Górcső alá került végre nálam is az utóbbi hetekben a kanadai Nickelback nyolcadik nagylemeze, ami tavaly novemberben jelent meg.
A lemezről elsőként az "Edge of Revolution" c. daluk jelent meg, 2014 nyarán. Azért is mérföldkő ez a lemez a zenekar életében, mert az előző, sokéves gyakorlattól eltérően ezt már nem a Roadrunner Records, hanem a Republic Records adta ki.
Az album címe ("Nincs állandó lakcíme") abból a tényből ered, hogy a dalok felvétele sok különböző helyen történt.
A zenekar tagjai: Chad Kroeger (szólóének, gitár), Ryan Peake (gitár, billentyűk, háttérvokál), Mike Kroeger (basszusgitár, háttérvokál), Daniel Adair (dobok, háttérvokál)
Tracklist:
01. Million Miles an Hour
02. Edge of a Revolution
03. What are You Waiting For?
04. She Keeps Me Up
05. Make Me Believe Again
06. Satellite
07. Get 'Em Up
08. The Hammer's Coming Down
09. Miss You
10. Got Me Runnin' Round (ft. Flo Rida)
11. Sister Sin
Mindig megdöbbenek, hogy mennyi a gyűlölködés a Nickelback körül... :/ Nem értem. A zenéjükkel az égvilágon semmi gond; vannak zenekarok/előadók, akik ezerszer nagyobb "kárt" okoznak a zenéjükkel, ami tényleg minősíthetetlen... Azért ne hasonlítgassuk már ilyenekhez a Nickelback-et... Igen, nyilván nem ők a kemény rock legnagyobb képviselői, de az ilyen "limonádékra" is szükség van (én rövid időn belül megkattannék, ha folyton csak szigorú értelemben vett kemény rockot/metált hallgatnék), és nekem ez most kifejezetten jól esett. A csapat hozta az elvárt szintet, a dalok zöme nagyon fülbemászó, és több dal egészen szerethetőre sikerült, arról nem is beszélve, hogy én látom a törekvésüket arra, hogy a saját zenéjükre nézve innovatívabbak legyenek, és belecsempésszenek valami újat is. Ez pedig dicséretes. Jó dolog a már kitaposott ösvényen járni, csak egy idő után már unalmas, és én nem is kárhoztatom azokat, akik arról a bizonyos ösvényről le akarnak lépni, és más utakon elindulni (feltéve, hogy nem vetkőznek ki teljesen önmagukból, és nem válik tőlük idegenné az, amit csinálnak...).
Erre első példának a "She Keeps Me Up"-ot tudom felhozni, amelyben egészen funky-sra vették a figurát (szerintem ez kicsit Maroon5-os is lett), arról nem is beszélve, hogy női vokált is csempésztek a dalba, ami még egy kis plusz pikantériát is ad az egésznek.
A "The Hammer's Coming Down" kezdőszólamait hallgatva egészen biztos vagyok benne, hogy ha meg kellene tippelni, hogy ez vajon melyik zenekar dala, akkor az emberek zöme arra gondolna legeslegutoljára, hogy ez Nickelback. Tőlük nagyon szokatlan az ilyen teátrális, szimfonikus zenei alap (viszont ez is hihetetlenül passzol Chad hangjához). Nekem ez nagy-nagy szívszerelmem lett ez a dal, az intró zseniális, a verse tökéletes, egyedül a refrén vált ki egy kis elégedetlenkedést belőlem, ezt leszámítva imádom! *-*
A "Got Me Runnin' Round" Kid Rock zenéjét idézte fel bennem, amit szintén szeretek, és bizony-bizony, ez is jól áll a Nickelbacknek. :) Azt viszont mindenképpen el kell ismerni, hogy talán ez a legantirockosabb dal az egész albumon. Ehhez persze nagyban hozzájárul Flo Rida rappelése, és maga a zenei alap is, ami bár profi, de rockzenének a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető.
Aztán a végére még záróakkordként kapunk egy kis csemegét útravalónak: ez már közelebb áll a Nickelback zenéjéhez, az intróból viszont még nem biztos, hogy kitalálnánk, hogy ez is az ő daluk. Ebben is érződik a kísérletezés, a törekvés a kicsit újra, kicsit másra - és ez jót tett a dalnak.
Mivel a Nickelback az egyik olyan zenekar, akinek sok dalát játsszák a kereskedelmi rádiók (Magyarországon is), így nyilván erre a lemezre is kellettek populárisabb dalok. Itt meg kell jegyeznem, hogy engem ezek szörnyen untattak... Lehet, hogy amúgy nem rossz dalok ezek sem, de pl. a "What are You Waiting For?" könyörgősre fogott felütésétől már egyből a rosszullét kerülget... A "Satellite" esetén az az érzésem, hogy ez minden Nickelback-lemezre felkerült (csak más csomagolásban), a "Miss You" meg simán csak unalmas...
És természetesen olyan dalok is vannak, amik tipikus Nickelback-nóták: a "Million Miles an Hour"-ban a csapat keménykedős oldala érvényesül. Feszes, húzós, jól össze van rakva, nem tudok rá rosszat mondani. Az "Edge of Revolution" egy politikai, lázadós dal, ez már a megjelenése idején is tetszett, sokat hallgattam.
Bár a "Make Me Believe Again" is hű a zenekar gyökereihez, mégis untatott a refrén és szörnyen deja vu-m volt tőle... :/
Végezetül: a legjobb dal kiválasztásával most is bajban vagyok... Épp ezért, mert nekem több dal is tetszik a lemezről, és nagyjából mindegyik ugyanannyira...
De ami számomra a legkülönlegesebbre sikerült az albumon, és leginkább közel érzem magamhoz, ez a dal:
Nickelback - The Hammer's Coming Down
Osztályzat: 10/7,5
Kommentek