Zene füleimnek...

Újra itt! Elég hosszú és zűrös hetek állnak mögöttem (munkahelyi problémák, házfelújítás, és hasonló finomságok). Ezek mellett valahogy se időm, se hangulatom nem volt, hogy leüljek albumokról blogolni. Ez is olyan, amire bizony rá kell szánni az időt...
Most viszont visszatértem, és a '80-as évekből az utolsó lemezt fogom ajánlani, az Aerosmith egyik szerzeményét, a Pump-ot. :)
A csapat korai éveiről nem írok bővebben, azt már megtettem itt. Helyette inkább rá is térnék az albumra.
A Pump az Aerosmith tizedik nagylemeze, ami 1989 őszén látott napvilágot. Az album zeneileg eléggé sokrétű: vannak rajta billentyűs és fúvós hangszerekkel készült dalok (mint pl. a The Other Side), és persze tipikus rockdal is (Young Lust, F.I.N.E.). A lemezen helyet kapott egy ballada is (a What It Takes).
Témát tekintve is változatos a Pump. Ugyanúgy szerepel rajta vérfertőzésről és gyilkosságról szóló track, mint a kábítószer- és alkoholfogyasztás témája.
Az album sikere is vitathatatlan; kereskedelmileg a Pump az Aerosmith második legkelendőbb lemeze az USA-ban (ezt a Toys in the Attic előzte meg, a csapat harmadik nagylemeze). Első Grammy-díjukat is a Pump-on megjelent "Janie's Got a Gun" c. daluknak köszönhették, 1991-ben ("Best Rock Performance by a Duo or Group with Vocal" kategóriában). Az sem kis teljesítmény, hogy 1990-ben ez a lemez volt a negyedik legkelendőbb a Billboard adatai szerint.
A lemez felvételi munkálatairól videódokumentáció is készült, ezt 1994-ben adták ki, "The Making of Pump" címmel.
Tagok, akik az albumon közreműködtek: Steven Tyler (szólóének, billentyűk, harmonika), Joe Perry (gitár, háttérvokál), Brad Whitford (gitár), Tom Hamilton (basszusgitár, háttérvokál), Joey Kramer (dobok)

Tracklist:

01. Young Lust
02. F.I.N.E.
03. Going Down/Love in an Elevator
04. Monkey on My Back
05. Water Song/Janie's Got a Gun
06. Dulcimer Stomp/The Other Side
07. My Girl
08. Don't Get Mad, Get Even
09. Hoodoo/Voodoo Medicine Man
10. What It Takes

Végigfutva a számlistán, szembetűnő, hogy a tízből 4 dal elején a daltól többé-kevésbé elkülönülő intro található. Mint pl. az egyik kedvenc dalom, a "The Other Side" esetén. Kiemelkedő még számomra a lemezről a "Don't Get Mad, Get Even": ez a kicsit country-s blues-os felütése nagyon bejött. ^^ A "Young Lust"-ot és a "F.I.N.E."-t pedig a pörgősségük miatt imádom. A többi dal kijelölése sem volt ám véletlen, de nagyjából ez a 4 az, amit tényleg nagyon szeretek.
Ez ismét egy szuperjó Aerosmith album volt - korábban, szintén az időutazós rovatom keretein belül volt már szó az első nagylemezükről, amit maximális pontra értékeltem. Úgy érzem, ez is annak a sorsára fog jutni. :)
Mindenképpen újrahallgatós lesz nálam ez a lemez.

A legjobb dal a lemezről:

Aerosmith - The Other Side

Osztályzat: 10/10

U.i: Ezennel a '80-as évek végére is értünk, így hát a következő posztomban már megint egy idén kiadott lemezt fogok hozni - lehetőleg minél hamarabb. :) Bár még csak az év felénél tartunk, már így is rengeteg jó album várja, hogy blogoljak róla, úgyhogy annyit ígérhetek: továbbra sem fogunk unatkozni... ;)

Először is, újságolni valóm van: pár napja elindult a blogom twitter és facebook oldala! :) Nem voltam benne biztos, hogy van rá szükség, de ezt majd úgyis ti fogjátok eldönteni. Mindenesetre ha szeretnétek, ezentúl ott is követhetitek, hogy épp milyen album-ajánló vagy közelgő album-megjelenésekről szóló infó került fel a blogra. :)
Twittereseknek katt IDE!
Aki pedig inkább Facebook-párti, IDE! 
Na de rákanyarodva eredeti témánkra: a Metallicától már rég ajánlottam (de még milyen rég! Még valamikor a blogom indulása idején, 4 éve), úgyhogy ideje csemegézni megint valamit tőlük. :)
Emellett persze még mindig időutazunk, ezúttal 1988-ba, amikor is a Metallica kiadta negyedik stúdiólemezét, az "...And Justice For All"-t.
Ez a csapat első albuma, amin Jason Newsted basszusgitáros játszott (előző basszerosuk, a csupán 24 éves Cliffe Burton 1986-ban hunyt el buszbalesetben). 
Szembetűnő a dalok hossza (összetettségük mellett): mindegyik több mint 5 perc, de jellemzően közel 7-9 percesek. Az album zeneileg elég progresszívre sikerült, a dalszövegek elég sötétek, gyakori téma a politikai és jogi igazságtalanság, háború, cenzúrázott beszéd.
A lemez borítóján Lady Justice szobra található (aki egyébként az igazságszolgáltatási rendszer erkölcsi erejének allegorikus megszemélyesítése). A borító teljesen idomul a dalok témájához is, és eléggé beszédes: az "erkölcs", az "igazság", amint omladozóban van, megkötözve, bekötött szemmel, dollárokkal teli mérleget tartva...
Amellett, hogy ez a lemez is szolgáltatott az utókornak néhány Metallica-klasszikust (például: One, Blackened), fontos mérföldkő is volt a zenekar életében: a "One" kislemezért kapták első Grammy-díjukat a "Best Metal Performance" (~"Legjobb Metál Előadás") kategóriában, 1990-ben.

Tracklist:

01. Blackened
02. ...And Justice For All
03. Eye of the Beholder
04. One
05. The Shortest Straw
06. Harvester of Sorrow
07. The Frayed Ends of Sanity
08. To Live Is to Die
09. Dyers Eve

Metallica-tagok a lemez készítésekor: James Hetfield (szólóének, ritmusgitár), Lars Ulrich (dobok), Kirk Hammett (szólógitár), Jason Newsted (basszusgitár).
Legelőször akkor találkoztam az albumról a "One" c. dallal, mikor páromnál Guitar Hero-ztunk, évekkel ezelőtt. :) Imádtam ezt a dalt játszani, pedig nehéz volt, csomót hibáztam mindig benne, de újra és újra ezt indítottam, mert megfogott. Leginkább az intro, de pl. 4:30 környékén is szeretem azokat a riffeket (és innen már tulajdonképpen egészen a végéig őrületesen pörgő és vérprofi az egész). Ez valószínűleg már annyira belém ivódott, hogy 100 közül is felismerném. :)
A Blackened-et is megkedveltem - sokat segített ebben az úgy 4 és 5 perc közötti rész. Szívesen meghallgatnék egy olyan Metallica-dalt is, ahol ezt a dallamvezetést viszik tovább, szerintem van benne fantázia, és kár hogy csak 1 perc hírnevet kapott, pedig annál több járt volna neki, sokkal... :( .
A To Live Is to Die pedig legfőképpen az introja és az outroja miatt lett kedvenc. Egyébként meg elég nagy katyvasz a dal, a hangulatok és stílusok szédületesen váltják egymást, de imádom, hogy a Metallica ennyire kísérletező kedvű és ilyen bátran keverik a "finomkodó" zenét a "vadulóssal". Az pedig egyenesen művészet, hogy  addig csűrik-csavarják, míg a végén mindig valami igazán jót hoznak ki belőle.
Ennek ellenére ez most sajnos nem annyira tetszett, mint anno a Black Album. :( Azok a dalok jobban megfogtak, és több igazán nagy kedvencet is avattam akkoriban az albumról. Így hát ez most szerény pontszám lesz, de attól még változatlanul zenei zseniknek tartom őket.

Az album legjobbja:

Metallica - One

Osztályzat: 10/6,5

A Pokolgép magyar heavy metál zenekar az 1980-as évek elején alakult. Hazánkban ők adták ki az első heavy metál albumot, 1986-ban a "Totális metál"-t.
A formációt Kukovecz Gábor gitáros, Paksi Endre basszusgitáros/énekes és Varga 'Pepe' Tibor billentyűs alapította, kötelező sorkatonai szolgálatuk végeztével. Paksi Endre mellé énekesnek további 2 tagot, Kalapács Józsefet és Németh Lászlót vették fel az együttesbe. Neográdhy Dezső dobossal együtt a kezdetekkor ők hatan alkották a Pokolgépet (a név egyébként Neográdhy ötlete volt).
A zenekarnak számtalan tehetséges zenész lett ex-tagja, cirka 20-25 zenész fordult meg a csapatban több mint 30 éves fennállásuk alatt.
A Pokolgép még napjainkban is aktív, az alapítótagok közül mára már csak Kukovecz Gábor gitáros játszik a zenekarban. Legutóbb 2007-ben adtak ki új dalokat tartalmazó nagylemezt, "Pokoli mesék" címmel.

"Ha újra megszületnék, akkor is így élnék;
Tudd meg, semmit sem bántam meg."
(Újra születnék)

Tracklist:

01. Tökfej
02. Tisztítótűz
03. Ítélet helyett
04. Vallomás
05. Halálra szeretlek
06. Pokoli színjáték
07. 666 (Metál mondóka)
08. Éjféli harang
09. Újra születnék
10. Az a szép... (Népdal átdolgozás)

A "Pokoli színjáték" a csapat második nagylemeze.
Tagok a lemez készültekor: Kalapács József (ének), Kukovecz Gábor (gitár, vokál), Nagyfi László (gitár, vokál), Pazdera György (basszusgitár), Tarca László (dobok)
Szövegíróként részt vett a munkálatokban Nagy Feró is. A lemezen több olyan dal is hallható, amit a zenekar még 30 év távlatában is gyakran játszik a koncertjein (pl. Pokoli színjáték, Újra születnék, stb).

"Vadnak születtünk, az utca nevelt,
Senki nem vigyázott ránk!
A beton házak között nem várnak csodák,
Így lettünk mi megátkozott nemzedék!"
(Ítélet helyett)

Pokolgépet én még sosem hallgattam, egyetlen dalukat sem tudtam volna megnevezni, olyannyira elkerült eddig a zenéjük (oké, én is kerültem kicsit, mert valahogy mindig is az volt az érzésem, hogy úgyse tetszene). Aztán most, hogy belekezdtem ebbe a blogos rovatomba, így sikerült ráakadnom az 1987-ben kiadott lemezek között böngészve. Örülök is neki, hogy így történt, ugyanis rájöttem, hogy az Ítélet helyett c. dalukat bizony ismerem én is, és szeretem is. :) Majka feldolgozásában ismertem eddig, azokból az időkből, mikor még olyanokat is hallgattam. Nyilván mivel sokkal másabb stílusban/műfajban dolgozták fel, így eléggé más. Az üzenet viszont ugyanaz, csak más köntösben. Szerintem méltó feldolgozása az eredetinek, más műfajba átültetve - és minden bizonnyal maga a Pokolgép is így gondolhatja, ha egyrészt adták hozzá a jogokat, másrészt meg még a klipben is szerepelnek Majkáékkal.
Visszakanyarodva: a lemez viszont enyhén szólva nem nyűgözött le. Vannak rajta egészen jó dalok (ugye az imént említett Ítélet helyett, aztán a Halálra szeretlek és az Újra születnék), viszont akkora mélyrepülések is vannak az albumon, hogy ezeket kb. 2 hallgatás után már inkább átléptettem a lejátszón, mert elég volt belőle ennyi is (pl. a 666... Ezek a fejhangok csak szerintem komikusak? Ahogy így a sor végén kitör... Hát nem is tudom.. :D). A Tökfej sem tetszett... Vagyis hát vannak benne jó részek, de ez a "tökfejezés" szintén teljesen komolytalanná teszi az egészet... És így ebben a formában nem tetszik.
Kedvencet most nem volt nehéz választani, nálam egyértelműen ez az:

Pokolgép - Ítélet helyett

Osztályzat: 10/5

Nagyon régóta készültem már ezzel a csapattal bővíteni a blogom repertoárját. Így hát ez most nem véletlen, hogy 1986-ból épp ez a lemez akadt a horgomra.
A Bon Jovi egy amerikai rockcsapat, mely 1983-ban indult, New Jersey-ből. Nevük szólóénekesük, Jon Bon Jovi nevéből ered. A zenekar legénysége az elmúlt 30 éves fennállásuk alatt állandónak tekinthető. Egyetlen tagcsere történt: 1994-ben távozott a zenekarból Alec John basszeros; az ő posztját vette át Hugh McDonald, és mai napig is része a csapatnak, bár nem hivatalosan (inkább csak lemezfelvételen és turnékon vesz részt - mondjuk ezt nem nagyon értem, hogy akkor miért nem számít "teljes értékű" tagnak, elvégre ő is ugyanúgy végzi a meló oroszlánrészét, mint a többiek...).
Jon Bon Jovi 13 évesen kezdte a zenélést, zongorával és gitárral. Mint ahogy az lenni szokott, szárnypróbálgatásai már akkoriban is voltak, és tiniként találkozott David Bryan-nel, akivel már akkor alapítottak egy közös zenekart. Igazán nagy lépést viszont az jelentett, mikor Bon Jovi látogatást tett a helyi rádióállomáson, ahol sikeresnek bizonyult a bemutatkozása a "Runaway" c. dallal. Ezután jött létre a zenekar: Jon Bon Jovihoz csatlakozott a fent már említett Bryan és Alec John mellett Tico Torres, Dave Sabo (aki Jon szomszédja volt; akkoriban ő volt a csapat szólógitárosa, bár nem hivatalosan és csak ideiglenesen). Richie Sambora gitárost Jon egy koncerten hallotta játszani, egyből lenyűgözte, és hamarosan meg is hívta a csapatba.
A nagy áttörést épp ez, a Slippery When Wet albumuk hozta meg a Bon Jovi-nak. Fél évet töltöttek a lemez felvételével. Az album címe (magyarul kb. "Csúszós, mikor nedves") állítólag egy vancouveri sztriptízbárban tett látogatás során ötlött fel a csapatban.
Az album borítója pedig egy vizes fekete szemeteszsákot ábrázol, erre "írták" rá a lemez címét. Eredetileg nem ezt tervezték, de a rózsaszín szegély Jonnak nem tetszett, elsődlegesen ez volt az oka, amiért változtattak a terven, és legtöbb helyen már a szemeteszsákos borítóval volt kapható a lemez. Kivételt Japán képez, ahol a legtöbb kiadáson az eredeti borító volt látható, ami egyébként így néz ki: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/en/0/01/SlipperyWhenWet.jpg
A lemezen dolgoztak: Jon Bon Jovi (szólóének, gitár), Richie Sambora (gitár, háttérének), Alec John Such (basszusgitár, háttérvokál), Tico Torres (dob), David Bryan (billentyűk, háttérvokál)

Tracklist:

01. Let It Rock
02. You Give Love a Bad Name
03. Livin' on a Prayer
04. Social Disease
05. Wanted Dead or Alive
06. Raise Your Hands
07. Without Love
08. I'd Die for You
09. Never Say Goodbye
10. Wild in the Streets

A Bon Jovi zenéjét én eddig kizárólag rádióból ismertem (azt a néhány slágert, amit untig nyomattak). Aztán most kezdtem rájönni, hogy "van Bon Jovi a rádión túl is", és bizony rájuk is igaz, hogy a felkapott slágereiken kívül is alkottak szuper dalokat, amik méltatlanul mellőzve vannak. Ilyen eddig ismeretlen, most megszeretett dal a Wanted Dead or Alive és az I'd Die for You. Már csak ezekért is megérte meghallgatnom ezt a lemezt. :)
Az egyébként érdekes, hogy bár az album legtöbb dalát Jon és Richie Sambora szerezte, mégis azok a dalok, amelyeket a "hivatásos dalszerző" Desmond Child közreműködésével írtak, kétségkívül azok lettek az album legjobbjai (pl. You Give Love a Bad Name, Livin' on a Prayer, I'd Die for You, stb.). Fura az is, hogy Jon eredetileg vonakodott attól, hogy felkerüljön a "Livin on a Prayer" az albumukra, mert szerinte nem elég jó dal - hát, ahhoz képest szerintem a világon mindenhol ismerik ezt a dalt, ez lett a zenekar egyik legsikeresebb felvétele. :) Én pl. szeretem, a zenei alapja nagyon nagy! ^^ 
Az igazat megvallva, annyira nem nyűgözött le az album összességében véve, mint amennyire vártam. :/ Vannak rajta jó dalok, de a legtöbb olyan "langyos víz" kategóriás nálam... Pedig szerettem volna szeretni. Tényleg. :( 
Aztán tanakodtam, hogy melyik legyen a kiemelt dal, mert a 4 pirossal megjelölt dal kb. azonos szinten van nálam. Végül is arra jutottam, ezúttal maradok a kezdeteknél, egy ezerszer hallott és kb. már kívülről fújt dalnál:

Bon Jovi - Livin' on a Prayer

Osztályzat: 10/8

Tartottam a Dio zenéjétől, és csak mentőövként jött ez a lemez, mert '85-ből semmi olyan lemezt nem találtam, ami felkeltette volna az érdeklődésem. Aztán ráböktem erre, hogy oké, akkor ez marad, én már nem keresgélek tovább...
Elsőként a Sacred Heart-ot indítottam a lemezről, és már rögtön éreztem, hogy ez a dal menthetetlenül kedvencem lesz...
A Dio egy amerikai heavy metal együttes, ami 1982-ben jött létre az énekes Ronnie James Dio ötletéből, aki korábban többek között a Rainbow, majd a Black Sabbath énekese is volt (utóbbi esetén Ozzy Osbourne-t helyettesítette, míg Ozzy a drogproblémáival küzdött). A Dio név kézenfekvő volt a zenekar számára (kereskedelmi okokból is), elvégre Ronnie James Dio beceneve ez időre már közismert volt. (A "Dio" szó egyébként "isten" jelentéssel bír, olaszul.)
A csapat az évek során 10 nagylemezt adott ki (az utolsót 2004-ben), és számos felállása volt '82 óta. Az egyetlen állandó tag maga a névadó alapító, Dio volt. Így talán teljesen logikus is, hogy Ronnie James Dio 2010-ben bekövetkezett halálával a Dio zenekar is feloszlott, a tagok szétszéledtek. Ronnie-nak áttétes gyomorrákja volt, 67 éves korában hunyt el; tegnap volt pontosan 4 éve, hogy nincs már közöttünk. Méltán sikeres, legendás frontember és nagy tehetség volt. Nyugodjon békében.

Tracklist:

01. King of Rock and Roll
02. Sacred Heart
03. Another Lie
04. Rock 'n' Roll Children
05. Hungry for Heaven
06. Like the Beat of a Heart
07. Just Another Day
08. Fallen Angels
09. Shoot, Shoot

A Sacred Heart a zenekar harmadik nagylemeze. A lemezen közreműködő Dio-tagok akkoriban: Ronnie James Dio (énekes), Vivian Campbell (gitáros), Jimmy Bain (basszeros), Claude Schnell (billentyűs), Vinny Appice (dobok).
Ez volt az utolsó album, amin Campbell játszott (már nem boldogította a Dio-val közös munka, ezért mindenki jobbnak látta úgy, ha távozik a bandából).
Érdekesség, hogy a borítón egy sárkányt szerepeltet a zenekar, akinek egyébként neve is van: Denzil (bár eredetileg a Dean nevet adták neki... :D). Ez a sárkány-alak turnékon is megjelent, gépesített formában, lézer effektekkel kísérve.
Ami a dalokat illeti: egy kivételtől eltekintve nem voltam túlzottan elragadtatva tőlük. Ez az egy ugye a Sacred Heart, amit egyszerűen imádok, és rengetegszer hallgattam már meg, a lemez-verzió mellett élő koncerteken készült felvételeken is. A többi is jó, de meg sem közelítik ezt a dalt (na jó, a Hungry for Heaven közel jár hozzá). Amúgy egy apró észrevétel: csak én gondolom úgy, hogy a Hungry for Heaven intrója teljesen olyan, mint a The Who "Baba o'Riley" c. számának az intrója? Egyből ez jutott róla eszembe (no meg a CSI sorozat :D).

Legnagyobb kedvencem a lemezről (és általában véve is): 

Dio - Sacred Heart

Osztályzat: 10/8