Zene füleimnek...

Valahogy továbbra sem megy a gyakrabban blogolás ezekről az "időutazós" lemezekről... :/ Ha így haladok, majd valamikor június elejére végzek csak a '80-as évekkel, pedig nem így terveztem - igyekszem azért valahogy begyorsítani magam.
1984-ből egy Twisted Sister-lemezt hoztam. Ismét egy olyan banda, akiket már sokszor hallottam emlegetni, egyébként meg nem nagyon tudom hová tenni őket; pedig ezen a lemezükön is jócskán van ismert dal, amit még én is hallottam itt-ott, csak épp nem tudtam, hogy ez Twisted Sister. :D
Pályafutásuk 1972-ben indult, New York-ból. Többször is feloszlottak, majd újra-alakultak, legutóbb 2003-ban, azóta ismét aktívak, bár nagylemezt idestova 10 éve, 2004-ben adtak ki legutóbb.
Silver Star néven indult a zenekar, de pár hónapnyi zenélés után átkeresztelkedtek Twisted Sister-re (a gitáros Jay Jay French nyomására, aki utálta a Silver Star nevet). A tagok ezután sorra léptek a távozás mezejére, az akkori felállásból csak French maradt, aki hamarosan új tagokat gyűjtött maga köré.
A csapat tagjai a lemez idején: Dee Snider (ének), Eddie "Fingers" Ojeda (szóló- és ritmusgitár, háttérvokál), Jay Jay French (ritmus- és szólógitár, háttérvokál), Mark "The Animal" Mendoza (basszusgitár, háttérvokál), A. J. Pero (dob, ütőshangszerek).

Tracklist:

01. Stay Hungry
02. We're Not Gonna Take It
03. Burn in Hell
04. Horror-Teria: (The Beginning)
05. I Wanna Rock
06. The Price
07. Don't Let Me Down
08. The Beast
09. S.M.F.

Jellemző a csapatra, hogy dalaikban gyakori téma/motívum a szülő és gyerek közötti konfliktusok és az oktatási rendszerrel szemben megfogalmazott kritikák (na, azon pl. ma is bőven lenne mit kritizálni).
Bár a tagok öltözködését illetően van kapcsolat a csapat és a '80-as évek glam metál mozgalma között, mégis a zenekar agresszívebb zenei stílusa ötvözve sminkkel és női ruhákkal kellően groteszk ahhoz, hogy elkülönüljenek, kiváljanak a többi glam metál banda közül. (Ezt egyébként maga a csapat is tagadja, és sérelmezik, ha glam metál bandának titulálják őket.) Így inkább tekinthetők fura maskarákba bújt heavy metál zenészeknek.
Mint ahogy már fentebb is említettem, az albumon több olyan dal is van, amit már ismertem korábbról, a We're Not Gonna Take It pl. ilyen. :) Ahogyan az I Wanna Rock is (ez filmekben is feltűnt, most ami eszembe jutott, az a CoolTúra - mikor a srácok utaznak a vakok iskolájából elkötött iskolabuszon, akkor pl. ezt éneklik :D).
Szót érdemel még a The Price, ami a lemez többi dalától kissé idegen, mégis teljesen szerethető. :)
A Burn in Hell magas hangjairól az jutott eszembe, hogy ezt akár a Disturbed énekese, David Draiman is énekelhetné, mert ezek a magas, rezegtetve kitartott hangok totálisan egyeznek. :) Talán Dee-től leste el David? :)) (Ehhez kapcsolódóan mindenkinek figyelmébe ajánlom a refrént.)
Próbáltam tényleg csak a legjobbakra szorítkozni a számlistán való jelölgetésnél, de valahogy ez nem jött össze... :'D Nincs mit tenni, én imádtam ezt a lemezt, nagyon-nagyon tetszett, maximálisan ajánlom! :)
Legjobbnak pedig szándékosan egy talán kevésbé ismertebb dalukat választottam, számomra ez a legnagyobb kedvenc:

Twisted Sisters - Don't Let Me Down

Osztályzat: 10/10

Kicsit én is elmentem most szünetre, csomó dologgal el vagyok/voltam maradva, és most is épp mást kéne csinálnom, de már nem akartam tovább halogatni a blogomat sem, úgyhogy jöjjön ismét egy kis visszatekintés a '80-as évek rock/metál világába. A Mötley Crüe második nagylemezét választottam, leginkább azért, mert ezt a csapatnevet is sokszor hallottam már, és ideje, hogy végre zenét is tudja társítani a zenekarnévhez.
A zenekar neve (Motley Crew, ha nem számítjuk a díszítésnek szánt umlautokat, amit egyébként a Löwenbräu sör mintájára biggyesztettek a nevükre) "zűrös bandát" vagy "tarkabarka bandát" jelent. A későbbiekben bebizonyosodott, hogy ez a név bizony nagyon is illik rájuk: a csapat tagjai híresek voltak élvhajhász életmódjukról, gyakran ujjat húztak a törvénnyel, meggyűlt a bajuk a rendőrséggel is, nevük szinte összeforrt az alkoholizmussal és a drogfogyasztással: a basszeros Nikki Sixx például majdnem belehalt a drogfogyasztásba, heroin túladagolása volt, amitől a klinikai halál állapotába került, de sikerült visszahozni az élők közé. Érdekesség, hogy Sixx '86 és '87 között napi rendszerességgel naplót vezetett heroin-függőségéről. Írásait 2006-ban publikálta egy könyv alakjában (The Heroin Diaries: A Year in the Life of a Shattered Rock Star címmel), és 2007-ben "Sixx: A.M." elnevezésű csapatával egy "soundtrack"-et adtak ki, a könyvhöz kapcsolódóan.
Még az alakulásukról néhány szót szólva: a csapat 1981-től létezik, amikor is Nikki Sixx és a dobos Tommy Lee zenekar alapítására adták a fejüket, Greg Leon énekessel, aki azonban hamar ki is vált a bandából. Később csatlakozott Mick Mars gitáros és Vince Neil énekes. Ritka az ilyen, de a Mötley Crüe legénysége nagyjából stabilnak mondható: Mars és Sixx a kezdetektől kitartottak zenekaruk mellett, Lee viszont '99-ben lépett ki szólókarrierje miatt, ahogyan Neil Mötley-s pályafutásában is voltak több éves szünetek egészen 2004-ig, amikor is a csapat újra egyesült az eredeti Mars-Sixx-Lee-Neil felállásban. Legutóbb 2008-ban adtak ki lemezt "Saints of Los Angeles" címmel.

Tracklist:

01. In the Beginning
02. Shout at the Devil
03. Looks That Kill
04. Bastard
05. God Bless the Children of the Beast
06. Helter Skelter
07. Red Hot
08. Too Young to Fall in Love
09. Knock 'Em Dead, Kid
10. Ten Seconds to Love
11. Danger

A Shout at the Devil a megjelenése idején nagy port kavart: a cím és a pentagram borítón való szerepeltetése miatt azzal vádolták a csapatot, hogy a hallgatókat a Sátán imádására ösztönzik (én direkt egy másik borítót használok a bejegyzésemhez). Talán ezért is számít a lemez áttörésnek: botrány ide vagy oda, a nemzetközi ismertséget bizony ez az album hozta meg a csapatnak.
Én igazából maximálisan elégedett vagyok a lemezzel, kellően dallamos, jóféle heavy metal, glam album. :) Nem is gondoltam, hogy ennyire fog tetszeni, míg nem hallgattam meg a Too Young to Fall in Love-ot. Ez a legslágergyanúsabb dal az egész lemezen (és nem is csak "gyanúsabb", ugyanis valóban ez a lemez és a Mötley Crüe egyik legismertebb, legkedveltebb dala). Kellemes meglepetés volt az ötödik track, nekem ez is nagyon tetszett, csak azt sajnálom, hogy ilyen rövidke... :( Ezt el bírtam volna percekig hallgatni... Így viszont maradt a replay gomb szorgos nyomogatása. De igazából mindegyik kijelölt track nagyon bejövős, csak ajánlani tudom. :)
Ami viszont számomra az album legjobbja, az ez, és nem csak azért, mert ezt hallottam tőlük legelőször: 

Mötley Crüe - Too Young to Fall in Love

Osztályzat: 10/9

Az 1982-es évből most egy olyan csapat lemezét hoztam, akikről még szintén nem esett szó egyszer sem a blogomon, és illő ezt a hiányosságomat pótolni. Azt már érzem, hogy nem leszek sosem túlzottan nagy Iron Maiden szimpatizáns, de ... na jó, a többit majd a bejegyzés végén... :)
Az Iron Maiden egy 1975 karácsonyán, Angliában formálódott heavy metál csapat. Alapítótagja volt Steve Harris basszusgitáros, háttérvokálos (Harris neve számomra a 2012-es szólóalbuma miatt volt ismerős. A The Lesson c. dalát nagyon szeretem). A zenekar nevét is ő találta ki: az "iron maiden" (vasszűz) kifejezés egy középkori kínzóeszköz neve, amit Harris Alexandre Dumas regényén alapuló "A vasálarcos" c. filmből kölcsönzött.
Érdekesség még, hogy a csapatnak van egy "kabalafigurája", Eddie, akit Derek Riggs alkotott meg, és az Iron Maiden minden lemezének borítóján és valamilyen formában az élő fellépéseiken is megjelenik. Eddie-ről bővebb információ: http://hu.wikipedia.org/wiki/Eddie_the_Head
A zenészek az évek során jöttek-mentek, az egyedüli állandó tag Steve Harris és az 1976-ban csatlakozó Dave Murray gitáros (aki egy év kihagyást leszámítva még mindig tagja a csapatnak). A zenekar első felállását Harris mellett Paul Day énekes, Dave Sullivan és Terry Rance gitárosok, valamint Ron Matthews dobos alkották. Hamarosan Day lábára Harris útilaput kötött, ugyanis nem tartotta elég energikus és karizmatikus jelenségnek a színpadon. Day távozása után Dennis Wilcock lett az Iron Maiden énekese. Wilcock révén ismerkedett meg Harris Dave Murray-vel, akit be is vettek a csapatba gitárosként. Ezt a zenekar másik két gitárosa, Sullivan és Rance nem nézték jó szemmel, és ez a feszültség odáig vezetett, hogy Harris 1976-ban feloszlatta az Iron Maident. Hamarosan Murray-vel és Matthews-zal újra összeálltak zenélni az együttes neve alatt, Sullivan és Rance nélkül.

Tracklist:

01. Invaders
02. Children of the Damned
03. The Prisoner
04. 22 Acacia Avenue
05. The Number of the Beast
06. Run to the Hills
07. Gangland
08. Hallowed be thy Name

Ugorjunk picit a történetben 1981-re, amikor is (az első két stúdiólemezük megjelenése után) a zenekar az addigi énekesétől, Paul Di'Anno-tól kénytelen volt megválni túlzott alkoholizálása és kokainfogyasztása miatt. Ekkor kezdtek új énekes után keresgélni. Egy fesztiválon hallották fellépni az akkor még "Bruce Bruce" néven munkálkodó énekest, Harris pedig első hallásra el is döntötte, hogy ő kell a csapatba. Később Bruce Dickinson néven tagja lett a zenekarnak, és harmadik nagylemezüket, a The Number of the Beast-et már Dickinsonnal kezdték elkészíteni. A zenekar tagja volt ekkor Dickinson, Harris és Murray mellett Adrian Smith gitáros és Clive Burr dobos.
Az Egyesült Államokban kisebb botrány övezte a lemez megjelenését. Sokan ugyanis sátánistának tartották a csapatot a lemez címe és a borítója miatt, amin Eddie egy ördögöt mozgat marionettbábúként (az ördög pedig egy mini-Eddiet). Az Iron Maiden-ellenes kirohanások azonban nem ártottak a zenekar hírnevének, sőt még inkább megnövelte az érdeklődést a csapat zenéje iránt. A kritikusok is többnyire pozitív kritikákkal illették az együttes új albumát.
Nos hát, elég kevés olyan dalt sikerült találnom a lemezen, ami úgy igazán megfogott. Leginkább a Children of the Damned tetszik és a Hallowed be thy Name (utóbbinál a kezdőszólamok a Pokolgép "Hol van a szó" c. dalának intróját juttatja eszembe, elég erősen). Nem mondom, hogy amúgy meg rossz zenét játszanak, mert nincs így, de sajnos nem sikerült különösebben megkedvelnem sem a csapatot. :( Számomra ez olyan tipikus heavy metál, se több, se kevesebb.
Az album legjobbja (az előbb említett két dal között vacillálva):

Iron Maiden - Children of the Damned

Osztályzat: 10/7

Ilyen még eddig nem igazán fordult elő: most kénytelen voltam megsaccolni az évszámot, mert neten is kb. minden oldalon más évszám szerepel... Megnéztem a zenekar oldalán is, hogy most akkor melyik az igaz, de a kiadványaiknál ott sem szerepel évszám (naaagy hiányosság!). Mindenesetre legtöbb helyen 1981-et írnak, szóval akkor vegyük úgy, hogy 1981-ben adták ki (lol).
Az Eddát sem hiszem, hogy bárkinek is úgy komolyabban be kell mutatni, elvégre hazánk egyik legismertebb és legrégebb óta fennálló rockcsapatáról van szó. A slágereiket egy ország dúdolja, ám azt én sem hittem volna, hogy az untig ismételt Kölyköd voltam, A kör, A hűtlen, Éjjel érkezem, Álmodtam egy világot, Elhagyom a várost stb. dalaikon kívül még más olyan dal is lapul a lemezeiken, amit később majd szívesen előveszek újra és újra. Pedig most így történt.
Az Edda két miskolci egyetemista, Halász József dobos és Ferenczi Zoltán szólógitáros kezdeményezéséből jött létre 1974 körül. Elődje a Griff nevű zenekar volt 1973-ban, ami tulajdonképpen mindenféle zenét játszott, olyat, amilyet épp a közönség hallani akart. Próbateremként egy egyetemi kollégiumi pincét rendeztek be: a próbákra viszont szükségük is volt, hisz formációjukat megyeszerte hívták koncertezni. Pár hónap múlva a zenekar már névcserén gondolkodott, és az óizlandi-germán irodalom két fontos alkotásának címe után választották az Edda nevet. Úgy tűnt ez a névválasztás sem lett túl szerencsés, politikai okokból problémák léptek fel, ám a csapat ezt sikeresen meg is oldotta.
Számtalan zenész megfordult a zenekarban, és mivel akkori énekesük, Fodor Attila is kilépett (bevonult katonának), Pataky Attila lett az új énekes, aki hamar frontemberré is vált, és napjainkban is oszlopos tagja a csapatnak. Hamarosan Halász József Zalaegerszegre költözött, így kénytelen volt elhagyni a zenekart, és ezután Pataky lett a zenekar vezetője.
1977 táján csatlakozott az együtteshez Slamovits István, aki gitáros és énekes lett az Eddában. Zenéjük ezután inkább a kemény rock felé mozdult el, ennek megfelelően "Edda Művek"-re változtatták a zenekar nevét is. A miskolci kisebb csapatokból toboroztak tagokat az Edda Művekbe a legjobb zenészek közül, egyfajta "szupercsapatot" hozva létre ezzel, és eltökélt szándékuk volt, hogy országos ismertséget szerezzenek maguknak. Hosszú és fáradságos munkával, de végül el is érték céljukat.
A zenekar tagjai a lemez megjelenésekor: Pataky Attila (ének), Slamovits István (gitár, ének), Barta Alfonz (billentyűsök), Zselencz László (basszusgitár), Csapó György (dobok).

"Ment a hűtlen nehéz fejjel,
Visszamenne, de ő már nem kell; 
Érzi, hálátlan lett sorsa,
Keserű könnye arcát mossa."
(A hűtlen)

Tracklist:

01. Kölyköd voltam
02. A hűtlen
03. Kínoz egy ének
04. Kék sugár
05. A keselyű
06. A torony
07. Ítélet
08. Néma völgy

Teljesen szkeptikusan kezdtem ezt a lemezt hallgatni. Őszintén: Pataky Attila számomra soha nem volt túl szimpatikus jelenség. A munkásságát elismertem mindig, de különösebben nem voltam Edda-fan sosem. Ezután viszont valószínűleg többször fogok Eddát hallgatni, mert ez bizony jó! És most nem csak az album első két daláról beszélek, amelyek esetén pusztán a címeiknek említésére 10-ből minimum 9-en azt mondanák itthon, hogy "ja, azokat ismerem!" (megjegyzem, véleményem szerint "A hűtlen" az egyik legszebb dal, amit valaha írtak kishazánkban, pláne ebben a műfajban), hanem pl. itt "A keselyű", ami szerintem egy nagyon jó kis dal. Kellően sötét és borongós hangulatú, annyira különbözik attól, amivel én eddig az Eddát azonosítottam.
A Kínoz egy ének zenei alapját meg egész egyszerűen imádom. :) De hát lehet ezt nem szeretni?!
Az is érdekes egyébként, hogy a lemezen hallható dalok közül néhány filmzene is egyben: a Ballagás c. 1980-as filmben csendül fel pl. a Kölyköd voltam (főcímdalként) és a Néma völgy (végefőcím).
Bár ezúttal is több dalt ki tudnék emelni kedvencként, de én mégis ennél maradok most:

Edda Művek - Kölyköd voltam

Osztályzat: 10/9

Ideje, hogy elkezdjem a '80-as éveket, és ahogyan a '70-es évekkel is tettem, most is minden évből hozzak egy-egy albumot. A választott albumok többnyire véletlenszerűek ezúttal is; remélem, ahogyan az előző körben, úgy most is jobbnál jobb albumokkal hoz majd össze a véletlen. Csapjunk is bele! :)
1980-ból az AC/DC nyolcadik stúdiólemezét választottam. Ez az első lemez, amin már Brian Johnson hallható énekelni - az AC/DC előző énekese, Bon Scott 1980 februárjában hunyt el, a csapat tagjai pedig pár hónap múlva a munkába temetkeztek, és júliusban Johnson közreműködésével ki is adták az albumot. Johnson ezt követően egészen napjainkig oszlopos tagja maradt a zenekarnak.
A csapat népszerűsége ezzel az albummal is töretlen maradt, sőt még nagyobb elismertséget hozott, mint korábbi munkásságuk: huszonkétszeres platinalemez lett megjelenése óta az USA-ban, és ez minden idők legtöbb példányszámban elkelt hard rock albuma.

Tracklist:

01. Hells Bells
02. Shoot to Thrill
03. What do You do for Money Honey
04. Given the Dog a Bone
05. Let Me put My Love into You
06. Back in Black
07. You Shook Me All Night Long
08. Have a Drink on Me
09. Shake a Leg
10. Rock and Roll Ain't Noise Pollution

A lemez elkészítése nem ment egyébként túl simán: a Bahamákon kezdték meg a felvételeket egy stúdióban, azonban a trópusi viharok miatt akadozott a stúdió áramellátása is. A Hells Bells első soraiban pl. erre utalnak. Érdekesség még, hogy szintén ennek a dalnak az elején hallható egytonnás harangot kifejezetten a zenekar számára öntötték.
Az album borítója és címe már önmagában is borongós hangulatot ad, nem is ok nélkül: elmondásuk alapján ez a "gyász jele", ezzel akartak Bon Scott előtt tisztelegni. A lemez dalai közül öthöz készült klip is, ezeket azonban egyszerű fekete háttér előtt forgatták le, folytatva a borítóval és a címmel megkezdett "feketeséget".
Nekem ez a lemez maximálisan tetszett. :) Johnson hangja összehasonlíthatatlan Scottéval, bár abban kétségkívül hasonlítanak, hogy mindkét énekes hangja egyedi, erőteljes, karakteres, és teljesen illeszkedik az AC/DC imázsába. Még azt sem zárom ki, hogy meghallgatok még pár lemezt tőlük és kedvenceimként is emlegethetem majd őket; egyre több olyan dal van, amit nagyon szeretek tőlük. Ezen a lemezen is volt olyan, amit eddig nem ismertem, és most nagyon megszerettem, mint pl. a "Let Me put My Love into You". Van még két dal, amit már korábban is ismertem: a "Back in Black" és a "You Shook Me All Night Long", ezeket is nagyon szeretem. A legjobb dal kiválasztásánál is e három között vacilláltam, igazából bármelyiket linkelhetném, de most ezt fogom :) :

AC/DC - You Shook Me All Night Long

Osztályzat: 10/9