az album nálam nem rúg labdába, így indokolt lett volna a 8*, viszont egy átlag 8*-os lemeznél ez azért mégiscsak jobb. Szóval osztottam-szoroztam és ennyi lett a vége:

Osztályzat: 10/8,5

Pár hete találtam rá erre a zenekarra, youtube-os bolyongásom során. Azóta is nagyon örülök ennek a szerencsés véletlennek, mert nem kizárt, hogy egy új kedvenc zenekart üdvözölhetek a személyükben (1 lemez után még azért nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni, mindenesetre annyit már elöljáróban elmondhatok, hogy nagyon ígéretes kezdés volt...).
A Beyond the Black egy német szimfonikus metál csapat, nagyon friss még, csak 2014-ben alakultak, bemutatkozó lemezükkel sem vártak sokat. Viszont senki ne gondolja, hogy egy amatőr formációról van szó: ez a lemez bizonyítja, hogy a zenekar bizony már nagyon is kész van, nem lett itt semmi sem elsietve.
Első nyilvános élő fellépésük a tavalyi Wacken Open Air keretein belül volt, miután a szervezők meghallgatták a zenekar néhány demo felvételét. A fesztiválon nyújtott teljesítményük meggyőzte a nagyérdeműt és megnyitotta a kapukat a BtB előtt, lehetőséget kaptak arra, hogy több nagyobb fesztiválon is koncertezzenek. A wackeni koncert során játszott dalok youtube-on meghallgathatóak, és tényleg le a kalappal - egy totálisan összeszokott, gyakorlott zenészekből álló zenekart láttam a színpadon egy olyan énekesnővel az élen, aki  nemcsak csodás hangi adottságokkal rendelkezik, de remekül is használja.
Debütáló albumuk idén február 13-án jelent meg. A producer Sascha Paeth volt, aki egyébként az Avantasia gitárosa.
Tagok: Jennifer Haben (ének), Christopher Hummels (gitár), Nils Lesser (gitár), Michael Hauser (billentyűk), Erwin Schmidt (basszusgitár), Tobias Dere (dob)

Tracklist:

01. In The Shadows
02. Songs of Love and Death
03. Unbroken
04. When Angels Fall
05. Pearl in a World of Dirt (ft. Hannes Braun)
06. Hallelujah
07. Running to the Edge
08. Numb
09. Drowning in Darkness
10. Afraid of the Dark
11. Fall Into the Flames
12. Love Me Forever

Így elsőre a hangzás teljesen profi, meg nem mondanám, hogy egy, (egyelőre) az ismeretlenség homályába burkolózó, első lemezes előadó bemutatkozó anyaga ez. Kétségkívül lehet esetükben emlegetni a Nightwish-t és a Within Temptation-t, szerintem akinek ez a két csapat favorit, könnyen meg fogják szeretni a Beyond the Black zenéjét is. :)
Az első dal, amit meghallgattam tőlük, az az "In The Shadows" volt - és őszintén, én marhára elégedett is voltam ezzel, egy másodpercét sem éreztem elvesztegetett időnek, amit rá szántam (pedig ez már aznap a sokadik kattintásom volt, és az addig ízlelgetett csapatok zenéi nagyon nem jöttek be - aztán jött a felüdülés). Nővéremnek is muszáj volt megmutatnom, hogy "nézd mit találtam" (ő a Within Temptation-t pl. szereti, amúgy meg nem metálpárti, de neki is tetszett), és egyből felkeltette az érdeklődését a videó. Mondjuk már én is sejtettem, hogy valószínűleg nem kizárólag a dal kedvéért forgattak le egy "mini-filmet". De az utánajárásom eredményt is hozott: a képkockák egy filmből származnak, ami magyarul "Északiak - A Viking Saga" néven jelent meg tavaly. Úgyhogy ezek után mindenképpen tervben van a film megnézése is. :)
Imádom, ahogy a csapat kísérletezik a különböző stílusokkal: a dallamos szimfonikus metálból erőteljes power metálba hajló, onnan pedig keltás, érzéki dallamokkal tovább építkező dalok tömkelege található a lemezen. Ez bizony piszok jól megy nekik, minden pillanatát élveztem ennek az albumnak.
Felesleges is most dalonként elemezgetni ezt a korongot, erre most képtelen lennék, mert a kiemelt dalokat ugyanolyan mértékben szerettem meg. Jennifer hangja elbűvölt, és még csak 19 éves, bámulatos dolgokat vihet még véghez ezzel az óriási tehetségével. Egy jelenség ez a lány a színpadon is, arról nem is beszélve, hogy stúdióminőségben énekel... o.O Hitetlenkedőknek ajánlom a 2014-es wackeni felvételeket: mint pl. ezt ITT vagy EZT.
Őszintén remélem, hogy nagyobb publicitást is fognak kapni világszerte, mert nagyon megérdemelnék.

Az én legnagyobb favoritom a lemezről a fent már említett In the Shadows mellett a Numb lett, a When Angels Fall és a Pearl in a World of Dirt (ami egyébként nagyon emlékeztet a Nightwish "The Islander" c. dalára, amit szintén nagyon szeretek). Ezek közül viszont szerintem ami hangyányival, de lekörözi a többit, az a:

Beyond the Black - In the Shadows

A dalból klip is készült, ami ITT megtekinthető (az ok, ami miatt nem ezt linkeltem eleve, az az, hogy baromi halk, legalábbis így fejhallgatóval hallgatva már nem is tudom tovább hangosítani... :/).

Osztályzat: 10/9

A családi vállalkozás visszatért, és tökösebb, mint valaha: élükön énekesnőjükkel Lzzy Hale-lel, aki most megduplázva ad bele apait-anyait.
A zenekar legutóbbi, sorban a második nagylemeze 2012-ben jelent meg, így idén már időszerű volt egy újabb korong, amit áprilisban meg is kaptunk.
Panaszra okunk nincs, tipikus Halestorm lemezt kaptunk, érezhető a belé fektetett munka, és mégsem vált izzadságszagúvá. Így kell ezt csinálni!
Lzzy az új lemez munkálatairól így nyilatkozott:
„Négyen álltunk körben a stúdióban, pontosan úgy játszottunk, mintha a színpadon lennénk. Mindent újra és újra el kellett nyomnunk, amíg pontosan ugyanarra a hullámhosszra kerültünk. Anélkül szerettünk volna élő hangzású albumot felvenni, hogy koncertlemezt adunk ki. Azt akartuk, hogy a kész anyagon hallatsszon az a kémia és energia, ami megvan közöttünk a bulikon” - olvasható a phenomenon.hu-n.
A zenekar tagjai: Lzzy Hale (szólóének, ritmus- és szólógitár, billentyűsök), Arejay Hale (dobok, ütőshangszerek, háttérvokál), Joe Hottinger (szólógitár, háttérvokál), Josh Smith (basszusgitár, háttérvokál)

Tracklist:

01. Scream
02. I Am The Fire
03. Sick Individual
04. Amen
05. Dear Daughter
06. New Modern Love
07. Mayhem
08. Bad Girl's World
09. Gonna Get Mine
10. The Reckoning
11. Apocalyptic
12. What Sober Couldn't Say
13. I Like It Heavy
14. Jump The Gun (Deluxe Edition Bonus Track)
15. Unapologetic (Deluxe Edition Bonus Track)

A kezdés nagyon hatásos, nagyon erős, a Scream-et egyből megszerettem. :) Leginkább a zenei alap az, amit hihetetlenül izgalmasnak tartok, ehhez aztán jócskán hozzátesz még Lzzy fantasztikus hangja és énektechnikája (a bridge alatt végig libabőr...). 
Következő nagy kedvenc a Sick Individual. Nekem a "Smooth Criminal" ugrott be a verséjéről. Szeretem. :)
Aztán el is érkeztünk (elég hamar...) a lemez csúcspontjához. Az Amen számomra egyszerűen tökéletes, az egyik legfülbemászóbb dal az egész lemezen, színtiszta rock, totálisan szerethető (a lemez előfutáraként jelent meg, azóta hallgatom, képtelen vagyok betelni vele *-*).
A New Modern Love egy megszelídített rocknóta, kicsit indie/funk színezettel, szintén az album egyik legjobban összerakott dala.
A Mayhem alapjában nem az a dal, amit meghallgatok egyszer, aztán replay-ért kiáltok, mert nekem hallgatói szempontból annyira azért nem nyerő... Viszont kétségkívül elismerem az erényeit: zseniális a felvezetés is, aztán ahogy Lzzy finoman és nőiesen megőrül a dal végére. Egy ilyen kitörés után nincs az a pasi, aki kekeckedni merne vele... :D
De mielőtt még bárki is hozná a kényszerzubbonyt, kapunk egy Bad Girl's World-öt, amit normál körülmények között nem szeretnék, de ez annyira retro, és hogy egyebet ne említsek, annyira jól sikerült eltalálni a verséket-bridge-ket (annak a dallama pláne tetszik, még ha a refrén cseppet unalmasra is sikerült), hogy most muszáj voltam ezt is pirosítani, mert megérdemli a figyelmet. :)
A The Reckoning-nál változik a felállás, ennek meg inkább a refrénje fogott meg - egyébként meg nekem kicsit Adam Lambert zenéjét idézi. Mármint az első lemezét, mikor még volt valami köze a rockhoz.
Az I Like it Heavy szintén megmozgatja a fantáziánkat, és ki is lóg a zeneiségével a többi dal közül. A durva az, hogy Lzzynek ez a stílus is teljesen sajátja, nagyon jól áll neki. :)
Egyébként meg azt kell mondjam, ez a lemez így nagyon egyben van, egyetlen pillanatig sem volt hiányérzetem, mindent tökéletesen porciózva kaptunk az arcunkba a hallójáratainkba, ott és annyit, ahol és amennyi szükségszerű.
Hangyányival kiforrottabb, mint az eddigiek, így fél pontot még mindenképpen hozzácsapok, az a minimum - a teljes pontszámot viszont még nem tudom nekik nyugodt szívvel megadni (az "elakad a lélegzetem attól, amit művelnek" érzés ezúttal is elmaradt).... Mindenesetre megkockáztatom, hogy ennyire még Halestorm-lemezt nem szerettem, mint most ezt. 

Az én legnagyobb kedvencem az albumról:

Halestorm - Amen

Osztályzat: 10/9,5

Végre-végre írok erről a lemezről is - csak azt sajnálom, hogy ennyi idő eltelt az Uno albumuk meghallgatása óta - arról 2 éve blogoltam -, így nincsenek túl friss emlékeim arról, és valószínűleg nem fogom tudni valami eredményesen összehasonlítani az albumtrió tagjait (a Tré-t is igyekszem mielőbb meghallgatni).
Így, túl a albumtrió második lemezén, őszintén fogalmam sincs, hogy mi a köszvényes nyavalya baja van a sok "kritikusnak" (jó vicc...) ezekkel a lemezekkel. Ez már nem olyan, mint a Green Day zenéje? Miért, ezen mégis mit játszanak? Én hamisítatlan Green Day dalokat hallok, nem kevesebbet, nem másat, de persze, lehet, az én fülemmel van a baj (egyértelmű). 
Könyörgöm, miért kell mindenben a rosszat keresni (méghozzá nagyítóval!)...? Valaki elindította ezt, hogy sz*r lett a Green Day, punktum, a többi meg ehhez tartja magát... Szerintem ez rohadtul nincs így... Sokan azt nehezményezik, hogy ezeken a lemezeken is csak ugyanazt hozza a csapat, mint a korábbiakon, hogy unalmas, mert mintha a régi zenéiket hallgatnák újra és újra. Kérdem én: miért, mit vártál? Mégis milyen zenét játsszanak, ha ők a Green Day? Nyilván nem fognak Apocalypticát... Ha meg másabb zenét játszanának, akkor meg hótziher, hogy az lenne mindenkinek a baja velük, mert hogy mennek a divat után, eladták magukat, stb.stb.... Az irányvonal ugyanaz maradt, és lehet, hogy kevesebb a slágergyanús szerzemény ezeken a lemezeken, de én tökéletesen jól el vagyok velük, még véletlenül sem nevezném csapnivaló f*stalicskának, amit kár volt kiadni... Kikapcsolódáshoz, laza zenehallgatáshoz kiváló. Sok esetben nem is kell ennél több.
A lemezen közreműködő zenészek: Billie Joe Armstrong (gitár, ének), Mike Dirnt (basszugitár, háttérvokál), Tré Cool (dob, ütőshangszerek), Jason White (gitár, háttérvokál)

Tracklist:

01. See You Tonight
02. Fuck Time
03. Stop When the Red Lights Flash
04. Lazy Bones
05. Wild One
06. Makeout Party
07. Stray Heart
08. Ashley
09. Baby Eyes
10. Lady Cobra
11. Nightlife (ft. "Lady Cobra")
12. Wow! That's Loud
13. Amy

Nem mondanám, hogy elfogult rajongója lennék a Green Day-nek, viszont mindig is mérföldkőnek számítottak a zenei ízlésem kialakulásában - ők voltak az első punk-rock csapat, akiket hallgattam. :) Azt meg minden értékelésemben leírom, hogy ez a csapat az én doppingszerem fáradtság és rosszkedv ellen - ezen a lemezükön sem volt ez másként, és én épp ezért értékelem bennük, hogy megmaradtak olyannak, amilyenek mindig is voltak. :) A Green Daytől szerintem sosem azt várta senki, hogy magasröptű vers-dalszövegeket írjanak... Arról nem is beszélve, hogy ha ők ezekkel a dalokkal/dalszövegekkel tudnak jelenleg azonosulni, akkor igenis ilyet írjanak, nem kell itt megjátszaniuk magukat, mert abból jó nem sül ki soha...
Ismét átfutottam kicsit a lemezhármas első korongját, az Uno-t - és azt kell mondjam, határozottan jobban sikerült a Dos. :) 
Már egyből az album nyitánya is kellemes, mindemellett persze totál gríndéjes. :) Ez a két szólamban való éneklés nekem amúgy is zsánerem, szerintem eléggé nehéz így összehozni egy dalt, hogy tényleg két szólam legyen, és ne vlmi fals akármi... :/ (még ha rövid, akkor is...)
Első benyomástól függetlenül még a Fuck Time is teljesen okés volt. Ez a dal egyébként a Foxboro Hot Tubs dala - amit szintén a 4 Green Day-tag alkot, valójában a GD oldalprojektje ez, további zenészekkel kiegészülve, akik színtiszta garage rock-ot játszanak.
A "Stop When the Red Lights Flash"-ben kimondottan azt nyújták a Green Day-es srácok, amit az évek során már megszokhattunk tőlük: megszokott riffek, dallamok, ritmusok. DE! Ez akkor is működik, még mindig!
És elérkezünk a lemez egyik kedvenc pontjához (legalábbis számomra mindenképpen). :) A Lazy Bones bizony megérdemelten indulhat "a lemez legjobbja"-címért - de még lesz néhány ilyen, szóval ne siessünk ennyire előre...
A Wild One-t nem igazán tudom hová tenni... Nekem picit unalmas, de ettől eltekintve persze teljes mértékig hallgatható-kategória.
Kedvenc még a Stray Heart (ez is Foxboro Hot Tubs-szerzemény), valamint a Nightlife is, ahol egy "Lady Cobra" nevezetű hölgyemény vendégszerepel (a róla készült fotó látható a lemez hátsó borítóján is), aki tagja a "Mystic Knights of the Cobra" nevű zenekarnak - ez a track viszont nagyon-nagyon más, mint a lemezen szereplő összes többi - kicsit vontatottabb, lassabb, és furább a női rap miatt. Én viszont szeretem. :)
Ellentétben a másik két lemezzel, erre 13 dal került fel: a 13. az "Amy", ami a fiatalon elhunyt Amy Winehouse-nak állít emléket. (Szerintem egyébként remek dal.)
Ééés még picit rátérve a lemez cover-jére: ezúttal Mike Dirnt, a csapat basszerosa került borítóra - ez is eléggé ötletes, hogy mivel 3 ős-zenekartag van, így mindhárman kaptak 1-1 borítót (azóta egyébként 4 tagúvá nőtte ki magát a Green Day: 2012-ben csatlakozott állandó tagként Jason White gitáros).
Összességében jobb volt, mint az Uno, kíváncsian várom ezek után a Tré-t. :) Reményeim szerint hamarosan majd arról is érkezik egy röpke ajánló.
Az én kedvencem az albumról (a klip pedig tökéletesen passzol a nyári jó időhöz, még ha ez csak egy fan-made videó is :) ):

Green Day - Lazy Bones

Osztályzat: 10/8

Először is: mérhetetlenül fel vagyok háborodva, mikor egy lemez esetén csak egyetlen zenészt emelnek ki, mert ő a híresebb, a többiek meg le vannak sajnálva, akármennyit is adtak hozzá a lemez minőségéhez... Ilyennek érzem ezt az albumot is: maximálisan Slash lemezeként van hype-olva, de arról azért ne feledkezzünk meg, hogy önmagában 1 gitárral nem biztos, hogy túl sokra ment volna. Nem kétlem, hogy remek gitáros, sőt, (ha valaki nem tudná, ő a Guns N' Roses alapító ex-tagja - igen, az a cilinderes nagyhajú napszemüveges fazon), és nem a szél hordta össze, amit ő tud és amit elért már, de azért valljuk be egy szál gitárral mindenféle más hangszer nélkül nem igazán lehetne boldogulni, a hard rock műfajban pláne. Szóval igenis tegyük hozzá az Alter Bridge zenekar énekesének, Myles Kennedy-nek a nevét is, és a "The Conspirators"-t sem árt beszúrni, elvégre remek zenészek működtek közre az alap elkészítésében. Az albumon szereplő dalok pedig Slash és Myles szerzeményei (kivéve a "Shadow Life"-ot, amin a basszusgitáros is közreműködött az alkotói folyamatban, illetve a "Safari Inn"-t, ami teljes mértékig Slash munkája). 
Ez a lemez Slash 3. szólóprojektje: 2010-ben jelent meg az első, már ekkor is felbukkant több vendégzenész és -énekes is a lemezén. Ezt követte 2012-ben az Apocalyptic Love, ahol már szerepelt Myles és a "konspirátorok" is. Az együttműködésük olyannyira jól sikerült, hogy megtartották jó szokásukat, és ezt a 2014-es lemezt is négyesben készítették el (legalábbis hangszeres játékot tekintve - nyilván többen állnak a lemez mögött, akik a háttérből rendezgették az album szénáját, hogy jól álljon: producer, mérnökök, stb...)
A lemez létrejöttében aktívan részt vevő zenészek: Myles Kennedy (szólóének), Slash (szóló- és ritmusgitár, slide gitár), Todd Kerns (basszusgitár, háttérvokál), Brent Fitz (dobok, ütőshangszerek, elektromos zongora)

Tracklist:

01. World on Fire
02. Shadow Life
03. Automatic Overdrive
04. Wicked Stone
05. 30 Years to Life
06. Bent to Fly
07. Stone Blind
08. Too Far Gone
09. Beneath the Savage Sun
10. Withered Delilah
11. Battleground
12. Dirty Girl
13. Iris of the Storm
14. Avalon
15. The Dissident
16. Safari Inn 
17. The Unholy

Háromszoros hurrá, amiért Slash nem hagyta abba a zenélést, avagy hogy van élet a GNR után is! :) Mégpedig micsoda élet! (Oké, nem teljesen igaz így, mert ezt nem ezekkel a szólóprojektjeivel bizonyítja először: a Slash's Snakepit nevű zenekarával '95 és 2000 között 2 stúdiólemezt adtak ki (2002-ig voltak aktívak), majd 2008-ig volt a Velvet Revolver zenekar, szintén 2 kiadott albummal, 2010-től pedig irány a "Slash"-magánszekció, egyéb zenészekkel, énekesekkel dúsítva.)
Az a helyzet, hogy nekem ez nagyon tetszett, kifejezetten az én ízlésem szerint való. :) Myles és Slash remek párosítás (tökéletes zenésztársakkal körülvéve magukat), ezután mindenképpen meghallgatom majd a 2012-es korongjukat is, mert itt bizony nagyon összhangban voltak, szuper anyagot hoztak össze. Hihetetlen sokszínű, mégis az alkotók egyéniségét tükrözi vissza minden mozzanata. Arról nem is beszélve, hogy igencsak el lettünk kényeztetve ezzel a 17 dallal, nem aprózták el. :) Eléggé szokatlan dolog, hogy ennyi dal kerüljön egyetlen lemezre..
Nagyon sok dalt megszerettem. Már rögtön a kezdő-taktus felkorbácsolja az indulatokat, és beindul a hallgatóságnál a lábdob-effektus. :D Nincs mit ragozni ezen: úgy tökéletes, ahogy van.
A második track nekem személyes kedvencem, már az intro totál levett a lábamról. Számomra egyértelműen ez a lemez egyik legjobbja, kötelező meghallgatni mindenkinek!
Az Automatic Overdrive a nyitószámban elkezdett vonalat vezeti tovább: pörgős, Slash hozza a formáját, és a dob is kellően diktálja az iramot. :) Szeretem.
A 30 Years to Life-on számomra kissé rondít, hogy nem tudok elvonatkoztatni a The Pretty Reckless "Heaven Knows"-ától... Már rögtön a dal elején felcsendül egy rész, ami szerintem piszkosul hajaz a Taylor-ék féle dal legelejére (ami egyébként a dal magvát is adja): itt ni! Szinte ütemre pontosan megegyezik... Ha viszont ezt nem vesszük figyelembe, ez is egy igazán jó dal.
A Bent to Fly már jóval nyugisabban indul, mint az eddigiek, aztán persze picit ez is bonyolódik, igazi rockballadává lesz a másodpercek múlásával.
A Safari Inn meg azért érdekes, mert ez az egyetlen instrumentális dal a lemezen, ahol Slash ujjtornáját hallgathatjuk, rivaldafényben, közel három és fél percen keresztül. Királymód! 
Ezek mindenképpen csekkolandók a lemezről, amúgy meg igyekeztem minden számomra izgalmasabb, érdekesebb dalt kijelölni. :)
Háthűha, most se vagyok egyszerű helyzetben, mert tényleg kb. ugyanannyira szerettem meg a fent külön megemlített dalokat, de talán ami a leg-leg ezek közül, az a:

Slash ft. Myles Kennedy & The Conspirators - Shadow Life

Ígérni semmit sem merek, de valószínűleg várható majd a közeljövőben Alter Bridge lemezajánló is. :) Nem szoktam hallgatni amúgy, de Myles - ezen a lemezen nyújtott performanszával - totálisan meggyőzött, hogy érdemes...
A lemez pedig nálam egy tízes skálán eddig tudott felkúszni - a gyengébb dalok lehúzták csöppet (bár azért azok sem voltak hallgathatatlanul gyengék, csak átlagosabbak a vártnál)... :/ Ettől eltekintve én nagyon jól szórakoztam, mindenképpen ajánlom!

Osztályzat: 10/9