Zene füleimnek...

Folytatva a sort, újra az idén eddig kiadott lemezek közül csemegéztem, ami pedig horgomra akadt ezúttal, nem más, mint az Arch Enemy nevű svéd melodic death metál banda tizedik nagylemeze. :)
A blogomon egyetlen albumukról sem esett szó - egészen eddig -, most viszont az énekesnő-váltás kellően felhívta rájuk a figyelmemet. Úgyhogy meg is hallgattam az új kreálmányukat, és úgy gondoltam, a róla alkotott véleményemnek most is feltétlenül hangot adok. :) Már csak azért is, hogy aki eddig nem hallgatta a stílust, hátha ők is kedvet kapnak hozzá... ;)
Az Arch Enemy 1996-ban alakult. Eredetileg frontembere Johan Liiva volt, akit 2000-ben Angela Gossow váltott fel. Gossow 14 évig volt a zenekar tagja, idén márciusban jelentette be kilépését, arra hivatkozva, hogy ezentúl többet szeretne a családjával és egyéb dolgokkal foglalkozni. Elmondása alapján a posztjára érkező új énekesnővel még korábbról baráti kapcsolatot ápol, és nagyon tehetségesnek tartja, ezért szerinte megérdemli az esélyt, amit ő is megkapott anno, a csapatba való belépésével. Bár a vokalista-szerepet már nem vállalta, menedzserként mindenesetre tovább fogja egyengetni zenekara útját.
A következő vokalista sem váratott hát sokat magára: a The Agonist elnevezésű kanadai csapat frontembere, Alissa White-Gluz került be a csapatba (egyébként időközben már az ő helyére is megérkezett az utánpótlás a The Agonist-ba). Ő persze megtisztelve érzi magát, amiért az egyik kedvenc csapatában zenélhet: ugyanis Alissának a 2001-es "Wages of Sin" című Arch Enemy-album volt az első metál lemeze, amit annak idején megvásárolt. (Ezen mondjuk kicsit elcsodálkoztam: nem tudtam, hogy a hölgyemény ennyire fiatal. Utánajárva viszont kiderült, hogy valóban, még csak 28 éves. Döbbenet, hogy mindössze 18 éves volt, mikor a The Agonist-et alapította. o.O Ami nem is lenne ilyen fura, ha nem egy kemény, komoly tudást igénylő stílust képviselne...)
Alissa számomra egyébként nem volt ismeretlen, korábban hallottam már néhány The Agonist-számot, amit szeretek is, talán ezért is voltam most nagyon kíváncsi erre, hogy az Arch Enemy-ben hogyan fogja megállni a helyét. De azt kell mondjam, így 1 közös lemez után, hogy jól. :)
A lemezen dolgozó Arch Enemy-tagok: Alissa White-Gluz (szólóvokál), Michael Amott (szóló- és ritmusgitár, billentyűk), Nick Cordle (szóló- és ritmusgitár), Sharlee D'Angelo (basszusgitár), Daniel Erlandsson (dobok)

Tracklist:

01. Tempore Nihil Sanat (Prelude in F minor) (intro)
02. Never Forgive, Never Forget
03. War Eternal
04. As the Pages Burn
05. No More Regrets
06. You Will Know My Name
07. Graveyard of Dreams (instrumental)
08. Stolen Life
09. Time Is Black
10. On and On
11. Avalanche
12. Down to Nothing
13. Not Long for This World (instrumental)

A lemezről először a "War Eternal" és a "You Will Know My Name" került utamba, totálisan bele is szerettem mindkettőbe. :) És bár tisztában vagyok Alissa tudásával, még mindig megdöbbent, hogy ez a hang ebből a nőből jön elő... o.O Vokál terén talán az egyik legeslegnehezebb dolog jól hörögni (arról nem is beszélve, hogy milyen kevés női előadó van, aki képes erre). Megvan a speciális technikája, hogy hogyan kell ilyen hangot előcsalogatni magunkból (hallottam már szörnyű hörgést is, ami már-már komikusba hajlott át...). Alissa viszont férfiakat megszégyenítő módon űzi ezt a mesterséget. Úgyhogy le a kalappal előtte. :)
Átböngészve a számlistát: a borongós intró után (ami egyébként egész jó volt) egy szám erejéig elszabadul a pokol (a Never Forgive, Never Forget eleje nem bejövős nálam... A verse zenei alapja nem tetszik, az ilyen típusú, feszített tempójú zene az, amit ha sokáig kéne hallgatnom, rövidesen megkattannék... Vagy úgy felidegesítene, hogy előjönne belőlem is az állat, és valami "véletlenül" ripityára törne itt a közelemben... :D). Aztán következik a War Eternal. Ezt mindenképpen ajánlom meghallgatásra mindenkinek, aki kicsit is fogékony a hörgős zenére! Nem hiába kapta róla a lemez a címét és készült hozzá klip is: valóban ez a lemez egyik húzódala. Ahogyan a You Will Know My Name is, amihez szintén készült videó. Az On and On (ha sorrendet kellene felállítanom, akkor) a harmadik kedvenc dalom az albumról. De ugyanúgy vannak jó pillanatai a Down to Nothing-nak (egyértelműen a refrénje...*-*) és a Stolen Life-nak is (a zenei alapja és a gitárszólók). Bár nem emeltem ki, de egészen jó a Time Is Black is, ez már-már filmzene-jellegű. :) Legalábbis ami a fő-dallamot illeti.
Összegezve: bár továbbra sem leszek rajongója sem a csapatnak, sem pedig ennek a stílusnak (ez tipikusan olyan, hogy hangulat kell hozzá, pl. utazáskor, vagy takarításhoz nem kapcsolnám be), de Alissát csodálom. :) Az ő zenéjére szerintem én mindig vevő leszek, akármelyik zenekarban legyen is.

Most is pályázhatna több track is az "album legjobbja" címre, de számomra ez (ha nem is óriási mértékben, de) lekörözi a többit. Talán a domináns, dallamos alapja miatt. Mindenesetre ezt tényleg nagyon megszerettem:

Arch Enemy - You Will Know My Name

Osztályzat: 10/8

Most pedig jön a jól megérdemelt lazítás, a Kowalsky meg a Vega áprilisban megjelent új (sorban a hetedik) nagylemezének formájában. :)
Nagyon vártam már, hogy ezúttal mit fogunk kapni a csapattól, mert az előző lemezeiket - nem titkoltan :)) - nagyon szerettem. Aztán jött Kowa Fankadelivel elkövetett mestermű-albuma, aminek minden egyes dalát imádtam, és pláne felcsigázott az új Kowalsky meg a Vega albumot illetően. A várakozásnak pedig most vége... :)
A lemez létrejötte Kowa (Balázs Gyula "Kowalsky" - énekes), Jimmy (Szórád Csaba - basszusgitáros), Soci (Vajda Péter "Sóder" - dobos), More (Vidák Robi - akusztikus gitáros) és Carlos (Vajda Tamás - elektromos gitáros) érdeme.

"(...) Csak tudd azt magadról,
Azt, hogy meztelen születtél és majd meztelenül mész,
Semmit nem hoztál és nem viszel:
mindened az maga, hogy élsz."
(Hogy vagy?)

Nem mellesleg ez az első albuma a zenekarnak ebben a felállásban: Carlos 2012 őszén csatlakozott, amikor is visszatért Jimmy és Sóder is a csapatba. 2011-ben léptek ki az akkori szólógitárossal, Csanádi Krisztián "ChaCha"-val együtt, ugyanis nem értettek egyet Kowa jövőre vonatkozó terveivel, aki zenekarbővítésen gondolkodott, többféle hangszerrel, hangzással. A 2012-es "újra-egyesülés" után Vidák Robi a 2011-es 8 tagú csapatfelállásból maradt az együttesben, Carlos csatlakozásával pedig azóta ők öten alkotják a Kowalsky meg a Vegát, és megállíthatatlanul robognak előre - amolyan "Kowalsky meg a Vega-módra"... :) Mi más is lenne erre a legmegfelelőbb bizonyíték, mint a számos sikeres turnéállomás és a (Tankcsapdánál már bevált módon a MOL benzinkutakon árusított, még mindig megvásárolható) "Még nem Éden" albumuk, ami májusban aranylemez lett, nemrég pedig a platina státuszt is elérte.

"Már tudom: szeretni nem azt jelenti,
Hogy két ember egy igát von,
Hanem a másikat biztatni, repülni
át egy világon."
(Egy világon át)

Tracklist:

01. Amilyen hülye vagy, úgy szeretlek 
02. Még nem éden
03. Bölcsődtől a sírodig (km. FankaDeli)
04. Hogy vagy?
05. Szép nap ez arra
06. Ami fontos
07. A legkisebben a legnagyobb
08. Egy világon át
09. Hullajózan
10. Egyetlen út
11. Egy darabban
12. Mosolydal

"Csak annyit még:
Az apád nem olt, csak félt!
Hogy senki nem ért,
lehet benned zavart a kép!
Csak a tükörbe nézz,
ha már rég felhős az ég feletted;
Aki túl elnéző önmagával,
Azzal a világ lesz kemény!"
(Szép nap ez arra)

Nem csalódtam ezúttal sem, és erre garanciát mernék vállalni, hogy a többi Kowalsky-rajongó sem fog. :)
A lemezről legelőször az "Ami fontos" és az "Amilyen hülye vagy, úgy szeretlek" c. számokat hallottam (utóbbinak a videója is nagyon tetszik, és a bohókássága is :) ). Akárcsak a "Bölcsődtől a sírodig" c. szerzeményt, amit a Fanka és Kowa "Expedíció" albumról már ismerhetünk - annyi különbséggel, hogy ez egy felújított, kicsit áthangszerelt változat, ami legalább annyira jó, mint az eredeti verzió. Korábban került bemutatásra a "Hullajózan" és a "Mosolydal" is - Kowa elmondása alapján azért tették elérhetővé a lemez megjelenéséhez képest ilyen korán ezeket a dalokat, mert ők maguk sem számítottak rá, hogy a nagylemez kiadása ennyit fog csúszni; ez igazából a rajongóknak csak jól jött, mert legalább nem kellett hosszú éveket várni egy-egy újabb Kowalsky meg a Vega-dalra. :)

"Szeretlek, bármit tehetnél,
szeretlek - másképp mondani
nem lehet. Nem is tudom miért,
szeretnél többet hallani.
Bocsáss meg mindent magadnak,
hisz egyszer úgyis elévül;
semmi rossz nem tart örökké,
végül megszépül."
(Amilyen hülye vagy, úgy szeretlek)

Az album legjobb pillanatai közé tartozik a "Szép nap ez arra" c. dal zenei alapja és dalszövege egyaránt. Ez engem nagyon megtalált, úgy ahogy van. A refrénjét napok óta dúdolgatom, és napközben is beugrik egy-egy szöveg-részlet belőle. :) Maximálisan fülbemászó zene, imádom!
Kowa vallásossága is ismert már a fanok előtt, ami sok nehéz pillanaton átsegítette, így hát nem meglepő, hogy ez a téma is megjelenik néhol egy-egy dalban, mint pl. "A legkisebben a legnagyobb"-ban ("Hogy a mennybe nem vihetsz tárgyakat, / hogy az Isten szeret, megbocsájt, / ami igaz, az igaz, nem vitás: / hogy a sorsod a tied, rajtad áll!"). Hasonlóan az "Egy világon át"-hoz, pár sor erejéig ("Tudom, hogy csak szépnek akarsz tűnni, / de amit az Istentől kaptál, annál mi lehetne szebb?"). Gyönyörű egyébként ez a dal. Ha az intróját meghallom, már összeszorul a torkom.

"És aljas egy szerep lenne, ahogy vetíteném,
hogy én jobb lennék itt bárkinél…
ugyan kinél?"
(Egy világon át)

Az "Egyetlen út" kezdőszólamainál akár ellenőrizhetjük is, hogy még mindig Kowalsky-t hallgatunk? o.O Annyira különbözik ez a dal az eddig hallottaktól - legalábbis úgy az első fél perc. Mindenesetre nekem nagyon bejön ez is. Imádom, mikor kapunk valami újat, másat is a rég bevált effekteken, stílusokon kívül. :)
Az "Egy darabban" c. daluk szintén kicsit meghökkentő a zeneisége miatt - számomra mondjuk ez kissé egysíkú volt, de a zenekar helyében legközelebb egy dal erejéig komolyabban kísérleteznék ezzel a hangzással is. :) Már csak azért is, mert ez annyira nem Kowalsky meg a Vegás...
Összefoglalva tehát újra kaptunk egy sokszínű, mégis nagyon egyben lévő, kerek-egész lemezt. :) Rajongóknak természetesen kötelező darab, aki pedig eddig nem szerette őket, azért tegyen egy próbát a "Még nem Éden" albummal, sosem lehet tudni... ;)

Zárásként párom rajzát fogom megosztani. :) Közel 1 éve, kifejezetten nekem készített egy portrét Kowáról, ami azóta is a falamat díszíti. Szerintem zseniális - és akkor is azt mondanám, ha nem a páromról lenne szó... :)
(Megtekinthető nagy méretben is: jobb klikk az egérrel a képre -> "Megnyitás új lapon") 
Az eredeti képet pedig (ami alapján a rajz készült), itt találjátok: http://www.infocegled.hu/external/uploaded_images/5229b230e1b22.jpg

Most pedig jöjjön a kedvenc dal. :) Nos, legszívesebben a "Bölcsődtől a sírodig" c. dalt linkelném, de azt már ellőttem az "Expedíció" albumnál, úgyhogy ez most nem játszik... Szóba jöhetne még az "Amilyen hülye vagy, úgy szeretlek", de a rádiók gondoskodtak róla, hogy csöppet már ráunjak (jó, úgy igazán megunni Kowáékat nem lehet, de már kezdett frusztrálni, hogy valahányszor rádió-közelbe kerültem, tuti, hogy ez a szám ment... :D). Úgyhogy végül egy olyan dalnál lyukadtam ki, aminél lehet, hogy sokan megütköznek majd, nekem mégis valamiért ez a kedvenc.  :)

Kowalsky meg a Vega - Szép nap ez arra

Osztályzat: 10/9

Munka után (és kissé betegeskedve) édes a pihenés: jöjjön is most egy friss album mustra. :)
A Linkin Park hatodik nagylemeze, a szóban forgó "The Hunting Party" még csak 2 hete látott napvilágot, mégis tőle zeng a média: szinte minden zenével foglalkozó oldal ezen csámcsog. Van, aki szerint rég adott már ki ilyen jó lemezt a csapat, mások meg bőszen fújognak rá (az én véleményemet megtartom a poszt végére... :P).
Az album címe egy metafora, ami arra utal, hogy a csapat "vadászatra" indul, hogy visszaszerezzék a rock energiáját és lelkét. Hogy végül sikeres volt-e a vadászat, és mennyi rock-energia és -lélek található a dalokban, azt mindenki döntse el maga - annyit mindenesetre most leszögezek, hogy rég volt már zeneileg ennyire vad és súlyos anyaguk.
Talán ennek is köze van ahhoz, hogy új módszert vetettek be a dalok írásában is. Míg a korábbi albumok úgy készültek, hogy korábbi ötleteket is felhasználva alkották a dalokat, demóztak, aztán felvétel és jöttek az utómunkálatok, most minden egyből a stúdióban készült, az írás és a komponálás is.
A borítókép Brandon Parvini 3D modellezett alkotása - az ő munkáját dicséri a zenekar Living Things albumának és még néhány kislemezének borítója is. Ez a modell (ami végül rákerült a borítóra is) egy rajz alapján készült, az eredetit James Jean készítette, kifejezetten a zenekar számára. Alkotása az "Archer" nevet viseli. (IDE kattintva megtekinthető.)
A zenekar tagjai: Chester Bennington (vokál), Mike Shinoda (vokál, ritmusgitár, billentyűs hangszerek), Rob Bourdon (dobok, ütős hangszerek), Brad Delson (szólógitár), Dave "Phoenix" Farrell (basszusgitár), Joe Hahn (lemezjátszók, programozás)
A lemezen néhány vendégzenész is segédkezett. Rögtön a második trackben Page Hamilton hallható vokálozni és gitározni (becsületesen bevallom, hogy gőzöm sincs, ő ki), az ezt követő dalba pedig Rakim (amerikai rapper) szállt be egy rap-betét erejéig. Közreműködött még Tom Morello is (a Rage Against The Machine, korábban pedig az Audioslave gitárosa), a "Drawbar" c. felvételen. Amin pedig egyszerre ütköztem meg és okozott nagyon kellemes meglepetést, az a Rebellion c. dal, amin nem kisebb személy, mint a System Of a Down egyik húzóembere, Daron Malakian hallható gitározni (jut eszembe: igazán jöhetne már egy új SOAD lemez is... :( ).

Tracklist:

01. Keys to the Kingdom
02. All for Nothing (ft. Page Hamilton)
03. Guilty All the Same (ft. Rakim)
04. The Summoning
05. War
06. Wastelands
07. Until It's Gone
08. Rebellion (ft. Daron Malakian)
09. Mark the Graves
10. Drawbar (ft. Tom Morello)
11. Final Masquerade
12. A Line in the Sand

Mikor meghallottam, hogy hamarosan érkezik az új Linkin Park nagylemez, egyszerre volt bennem sürgető kíváncsiság és bizonytalanság is, hogy egyáltalán akarok-e egyetlen dalt is hallani róla. Az előző lemezük, a "Living Things" végre ismét hozta a tőlük elvárt színvonalat - bár merőben más volt az is, mint amihez a korai éveikben hozzászokhattunk, és nagyon zavart, hogy "Linkin Park" zenekarnéven adták ki, holott már semmi köze nem volt igazából a Linkin Parkhoz... De legalább minőség szempontjából tökéletes volt, a kísérletezgető jelleg ellenére is. Most pedig nem akartam, hogy ebbe a szép felívelésbe belerondítson egy újabb "A Thousand Suns" vagy "Minutes to Midnight"-féle mellényúlás... Azonban azok a dalok, amikbe itt-ott belefutottam, még inkább felkeltették a kíváncsiságomat, úgyhogy erőt vettem magamon, és végighallgattam a lemezt. És úúúristen mekkorát csalódtam...! Pozitív értelemben... :)) Hát ez valami hihetetlenül jó!
Már rögtön a legelső daluk, a "Keys to the Kingdom" felütése gondoskodik arról, hogy egyből eszünkbe jusson erről az elektronizált/torzított üvöltözős vokálról az a Linkin Park, ami még a 2000-es évek elején élte virágkorát, és amit annyian szerettek (aztán annyian meg is gyászoltak a Minutes to Midnight után...). 
A "Guilty All the Same" volt talán az első, amit a lemezről hallottam, azóta is szeretem. :)  
A "War" talán a legvadabb felvétel az egész lemezen. Tudom, végre vadulnak, nekem meg pont ez az a dal, ami nem igazán tetszik, de hát ez van. :) Mindenesetre meglepően punk-rock stílusúra sikerült ez a számuk.
Az "Until It's Gone" kezdő szólamairól a "Numb" jutott eszembe (ezen felbuzdulva előszedtem újra, és meghallgattam - őrület, hogy még 11 év távlatából is milyen érzéseket tud belőlem kiváltani... totál libabőr...). Ez a dal sem rossz, de számomra van jobb erről a lemezről, több is.
Mikor elkezdtem hallgatni az új lemezt, a "Rebellion" volt az első (a Guilty All the Same után), amire napokig teljesen rá voltam kattanva. Ha nem írják, hogy némi System of a Down-befolyásoltság alatt áll ez a felvétel, valószínűleg akkor is rájöttem volna (az alap eléggé SOAD-ra hajaz). Emellett meg imádom, mikor Mike vokálozik - igazából ez az egyik legnagyobb pozitívum a csapat fejlődésében, hogy ők is felismerték, hogy ének szempontjából Mike-ra nyugodt szívvel oszthatnak néhány verse-t vagy akár egy-egy dalt is, mert annyira univerzális a pasi, hogy 110%-on teljesít [ó, nem is vagyok Mike-fan, csöppet sem... :)) Viszont azt hiszem, ebből nem fogok kigyógyulni, akármit is csinál.. :D].
A "Final Masquerade" - így, túl a lemez zömén - egyfajta populárisabb levezető dalnak is felfogható. 
A csattanót pedig a végére hagyták: az "A Line in the Sand" lett az egyik kedvencem a lemezről. Nem csak azért, mert itt is főszerephez jut Mike (*-*), hanem mert elképesztően sokrétű ez az egyetlen dal is a maga közel 7 percével. Az ilyen hosszú dalokat általában azért nem szeretem, mert úgy a felénél elkezdem unni... Na itt erről szó sincs. Énekel és rappel is benne Mike, az alap lassú is és gyors is, Chester üvölt, a dobok majd' kilyukadnak az ütlegeléstől, kapunk gitárszólót is (pedig nem jellemző a csapatra), a végén pedig ismét jön a megnyugvás... Emellett pedig még az sem zavar, hogy a dal fő dallamvezetését már hallottam máshol is (ez a dallam úgy 1:30-tól 1:55-ig, megtalálható a Guilty All the Same-ben is).
Fantasztikus. Ez a dal, és az egész lemez. A pontszám sem volt kérdéses, főleg hogy most is a fejem vakargatom, hogy mégis melyikre merjem azt mondani, hogy "ez a legjobb!". Csak mert több ilyet is tudnék mondani. Ami engem leginkább az ujjai köré csavart, az a Guilty All the Same (most írtam le ötödjére ezt a számcímet, ez már jelent valamit, azon kívül, hogy csomószor ismételgetem magam... :D), az All For Nothing, a Rebellion és az A Line in the Sand. 

Amit pedig nyugodt szívvel ajánlhatok mindenkinek (a Rebellionnal fej-fej mellett, a bejegyzésemben hatodjára is leírva) :

Linkin Park - Guilty All the Same (ft. Rakim)

Osztályzat: 10/10

Ennek az albumnak a megjelenéséről facebook-on értesültem, teljesen véletlenül. Addig még csak nem is hallottam a csapatról sem. Aztán utánajártam kicsit, és határoztam: nekem ezt hallanom kell!
A Delain egy 2002-ben alakult holland csapat, aminek az alapítója nem más, mint Martijn Westerholt (billentyűs, dalszerző), aki 2001-ben vált ki a Within Temptationból, amikor is egy fertőző betegséget állapítottak meg nála (Martijn egyébként a még mindig WT-tag Robert Westerholt testvére). A csapat énekesnője, Charlotte Wessels 2005-ben csatlakozott.
Nevüket Stephen King "A sárkány szeme" c. regényéből kölcsönözték (a regényben szereplő királyi birodalom neve volt Delain).
A "The Human Contradiction" (lefordítva "Az emberi ellentmondás") a negyedik nagylemezük. Az album címe szintén könyvből származik: Octavia E. Butler sci-fi trilógiája inspirálta.
A zenekart jelenleg alkotják: Charlotte Wessels (ének), Timo Somers (gitárok), Otto Schimmelpenninck van der Oije (basszusgitár), Martijn Westerholt (billentyűk), Sander Zoer (dobok).
Zoer 8 év közös munka után nemrég bejelentette, hogy személyes okok miatt távozni készül a csapatból, ám a színfalak mögött folytatni szeretné a Delain-nel való munkát. Időközben már az új dobos személye is megvan: Ruben Israelt fogjuk ezentúl a csapatban dobolni hallani.

Tracklist:

01. Here Come the Vultures
02. Your Body is a Battleground (ft. Marco Hietala)
03. Stardust
04. My Masquerade
05. Tell Me, Mechanist (ft. George Oosthoek)
06. Sing to Me (ft. Marco Hietala)
07. Army of Dolls
08. Lullaby
09. The Tragedy of the Commons (ft. Alissa White-Gluz)
10. Scarlet (Digipack Bonus Track)
11. Don't Let Go  (Digipack Bonus Track)
12. My Masquerade (Live from Haarlem)
13. April Rain (Live from Haarlem)
14. Go Away (Live from Haarlem)
15. Sever (Live from Haarlem)
16. Stay Forever (Live from Haarlem)
17. Sing to Me (Orchestra Version)
18. Your Body is a Battleground (Orchestra Version)

Mint ahogy a számlista is mutatja, az album nem épp 100%-ban a csapat munkája, becserkésztek néhány neves zenészt is, ezzel is tovább emelve lemezük színvonalát (ez egyébként valóban sikerült: örültem Marco és Alissa vendégszereplésének is, hisz alapból kedvelem a zenéjüket). De hogy kik is ők? Marco Hietala, a Nightwish frontembere/énekese, Alissa White-Gluz pedig korábban a The Agonist-ban énekelt (pontosabban énekelt és hörgött), nemrég pedig az Arch Enemy-ben megüresedett énekesnői posztot foglalta el. George Oosthoek-ről eddig - őszintén bevallva - nem is hallottam, sem a zenekaráról (az Orphanage nevezetű banda vokálosa volt 11 éven keresztül, amikor is feloszlottak). A saját "szakterületén" viszont elég profi, úgyhogy köszönet a Delain-nek, amiért őt is behívták a csapatba legalább egy dal erejéig. :)
No de szaladjunk is végig a számlistán!
Már rögtön a legelső dal kezdőszólamairól teljesen Anette Olzon jutott eszembe (ami talán bocsánatos bűn, mert én tényleg próbálkozom, de nem tudom függetleníteni ettől magam, hogy elkezdjem összehasonlítgatni az énekesnőket...). Mindenesetre kezdésnek tökéletes a dal. Tovább!
A második trackben már be is lép férfivokálosként Marco, mégpedig nem is akárhogyan! Én meg naná, hogy örülök, hogy hallhatok tőle is valami újat, a következő Nightwish album érkezéséig (amiről egyelőre csak annyit lehet tudni, hogy jön, de passz, hogy mikor...). Kedvenc-gyanús a dal, nagyon is!
A Stardust is rendben van a maga nemében, hozzám viszont nem került túl közel... A My Masquerade még tempósabbra sikerült, és jobban meg is fogott. A Tell Me, Mechanist-ről nincs is mit mondanom, nagyon megszerettem (Charlotte lágy refrénje és George Oosthoek harsh vokálja tökéletesen kiegészítik egymást - mikor egy dalban a tiszta női ének és a death metálra jellemző férfi harsh vokál, hörgés találkozik, nekem az a kánaán ^^).
A Sing to Me-ben ismét beszáll a buliba Marco (mielőtt még bárki hiányolhatná). Ha nem lenne ennyire egysíkú az egész dal, akár még jó is lehetne (a személyi feltételek adottak hozzá).
Az Army of Dolls nekem személy szerint nem jött be. Bár úgy a 3. percétől elég éles stílusváltás következik be, ami viszont egész ötletesen váltakozik az eredeti hangszereléssel és hangzással.
A Tragedy of the Commons nem gyengén Epicásra sikeredett, már ami a refrént illeti (ének és zenei alap tekintetében is, no meg hogy kórust használnak az ének alatt, úgy, ahogyan az Epica is szokott). Azt hiszem, annyiban maradhatunk, hogy kétségkívül feldobja a számot Alissa harsh vokálja és hörgése (bár azért jár egy "ejnye-bejnye" is a Delain-nek, hogy ennyire minimális szerepet osztottak rá a dalban...).
A legelső dal pedig, amit megszerettem az albumról, az a Scarlet volt. Nem is értem, miért csak a lemez Digipack-verzióján kapott helyet, én ezt úton-útfélen mutogatnám, nemhogy eldugjam egy digipack lemezre, talon dalként... Nekem nagyon tetszik. Zömében egyszerű ének+zongora dal, mégis olyan hangulata van, ami lenyűgöz. Igazából ezért is másoltam a Digipack kiadás számlistáját, hogy be tudjam ezt a dalt is jelölni, mint kihagyhatatlant. A Don't Let Go szintén egy egész jó dal, ebbe is érdemes belehallgatni.
A live és orchestra dalokkal most nem is foglalkoznék, ezeket direkt nem jelöltem sehogyan sem. 

Összességében tehát egész jó lemez ez, bár a sok kijelölt dal ellenére is bizonytalan vagyok, már ami a "végső osztályzatot" illeti... Valószínűleg továbbra is szívesen fogom elővenni és hallgatni a lemezt, de nem tudok megbirkózni a dalokból kicsendülő egysíkúsággal... Vannak benne újszerű, váratlan zenei megoldások, hatások, de sajnos ezek vannak kisebbségben...
Három dalt tudnék leginkább kiemelni, amiket valószínűleg nem fogok elfelejteni egyhamar: "Your Body is a Battleground", "Tell Me, Mechanist" és a "Scarlet". Ezek közül pedig amit én most ajánlani fogok videó formájában is (csak mert pechemre mindhármat nem lehet...) :

Delain - Tell Me, Mechanist

(Update: Miután törölték az összes youtube-on elérhető cd-minőségű változatát a dalnak, így egy élő koncertfelvételt tudok csak mutatni, de a lényeg így is átjön, azt hiszem. :) )

Osztályzat: 10/8,5

Tudom, most páran felnyögnek, hogy ez mit keres a blogomon. Mert bár a Nightwish billentyűséről és egyik fő zeneszerzőjéről, Tuomas Holopainenről van szó, de akkor is: filmzene-szerű dalok, és Dagobert bácsi élettörténete? Na neee!
Én meg azt mondom: de!
Ez a lemez az első szólómunkája Tuomas-nak, és bár nagyon ígéretes volt az "A Lifetime of Adventure", mégis tartottam tőle, hogy milyenek lesznek a többi szerzemények. Nem csalódtam! Alapból Tuomas sosem volt a szívem csücske, de amit ezen az albumon elkövetett, egész egyszerűen imádom! Nem tudom úgy hallgatni ezt a lemezt, hogy ne párásodjanak be a szemeim...
Mint ahogy az ismeretes a Nightwish-fanok előtt, Tuomas nagy Dagobert bácsi fan. Ennek köszönhető az album megszületése is: a lemez alapjául a "The Life and Times of Scrooge McDuck" c. képregény szolgált, amit Don Rosa írt és rajzolt (a lemezborító is az ő keze munkáját dicséri).
A dalokban nagy szerepe volt Johanna Kurkelának (finn énekesnő), a női vokálos részeket ugyanis ő énekelte fel. Narrátorként, valamint a 10.trackben énekelni Alan Reid-et hallhatjuk (skót folkzenész és dalszerző), és nem utolsó sorban közreműködött még a Sonata Arctica énekese, Tony Kakko is (az album 5.dalában).

Tracklist:

01. Glasgow 1877
02. Into the West
03. Duel & Cloudscapes
04. Dreamtime
05. Cold Heart of the Klondike
06. The Last Sled
07. Goodbye, Papa
08. To Be Rich
09. A Lifetime of Adventure
10. Go Slowly Now, Sands of Time

(Leszögezném: csak a leginkább megszeretett dalokra hagyatkoztam, ez nem jelenti azt, hogy a többi nem tetszett!)
Bár nagyjából egy sémára épülnek a dalok, hangulatilag mégis néha megdöbbentő eltérések vannak, még dalon belül is, mint pl. a "Duel &Cloudscapes", amiben a könnyed, "mendegélős" dallam - kb. 2 perctől arról a részről mindig ez jut eszembe - váltakozik a zordabb hangzással (a 3.perctől). 
Amit mindenképpen meghallgatásra ajánlok az albumról, az először is a fent már említett "A Lifetime of Adventure". Első szerelem volt a lemezről, és bárkinek mutattam, mindenkit elkápráztatott (függetlenül attól, hogy rock vagy pop párti). Aztán habarodtam bele a "The Last Sled"-be. Az előzőhöz nagyon hasonló, csak erőteljesebb és zeneileg is hangsúlyosabb. És bár a lemezen utolsó dalként szerepel, én mégis nem utolsó sorban ajánlom a "Go Slowly Now, Sands of Time" c. dalt. Imádom. Nincs más, amit hozzá tudnék fűzni.
Ez az anyag olyannyira az ujjai köré csavart, hogy tényleg nem találok rá szavakat sem (a kicsit össze-vissza, de végletekig rajongó posztomból talán ez kellőképpen ki is derült :D). Rock/metál vonás szinte nincs is benne, mégis varázslatos, bravúros, és el kell ismerni: Tuomas remek zeneszerző és zenész, nekem ezennel végérvényesen bizonyított.

Kedvenc dal:

Tuomas Holopainen ft. Alan Reid - Go Slowly Now, Sands of Time

(Elfogult osztályzat lesz, szólok előre. Engem lenyűgözött, viszont erősen gyanítom, lesznek, akikre közel sem gyakorolt ekkora hatást. Inkább most ne is figyeljetek rám, hallgassátok Tuomas albumát, és döntsétek el ti! :) A véleményekre mindenesetre nagyon kíváncsi vagyok, ne tartsátok magatokban! :) ).

Osztályzat: 10/10